Ezzel a törvénnyel képessé válik egyházunk az önfenntartásra, vagy szükség van további lépésekre is?

A közalapról szóló törvény egyesíti magában az eddig különállóan működő pénzalapokat (segélyalap, missziói, egyházzenei, ifjúsági, közoktatási alap), amelyek egyházunk különböző tevékenységi területeit próbálják anyagilag segíteni. Ez a közalap építkezési és egyházépítő kerete. Ezenkívül létrehoztak egy operatív keretet, amely az egyház olyan kiadásait hivatott fedezni, amelyre más forrás nem áll rendelkezésre, mint például az egyes egyházi világszervezetekbe befizetendő tagsági díjak, vagy az esztendő folyamán felmerülő rendkívüli kiadások. Külön keretet képez a személyi keret, amely lénygében az a pénzgyűjtő keret lenne, amelynek az évek folyamán fel kellene duzzadnia annyira, hogy lehetővé váljon a lelkészi jellegű személyek javadalmazása. És ott van még az alaptőke.

A közalap egy progresszív pénzalap, amely megfelelő keretet biztosít arra, hogy önfenntartóvá válhassunk. Azzal a nagyságrendű befizetéssel, amivel ezt az esztendőt kezdjük, természetesen nem leszünk képesek ezt megtenni, de pontosan ezen a téren van szükség lelkipásztoraink, gondnokaink, presbitereink és gyülekezeti tagjaink odafigyelésére, felelősségvállalására és elkötelezettségére. El kellene jutnunk odáig, hogy az adott esztendő bevétele gyülekezeti és összegyházi szinten egyaránt fedezze az esztendő kiadásait.

1998-ban az akkori segélyalapi törvényt már azért alkották meg, hogy egyházunk felkészüljön a várható állami támogatások megszüntetésére. Erre szolgált volna az az alaptőke, amelyet a 2005-ös módosítást követően kölcsönként gyülekezetek kaptak meg. Zavartalan a törlesztések és a kamatok fizetése?

Tudtommal akkor még nem teljesen az a cél vezette egyházunk vezetőségét, hogy önfenntartóvá tegye egyházunkat, bár a társadalmi fordulat után várható volt az addig működő struktúrák megváltoztatása. Inkább építkezést segítő alapot és biztosítási alapot kívánt létrehozni. De ezt jobban tudják azok, akik akkor vezető tisztséget töltöttek be.

Ami a kölcsönök visszafizetését illeti, a törlesztés zavartalan. Minden kölcsönt kérő gyülekezet 5 évre kapja a kölcsönt a Zsinati Tanács által megállapított kamattal. A kölcsönfelvétel engedélyezése előtt kikértük a HEKS véleményét, akik a segélyalap elindításakor az alaptőkét biztosították, s ők engedélyezték az alaptőke kölcsönként való felhasználását akkor, ha azt ilyen formán gyarapítani tudjuk és a gyülekezetek számára segítséget jelent.  

A Segélyalap fontos célja volt az egyházi pénzek egyházban történő megtartása, aminek érdekében a segélyalapnak biztosítási funkciót is be kellett tölteni. A közalapi törvény ezt a feladatot nem vállalja. Történt valamilyen felmérés arról, hogy most milyen nagyságú biztosítási összeg áramlik ki gyülekezeteinktől, ami szintén a Közalapot gyarapíthatná?

A közalapról szóló törvény nem tudja felvállalni az egyházi épületek biztosítását, mivel ahhoz sokkal nagyobb alaptőkére lenne szükség. Az állami biztosítótársaságok sem csak önmagukban működnek, hanem más biztosítótársaságokkal vannak körbebiztosítva. A segélyalap alaptőkéjének növekedése nem volt annyira progresszív, hogy akár néhány év eltelte után kezességet vállalhatott volna ilyen téren az egyházközségek ingatlanjaiért. A lélekszám szerinti befizetések ugyanis építkezésekre és javításokra mentek, az épületek felértékelt összegéből befolyt befizetések 70%-a íródott az alaptőkéhez, 30%-a pedig a rendkívüli támogatásokra ment. Természeti csapás esetén, a rendelkezésre álló összeg egyetlen templom helyreállítására sem lett volna elegendő. Így veszélybe sodortuk volna a gyülekezeteket, nem is beszélve az egyházközségek alkotmányos képviselőit érintő felelősségről.

A kezdeti időszakban rendkívüli kárrendezésre sok esetben aránytalan mértékű támogatást igényeltek, és az ingatlanok felértékelése sem egységes kritériumok alapján történt. Tehát a segélyalapi befizetéséket illetően nem beszélhetünk egységes és igazságos teherhordozásról.

Felmérés a gyülekezetek által fizetett biztosítási összegekről nem történt. Egy biztosítótársaság felajánlása alapján felmerült ugyan a lehetőség az elmúlt esztendőben az ingatlanok biztosítása után fizetett összegek csökkentésére – külön csomagot készítettek volna egyházunk számára egyházmegyénként –, a gyülekezetek részéről azonban nem volt érdeklődés.

A Segélyalap legnagyobb gondja az egymásért vállalt kölcsönös felelősségvállalás megtagadása volt. Egyes források szerint gyülekezeteink mintegy 30 %-a nem fizette a járulékokat. A nem fizetők sajtóban történő megjelentetése elég ösztönzés lesz a közösségi felelősség vállalásához?

Kétféle nem fizetőről kell beszélnünk ennél a kérdésnél: a tényleges nem fizetőkről és azokról, akik nem olyan összegben fizették be a járulékot, ahogy kellett volna. Mindkettő sajnos világos képe hitbeli állapotunknak és felelősséghordozásunknak. Szomorú dolog az, ha valaki csak önmagával törődik és nem próbál segíteni mások terheinek hordozásában. De az is nagyon szomorú, amikor hamissághoz folyamodik valaki azért, hogy könnyítsen a saját tehervállalásán. A közalapról szóló törvény igazságosabb módon próbálja megoldani a közteherhordozást, éspedig azzal, hogy az egyházfenntartókra épít, akiknek száma ellenőrizhető, valamint a bérleti díjakra, amelyek ugyancsak ellenőrizhetőek az esperesi hivatalok által.

A törvény azon rendelkezését, mely szerint a tartozók jegyzékét és a tartozás összegét nyilvánosságra hozzák, szintén egyházunk Zsinata hagyta jóvá, azzal a meggondolással, hogy ösztönzőleg hasson a közterhek hitben való felvállalása és hordozása érdekében. Pedig közöttünk ennek nem kellene így lenni! Ezen kívül természetesen a nem fizető egyházközségek igényeiket sem érvényesíthetik a közalappal szemben.

Várható a volt Segélyalap gazdálkodásáról szóló tételes beszámoló és elszámolás azon gyülekezetek számára, amelyek lelkiismeretesen fizették az elmúlt 10 évben is járulékaikat?

A Segélyalap gazdálkodását egy kuratórium irányította, amelyben minden egyházmegyét 1-1 küldött képviselt. Ennek a képviselőnek volt a kötelessége nemcsak a kuratórium ülésein való részvétel, hanem az egyházmegye informálása is. 2005-től egyházunk hivatalos lapjában, a Kálvinista Szemlében is megjelent a kimutatás minden esztendőben a befolyt és az egyes gyülekezeteknek odaítélt támogatásokról. Ugyanezt megkapták az egyházmegyék is, tehát ezek ilyen módon ellenőrizhetők.

Csoma László, Református Újság