„Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!” (Jer 6,16a) – figyelmeztette Isten külső támadások kereszttüzében és belső meghasonlás útvesztői között élő népét. A válságból a régi ösvények, magatartásformák, megoldások felülvizsgálata jelenthette és jelentheti ma is az egyetlen kiutat. Mert ilyenkor fel lehet tenni a kérdést: hol rontottuk el, melyik útra nem kellett volna rálépni, és melyik úton kellett volna óvatosabban járni? De azért is kérdezősködni kell a régiek felől, hogy megtudhassuk, melyik ösvény vezethet szakadék szélére és melyik tágas térre, melyik útra kell rálépnünk.

Jeremiás kortársainak tragédiája, hogy sommásan elutasították Isten felhívását: „Azt mondták: Nem megyünk!” (Jer 6,16b) Jött is a babiloni fogság, az identitásvesztés, az elnémulás, a beolvadás.

Közösségi és személyes válságaink idején mindig aktuális a felhívás: „Kérdezősködjetek a régi ösvények felől (…), hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek.” Ahol a válasz elutasító, ott következik a néma asszimiláció, a bűn, a közöny vagy a bankok fogsága. Ahol komolyan veszik a Teremtő felhívását, ott a nehéz külső körülmények ellenére is élnek, megmaradnak és épülnek Isten gyermekei.

Ilyen válságos időben élt, és ilyen időben vette komolyan Isten figyelmeztetését a háromszáz esztendeje született erdélyi református lelkipásztor és történetíró, Bod Péter is.

Kisgyermekkorában a pestis szedte áldozatait Erdélyben, magával ragadva édesapját és két testvérét. Önélet­írásában többször felbukkan a fekete halál és más járványok, betegségek árnya, amelyek nem egyszer családtagjainak életét követelték: első feleségének és öt gyermekének koporsója mellett kellett megállnia. Őt magát is többször kínozta „terhes nyavalya”, vergődött élet és halál között. Közben volt Erdélyben sáskajárás, földrengés és egyéb természeti csapások.

Amikor éppen nem a járvány vagy a sáskahad grasszált körülötte, akkor a Habsburg kormányzat sanyargatta az erdélyi reformátusokat. Az enyedi Bethlen Kollégium diákjaként példa nélküli események szemtanúja volt: két professzorát, Szigeti Gyula István püspököt és Borosnyai Nagy Zsigmondot több református főúrral együtt bebörtönözték. Patrónáját, árva Bethlen Katát halálig zaklatták hite miatt. Két nyomtatásban megjelent munkáját el akarták kobozni. Ez már az életnek az a dimenziója, amikor a közösségi tragédia egyéni tragédiába torkollik.

Ebben a válságos időszakban mondott igent Isten felhívására, és tudakozódott a régi ösvények felől. Első három munkájában a Szentírást magyarázza. Tudta, hogy az egyháztörténésznek legelőször a Megváltó ösvénye felől kell tudakozódnia, hiszen az örök történet az alapja a mi (egyház)történeteinknek is. Rá alapozva írta nagy ívű történeti munkáit.

Bár hangyaszorgalommal és irigylésre méltó alapossággal kutatta a régi idők írott tanúit (bizonyság erre több kötetnyi tematikus jegyzete), mégsem volt szobatudós. Olthévízen, majd Magyarigenben tekintélyes lélekszámú eklézsiát pásztorolt, egyházmegyei, majd egyházkerületi főjegyzőként aktív részt vállalt az egyház kormányzásából. Éppen ezért munkássága nem önmagáért való tudományoskodás. A sokfelől szorongatott magyar reformátusság történetét dolgozta fel tudományos alapossággal, tényekkel válaszolva azoknak, akik egyházunk legitimitását vitatták, vagy éppen jogainak csorbításán mesterkedtek. Munkája úgy vitairat, hogy sohasem áldozza fel a tudományosságot az apológia oltárán. Nem véletlenül berzenkedtek ellene a császári kopók. Tudta azt is, hogy szorongatottság idején szükség van példaképekre, olyanokra, akik a jó ösvényen jártak, akiknek nyomában el lehet indulni: Ezért emelte be a történeti köztudatba magyar reformátusságunk két óriásának, Szenci Molnár Albertnek és Misztótfalusi Kis Miklósnak alakját.
Bár a 18. században az erdélyi protestantizmus alapvetően védekező állásba szorult, Bod Péternél a védekezés nem jelent bezárkózást: munkái nem Erdély egyháztörténe­tét, hanem az egyetemes magyarságét tárgyalják. A felekezeti ellentétek korában túl tudott lépni a felekezeti és nyelvi határokon is: megírta az unitárius egyház történetét, illetve az erdélyi (görögkeleti és görög katolikus) románság históriáját. Szintén nyitottságának jele, hogy Szenci Molnár Albertről írott munkáját nem itthon, hanem Svájcban akarta megjelentetni. Tudta, hogy Nyugat-Európa megbecsülését és szeretetét csak akkor tudjuk kivívni, ha gondoskodunk arról, hogy megismerjék értékeinket.

A történelem bizonyította, hogy régi ösvények felőli tudakozódása nem volt hiábavaló: a nehéz idők ellenére is sikerült konszolidálni a református egyház jogainak többségét Erdélyben, őt magát pedig a magyar történetírás nagyjai között tartjuk számon.

Az elmúlt hónapok eseményei döbbentettek rá, hogy Bod korának problémái ma is aktuálisak: a keresztyén értékeket felvállaló magyarság európai össztűz alá került. Meg kell védeni hagyományos értékeinket, ez pedig történeti tudat nélkül lehetetlen. Ennek kialakításához pedig nem historizáló szólamokra, hanem alapos kutatásra és áldozatkész kutatókra van szükség. Olyanokra, akik megismertetik a Nyugattal azt az értéktömeget, amivel nemzetünk és egyházunk gazdagította Európát – van mivel dicsekednünk. Amíg nem ismernek, nem fognak szeretni bennünket, amíg nem ismernek, támadni fognak, mert félnek tőlünk.

A válságból tehát van kiút: Bod Péter példája mutatja, hogy a régiek segítségével könnyebb megtalálni a jó ösvényt, ama keskeny utat, amely – bár kevesen járnak rajta – az életre visz.

Ősz Sándor Előd

(A szerző református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa)

Megjelent a Reformátusok Lapja 2012. február 26-i számában