Ha túl tudunk látni a földi világ materiális valóságán, és nemcsak a kézzel fogható tárgyakat tekintjük becsesnek, akkor az egymással való kapcsolatainkat meghatározó jellemzőkre is féltve őrzött kincsként tekintünk. S így lesz értékké a hűség, a megbízhatóság, a szavahihetőség, a bizalom vagy éppen a kiszámíthatóság. Hosszasan folytathatnánk a sort, hogy mi miért lehet számunkra is igencsak megbecsültté és fontossá. Miközben számba vesszük értékeinket, rá kell, hogy döbbenjünk arra, hogy az egyik legfontosabb értékünk, hogy kapcsolatban, közösségben lehetünk egymással.
A közösség érték – még ha kevéssé megbecsült is az egyéni érdek világában. Gondoljuk csak végig, a közösséget sokan pusztán csak egy színtérnek tekintik, ahol a hatalmat gyakorolhatják, ahol akaratukat érvényesíthetik. Pedig az igazi közösség ismérve a kölcsönösség, ahol a felek egymásért, egymás mellett békességben élnek a jótékony gyarapítás szolgálatában.
Elgondolkodtató, hogy a közösség fogalma ebben a felfogásban eléggé megkopott. Ezért lényeges, hogy úja és újra felhívják a figyelmet arra, hogy a korszellemmel szemben mégis lehet közösségben élni és nem magányosan, elidegenedve létezni, lehet egymás javára lenni és nem a másik ellen tenni.
A Szabolcs-Beregi Református Egyházmegye a maga lehetőségeihez mérten igyekszik felhívni a figyelmet a közösség fontosságára, vitathatatlan értékére. Mindezt nem csak szavakkal teszi, hanem élő cselekedettel, azzal, hogy maga is közösséget teremt. 2010. március 1. és 6. között Berekfürdőn az egyházmegye csendeshetet szervezett gyülekezeteinek tagjai számára, híven az elmúlt évek hagyományához. Idén az Edinburghi Világmissziói Konferencia százéves évfordulójának alkalmából a hét előadásainak témája a világmisszióhoz kapcsolódott. Bodnár Róbert tuzséri lelkipásztor Missziói kihívások a XXI. században, Román János záhonyi lelkipásztor Társadalmi missziók, Iván Barna eperjeskei lelkipásztor A Bibliafordítás, mint misszió és Kozma Zsolt mándoki lelkipásztor Misszionáriusok munkája címmel tartott előadást, megismertetve a hallgatóságot Isten Igéje hirdetésének sokszínűségével, s emlékeztetve egyszersmind arra is, hogy a misszió ma is aktuális ügy, amit folytatni kell.
A reggeli áhítatok és a dr. Pótor Imre vásárosnaményi lelkipásztor által tartott esti evangelizációk az Istenhez való fordulás, megtérés fontosságát hangsúlyozták, figyelmeztetve, hogy a keresztyének nem egymástól elszigetelődve, hanem közösségben élnek. Így nem lehet elfeledkezni a cselekedetek tartalmáról sem, amelyek a másik ember életét is befolyásolják, adott esetben felemelik vagy rombolják. Csegei István esperes az 1János 4,9–10 alapján tartott nyitó istentisztelete során arra eszméltetett, hogy a mindenkori misszió kulcsa a keresztyén ember bizonyságtétele, amit a szeretet lelkében kell érvényre juttatni. Ugyanis minden ember lelki szüksége a Jézus Krisztussal való találkozás, amiből az igazi öröm fakad. Isten egyszülött Fiában juttatja érvényre az emberért való szeretetét. Istennek ez a szeretet-kiáradása pedig azt sugallja, hogy a gondokba sokszor megfáradó ember ne legyen elkeseredve, ne haragvással teljen meg a szíve, hanem megbocsátással és a jövőbe vetett reménység indulatával. Isten szeretete gyógyító erő, amely a keresztyén ember életén keresztül is átsugárzik és hat a környezetére – ha naponta Krisztusra tekint, s kéri az erőt az ég és föld Urától a Pál apostoltól tanultak szerint: „adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben” (Efézus 3,16–17). A záró istentiszteletet Berencsi Balázs szabolcsveresmarti lelkipásztor tartotta, aki az egyházmegye missziói előadójaként valóban szívügyeként és körültekintő gondossággal szervezte meg ezt a hitmélyítő hetet.
A berekfürdői csendeshét nem csak az igei szolgálatok és az előadások által mélyítette a résztvevők közösségi élményét, hanem azzal is, hogy a különböző gyülekezetekből érkezők öt napon át egymással valóban napi közösségben voltak. Közös volt az együtt eltöltött idő, s közösek voltak az egymásnak mondott szavak is. Közös volt a hit, ami egybefogott. Közös volt az egyház, ami egybehívott. Közös volt az Úr, aki a Lélek által hirdette az egy, örök és igaz Igét. Noha véget ért ez a csendeshét, de a közösségi élmény erőt adóan megmaradt valamennyi résztvevő szívében, miként a Krisztusban való közös hit ereje is, ami eleven és másodpercenként megdobbanó valóság. A Krisztusban való hit a szív igazi lüktetése.

Románné Tóth Julianna református lelkipásztor, Záhony