Húsvéthétfőtől a mennybemenetelig tartó hetekben minden évben virágba borulnak a fák, majd elhullajtják szirmaikat és ezerszínű zöldbe öltözik város. Olyan, mintha ebben az időszakban benne lenne az egész élet – ezért Krisztus mennybemenetelének ünnepe sokszor a rohanó időre figyelmeztet. Ilyenkor mindig ráeszmélek, hogy már negyven nap telt el húsvét óta, a böjti időszak pedig közel három hónapja kezdődött. Ráeszmélek, mennyi minden tűnt tova ebben ezekben a hetekben.

Amikor idén először gondoltam a közelgő ünnepre, épp az első igazán tavaszi naplementét néztem. Eszembe jutott, hányszor figyeltem dideregve kora nyári estéken, ahogy a Balatonba süllyed a nap. Szerettem, ahogy a sötétség a horizont felé araszolt, és ahogy folyamatosan változtatta színeit a látóhatár. Szerettem, hogy ilyen szépen tudnak véget érni a napok. Aztán nagymamám egyszer azt mondta, nincs két egyforma alkonyat, ezért mindig úgy néz az esti égre, hogy emlékezteti magát: többé nem láthatja így. Hiába hangzott csupa szeretettel ez a mondat, annyira megrémített, mint semmi azelőtt. Ezután úgy néztem a naplementét, hogy pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről. Addig figyeltem, míg eltűnt a szemem elől és nem hagyott mást, csak egy világoskék sávot a Badacsony fölött, amit szépen lassan elborított a sötétség. Az egyik pillanatban még alkonyat volt, a következőben pedig már éjszaka.

Azon az estén találkoztunk először – a mulandóság és én. Akkor mellém szegődött, és azóta is velem ballag, hogy végül messze vigyen mindent, ami fontos számomra. Azóta nem a percek, a napok és az évszakok múlnak, hanem máshogy telik az idő. Olyan módon, amitől már soha nem tudok szabadulni – de amivel egyre inkább megtanulok együtt élni.

Pont ezért tudom könnyen elképzelni a tanítványok kétségbeesését, hiszen számomra is a búcsúzás az egyik legnehezebb dolog a világon. Annyi minden történt velük Krisztus feltámadását követő hetekben, aztán számos találkozás, vallomás és ráeszmélés után búcsúzniuk kellett ismét, ahogy nagypénteken – bár kevesebb fájdalommal. Átérzem, mennyire rémisztő lehetett számukra átélni, ahogy Mesterük – akit egyszer már elveszítettek – eltávozik tőlük. Az egyik percben még velük volt és feladatot bízott rájuk, a másikban pedig eltűnt szemük elől. Bármennyire is szerették volna, nem tudták lelassítani az időt, nem tudtak a változás útjába állni – ahogy nekem sem sikerül soha.

Az évek múlásával egyre többször kell búcsúznom – már amikor van rá időm. Jól tudom, hogy a „Lélek él: találkozunk”, ez mégsem könnyíti meg a másodpercmutatók könyörtelen kattogását. A mulandóság ott ólálkodik mellettem, és egyre közelebb visz a perchez, amikortól már több lesz mögöttem, mint előttem. Úgy kísér felé, hogy valójában még csak nem is fogom tudni, melyik lesz az. De leginkább ezért szeretnék igazán élni, hinni, remélni és szeretni – félelem nélkül. Ismerve a mennybemenetelt követő eseményeket és pünkösd történetét, kicsit könnyebb a szívem, de hiába tudom, hogy a búcsúzást még fontos feladatok követik, sokszor rémít a változás. Jól tudom, hogy hazafelé tartok, de jó lenne néha megpihenni és élni úgy, hogy nem köt a tünékeny idő. Élni úgy, hogy nem telnek a percek és nem olvad minden olyan hamar a múltba…

A mennybemenetel ünnepe azonban évről évre emlékeztet rá, hogy ebben az életben minden mulandó és csak átutazók vagyunk a világban. Emlékeztet, hogy az élet voltaképpen az üres sírtól visz a menny felé, ezen a változásokkal teli úton pedig végig kell menni, hiszen „nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.”

Farkas Zsuzsanna