Mint mondja, többet dolgozik, mint vállalati jogtanácsos korában: nyugdíjasként is fogad ügyfeleket, világi bíró a Dunamelléki Egyházkerületben, választott jogtanácsos a Presbiteri Szövetségben, az Országos Református Nőszövetség intézőbizottsági küldötte, a rákosligeti nőszövetség elnöke, és mindemellett nagymama, két leányától öt unokája van, és naponta főz vele élő lányára és két unokájára.  

Amikor beszélgetünk, Ilona épp egy orvosi vizsgálatra készül. Mosolyogva mondja: hetvenegyedik évében jár, de ki tudja, talán még öt-tíz évig bírnia kell a tempót. Az idei presbiterválasztáson újra elfogadja a gondnoknak jelölést, de kifejezetten fontosnak tartja, hogy más is vállalja azt a gyülekezetből: „Nagyobb tisztesség, ha valaki félre tud állni, ha már nem használ a helyén.”

Válás Istentől

Szathmári Ilona gazdálkodó, gyülekezetbe járó családba született Kisújszálláson, ahonnan az ötvenes évek zűrzavarában hirtelen Miskolctapolcára költöztek. Fiatalon kötött, első házassága csak három évig tartott – a csalódás miatt ezután huszonöt évig nem is ment templomba. Érettségi után nem vették fel agrármérnöknek, így a postán dolgozott addig, amíg elkezdhette levelező tagozaton jogi tanulmányait. Itt ismerte meg második férjét, gyermekeik születtek: második lányával éppen egyetemi záróvizsgája előtt volt mindenórás kismama. Dolgozott munkaügyi bíróként, vállalati jogtanácsosként a tejiparban és a putnoki bányában is, ahol bér- és munkaügyi vezetőként rendszeresen lejárt a bányába is. Mint meséli, ebben a huszonöt évben bele sem gondolt Isten létezésébe, abba, hogy van valaki, aki szereti, és aki megítéli tetteit.

Halálból életre

1989 májusában hirtelen meghalt az édesanyja. „Ült az előszobában, a széken meghalva – és én, az addig nagyvilági nő azonnal imádkozni kezdtem” – emlékszik vissza a megrázó élményre Ilona. „Az Isten mindaddig hiába szólongatott, de anyám halálával térdre kényszerített. Meghatározó volt számomra a temetési prédikáció. Arról szólt, hogy adjunk hálát azért, hogy anyám hetvenegy évig közöttünk lehetett, és hogy van örök élet, van feltámadás. Hallgattam a lelkészt, és elkezdtem mosolyogni. Nem is tudom, mit gondolhattak rólam, hogy temetik az anyámat, és én mosolygok. Teljesen felszabadulva mentem haza, és következő vasárnap már mentem is templomba Miskolcra.” Az igehirdetés akkor a terméketlen fügefáról szólt. „Úgy éreztem, a lelkész az én életemről, az én Isten nélküli huszonöt évemről beszél a szószéken. Ültem ott fekete ruhában, és olyan hangosan zokogtam, hogy az emberek elhúzódtak mellőlem. Amikor hazaértem, elkezdtem letenni Isten elé a bűneimet. Bár annak idején konfirmáltam, és egy imában át is adtam az életemet, de csak ekkor, negyvennyolc évesen értettem meg, mit jelent a bűnbánat és a bűnbocsánat.”

Láthatóvá tenni

1990-ben a család Miskolcról Rákosligetre költözött – Ilona azonnal elkezdett járni az itteni gyülekezetbe, istentiszteletre és bibliaórára. Különösen nagy szeretettel emlékezik egy idős gyülekezeti tagra, Emil bácsira, aki nagy szeretettel támogatta hívő élete elején. 1992 májusában férje elhunyt, ebben az évben vállalt pótpresbiteri tisztséget, egy évre rá pedig megalapította a gyülekezeti nőszövetséget. „Nehéz észrevenni, ki adta már át az életét. Én magam is már három éve átadott életű ember voltam, de nem tudtam ezt megvallani sírás nélkül mások előtt. Azt mondtam, ez végül is magánügy, de nem így van! El kell jutni oda a hitben, hogy tudni kell beszélni róla, és már beszélek, még a postásnak is” – mondja kacagva. „Hálás vagyok Jézus Krisztus értem vállalt áldozatáért, és igyekszem úgy élni, hogy az meglátsszon az adakozásomon, a gyülekezetben és az egyházban végzett szolgálatomon.”

Átragyogó hála

A gondnokasszony számára valóban fontos láthatóvá tenni Isten szeretetét, legyen az akár egy igevers az iroda falán, legyen az a válóperben hozzá forduló, szomorú szívű embernek elmondott evangélium, vagy a gyülekezetben vállalt szolgálat. Nemcsak a zárszámadást kell kritikus szemel átnézni, hanem néha keményen kell dolgozni is, amikor például vödrökkel kell a tetőcsere alatt álló templomból kihordani az esővizet, hogy lehessen ott istentiszteletet tartani. A közösségért vállalt szolgálat sok áldozattal jár – nem pedig az első sorban ülés kitüntetésével. „Amióta gondnok vagyok, az istentisztelet előtt a presbiterek a lelkésszel együtt imádkoznak és vonulnak be a templomba, hogy ismerje őket a gyülekezet. A legtöbben emiatt kiszorulnak a megszokott helyükről. Én azt mondom, a munkámon látsszon meg, hogy presbiter vagyok, ne azon, hogy éppen hol találok ülőhelyet a templomban.” Ki lehet presbiter? A gondnokasszony szerint az, aki kész áldozatot vállalni azért, hogy segítse saját közösségét megmaradni és gyarapodni, kész tanulni és beszélni Isten dolgairól, és törekedni arra, hogy élete minden percén átragyogjon a hála.

Bagdán Zsuzsanna

A cikk megelent a Reformátusok Lapja 2011. szeptember 4-i  számában