Miért javasolta, hogy tartson a Zsinat rendkívüli ülést?

Évek óta motoszkált bennem, hogy a Zsinatnak kellene egy nyílt vitát tartania, ahol szembenéznénk végre az egyház valós helyzetével, és a napi ügyek helyett a minket leginkább szorító stratégiai kérdésekről beszélgetnénk. Ezeket megválaszolva talán végre dinamizálni tudnánk az egyházunkat. Úgy érzem, többnyire a hajónk lyukas vitorlájával vagyunk elfoglalva a Zsinat ülésein, de azzal nem törődünk, hogy a tengerészek már térdig állnak a beömlő vízben.

Süllyedő hajó lenne a református egyház?

Sok Isten által megáldott munka folyik az egyházunkban, számos épülő gyülekezetünk van, de az egészet tekintve mégis egy megfáradt, kiürülő organizációnak tűnik sokunk számára. A rendszerváltozás óta eltelt húsz évben háromszor is lehetőséget kaptunk arra, hogy a református egyház szolgálatát jobban hozzáigazítsuk az evangélium tanításához és a társadalmi igényekhez, de nem éltünk velük. Az egyik ilyen a rendszerváltozás időszaka volt, amikor azt hittük, majd megtelnek a templomok, de azok csak tovább ürültek. A másik a 2001-es népszámlálás volt, amikor a legkisebb településről is megtudtuk, hány református él ott, és amire konkrét missziói programot lehetett volna építeni. A harmadik a tavalyi kormányváltás időszaka volt, amiről bár lehetett tudni, hogy bekövetkezik, mégis felkészületlenül ért minket. Gondoljunk például az általános hit- és erkölcstanoktatás ügyére, amiben még mindig nem történt előrelépés, jóllehet a környező országokban mindenhol bevezették már. Úgy tűnik, hogy nincsenek terveink, céljaink, nincs stratégiánk.

Van viszont egy zsinati ciklustervünk.

A ciklusterv – és ezt a vitája során is jeleztem – általánosságok gyűjteménye, amit az elmúlt száz évben bármikor leírhattak volna, mert nem határoz meg konkrét feladatokat és célokat.

Ön a Zsinati Gazdasági Bizottság tagja. Hogy fest az önök szemszögéből ez a problémakör?

Az egyházfinanszírozás jelenleg az éves magyar költségvetés foglya. Évről évre az ország következő évi költségvetésének tárgyalása során dől el, mennyiből gazdálkodhatunk majd. Ilyen feltételekkel nehéz hosszú távú programokat kidolgozni, hiszen nem lehet hozzájuk hosszú távon is biztos pénzügyi forrásokat rendelni. A második világháború után a kommunista államhatalom elvette az egyház működő vagyonát. A megoldás az lenne, ha az egyház újra működő vagyonhoz jutna, de ehhez feltétlenül szükség lenne az egyházunk részéről egy, a kormány elé tárható koncepcióra.

Mi akadályozta meg a bizottságukat az elmúlt három év során abban, hogy kialakítson egy ilyen finanszírozási koncepciót?

A javaslatomra egy egyházfinanszírozási albizottság felállításáról határozott a bizottságunk, ami aztán mégsem alakult meg, így az ügyben nem sok minden történt.

Miért nem?

Ennek több oka lehet. Az egyház működő vagyonhoz juttatása kényes kérdés, ami komoly társadalmi ellenállást válthat ki, és ettől sokan tartanak. Azt mondják, ha mi kezdeményezzük ezt a megoldást, az egyház megint a követelőző mumus szerepébe kerülhet. Én mégis azt mondom: most egy olyan kormány vezeti az országot, amelyik nyitott az egyház számára is jó megoldásokra, ezért lépni kellene. Ami pedig a társadalmi ellenállást illeti, az csak kommunikációs kérdés. Be kell mutatni a történelmi hátteret, és el kell mondani az embereknek, hogy egy jogsérelem helyreállításáról van szó.

Több okot említett.

Az is oka lehet még a halogatásnak, hogy a bizottság legtöbbször a napi ügyekkel, a költségvetéssel, a zárszámadással és a rendkívüli igényekkel kénytelen foglalkozni. A stratégiai kérdések a legritkábban kerülnek a napirendjére.

Gyakrabban kellene találkozniuk.

Ebben van igazság, de ez sem egyszerű. Bár egy kivételével minden zsinati, zsinati tanácsi és bizottsági ülésen ott voltam ebben a ciklusban, világi képviselőként a cégcsoportom irányítása mellett sokszor komoly nehézséget jelent kiszakadni a napi mókuskerékből. Így vannak ezzel nyilván mások is.

A református média megújításáról letett? Tavaly ezt célzó konferenciát szervezett Balatonszárszón.

Nem tettem le róla. A 16. században húsz év alatt szinte az egész ország református lett, mert az akkoriak felismerték a kor kommunikációs eszközeiben rejlő lehetőségeket. Magyarul szólt az evangélium a szószékekről, és magyarul jelent meg nyomtatásban is. Ma az elektronikus média jelentené ezt a lehetőséget. Nem szabadna kivonulnunk erről a területről, és nem szabadna átengednünk azoknak, akik sokszor a mienkkel szembemenő üzeneteket juttatnak el az emberek millióihoz. Érdekes ugyanakkor, hogy sokféle médiakezdeményezésre sok pénzt költ el az egyházunk, ám ez nem áll össze egy egésszé. Szétforgácsolódik, és egyáltalán nem működik gazdaságosan. Ez is azt mutatja, hogy a jelenlegi, százharminc éves, konföderációs jellegű egyházszervezet a megnövekedett központi feladatok ellátására nem alkalmas. Ezért többek között a média területén is egy erős központi irányításra lenne szükség szakmai és gazdasági szempontból egyaránt. Ez lett volna a kimenete a tavalyi médiakonferenciának is, ahova a teljes világi szakmai és politikai elitet összegyűjtöttük, de ahova az egyházvezetőink – kivéve Steinbach József dunántúli püspököt – nem jöttek el. Így nem is tudtunk eredményeket elérni.

Mi volt a távolmaradásuk oka?

Véleményem szerint az egyházkerületi részérdekek keresztülhúzták azt az országos érdeket, hogy legyen egy közös médiaorganizáció. Én a 2009. május 22-én újraalakult Magyar Református Egyházban gondolkodom. Ám azt tapasztalom, hogy egyházkerületi, intézményi, sőt személyi érdekek is nemegyszer felülírják a nagyobb közösség érdekeit, és ennek nem egy jó kezdeményezés áldozatul esik.

Rossz nyelvek szerint a konferencia mögött egy vállalkozói kör állt, akik – a református egyház égisze alatt – inkább üzleti, mintsem missziós lehetőséget láttak egy televíziós csatorna indításában. Másokban a finanszírozhatóság kérdése ébresztett erős kételyeket.

Mivel a konferencia az én ötletem volt, én szerveztem meg Bolyáki Attila médiaszakértő és Márkus Dániel lelkipásztor segítségével, bátran kijelenthetem: nem állt mögötte semmilyen üzleti érdek. Azok sütötték ránk ezt a bélyeget, akik nem akarták, hogy ebben az ügyben előrelépés legyen. Csak lobbi kérdése lett volna, hogy a református tartalomszolgáltatás lehetőségeit meghatványozzuk.  Ne feledjük: a kezdeményezés az új kormány megalakulásának idejére esett. Ami pedig a finanszírozhatóságot illeti: üzletemberként csak önfenntartó rendszerekben gondolkodom, akkor is, ha az egyházról van szó. Ugyanakkor tudnék olyan egyházi médiavállalkozást mondani, ami jelenleg is havi nyolc-tízmillió forintjába kerül a fenntartó egyházkerületnek.

Süllyedő hajóhoz hasonlította a református egyházat. Hogy látja, megmenekülhetünk még a katasztrófától?

Tény, hogy az egyház ezer sebből vérzik. Ha a hajós példánál maradunk, ezer léken áramlik a víz a hajó gyomrába. Ez sokakat megijeszt, és arra ösztönzi őket, hogy visszahúzódjanak a gyülekezeteikbe, ne foglalkozzanak a közegyházi kérdésekkel. Én viszont azt mondom: ha mindenki megtett volna minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a dolgaink jól menjenek, és úgy is ebben a szomorú állapotban lennénk, akkor lenne okunk a csüggedésre. Azonban meggyőződésem, hogy még sokat tudnánk tenni a dolgok jobbra fordítása érdekében, és ez lehetőséget jelent arra, hogy radikálisan változtassunk a helyzetünkön. Van is erre egy jó marketinges viccem.

Ne fosszon meg tőle minket!

A két háború között egy tönk szélére jutott olasz cipőgyár elküldi két üzletkötőjét az afrikai olasz gyarmatra, Etiópiába, hogy derítsék fel az értékesítési lehetőségeket. Megérkezésük után az egyikük táviratban ezt írja: „Itt mindenki mezítláb jár, az embereknek nincs szükségük cipőre, csődbe mentünk!” A másik viszont így látja ugyanezt: „Itt mindenki mezítláb jár, óriási lehetőségek vannak, megmenekültünk!” Én az utóbbi szemléletmóddal azonosulok, ezért a problémák inkább felvillanyoznak, mintsem nyomasztanak. Úgy látom, mivel nem tettünk meg még mindent, lehetőségünk van arra, hogy az eddigieknél többet tegyünk, és egy jó stratégia mentén elinduljunk a helyes irányba.

Térjünk vissza a rendkívüli zsinati ülésre. Kezdeményezőként elégedett a tervezett napirenddel?

A napirendet jónak tartom, minden általam javasolt téma szerepel benne. Annak is örülök, hogy az előkészítéssel kapcsolatos javaslataim többségét is elfogadták a szervezők. Egyet sajnálok csak, hogy nem indítottak a témák előzetes megvitatását lehetővé tévő, zárt internetes fórumot. Talán ezen többen kifejtették volna a véleményüket az egyes kérdésekről, mint ahányan témajavaslatot adtak be.

Elég lesz a másfél nap ezekre a fontos kérdésekre?

Kevés időnk lesz a rendkívül szerteágazó témakörök megvitatására, ráadásul jó páran próbálják bagatellizálni az ülés jelentőségét, sokan pedig szkeptikusok vagy apatikusak. Mégis azt mondom, hogy a tanácskozásnak egyháztörténeti jelentősége lesz. Még akkor is, ha semmi sem történik. Bízzunk benne, hogy nem így lesz, de tény: ennek is lenne üzenete. Egyszerre lenne korkép és kórkép.

Mit vár ettől az üléstől?

Az egyház történetében vannak olyan korszakok, amikor kevesebb áldás van az egyházi tisztségviselők és az egyházvezetők munkáján. Azt várom ettől az üléstől, hogy ez a kor véget érjen, és hatékonyabbá váljon a református egyház szolgálata. Mert a világnak szüksége van ránk és az evangéliumra, akár a kiüresedett, cél nélkül lézengő milliókat, akár a szociális állapotokat nézem. Elindulhatunk tehát egy új irányba, de ehhez arra van szükség, hogy mindenki adjon le egy kicsit az egójából, tegye félre az egyéni vagy éppen egyházkerületi ambícióit, és csak a Kárpát-medencei magyar református közösség egésze, csak az egységes egyház érdekeit nézze.

Kiss Sándor

Megjelent a Reformátusok Lapja 2011. szeptember 25-i számában