Az első találkozás

A Szenczi család első testközeli találkozását a kommunizmussal, pontosabban annak előszelével, a Vörös Hadsereggel mindjárt egy tragikus eset jelentette. A „felszabadulást” követő hetekben Szenczi Győző öccse, Szenczi Ottó élelem után ment, hogy így segítsen bátyja szükséget szenvedő kisgyermekes családján. Az őt feltartóztató szovjet katonák azonban nem érték be azzal, amit a kezéből átadott nekik: a hátizsákját is szerették volna megkapni. A szépreményű teológushallgató hiába próbálta őket jobb belátásra bírni, egyszerűen leszúrták. Bár a fiatalember kórházba került, sőt a sebe is begyógyult, a belső sérülések néhány hét múlva mégis a halálát okozták.

Egy ávós szava

Még az apósa, a nyomdát és szeretetintézményeket alapító neves teológus, Kováts J. István által 1942-ben létrehozott, de a kommunista hatalomátvétel miatt már megszűnőben lévő Magyar Biblia Társulat lelkésze volt, amikor először eljött érte a fekete autó. Egyenesen az Andrássy út 60-ból. Amíg Szenczi Győző öltözködött, legidősebb fia, az akkor még páréves Árpád odavitt a várakozó ávóshoz egy könyvet, hogy az meséljen belőle. „Az meglehetősen mordul fogadta a váratlan kedvességet, hiszen mégiscsak azért jött, hogy elvigye ennek a gyereknek az apját a siralomházba” – emlékezik vissza Zsuzsa néni. „Hát maga nem tud örülni, mosolyogni?” – pirított rá az asszony a karhatalmistára, aki kedvezően reagált erre, mert beszélgetésbe kezdett, amikor pedig elmentek, azt mondta: „Asszonyom, megígérem, hogy a férje ma még visszajön.” Így is lett. A karhatalmista a kihallgatás után ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára a tiszteletest: „Mondja meg a feleségének, hogy megtartottam a szavam.”

Megfogták a tehén tőgyét

Szenczi Győző először a háború utáni években járt Nábrád környékén. Az apósát hívta ide a szamoskéri gyülekezet evangelizációs hetet tartani, de az idős ember a vejét küldte maga helyett a távoli faluba. „Nem magát vártuk, hanem a főtiszteletű urat” – fogadta a lelkészné őszinte szavakkal a fiatalembert, aki szerényen csak így válaszolt: „Ne haragudjanak, de engem küldött.” A falu népe és a nyugdíjba készülő helyi lelkészházaspár a hét végére úgy megkedvelte a fiatalembert, hogy őt szemelték ki utódjuknak. „Úgy megrakták élelemmel az én drága emberemet, hogy alig bírta hazahozni Budapestre” – idézi fel az emlékeket a nyolcvannyolc éves mesélőnk, aki emberével végül nem Szamoskérre, hanem a lelkész disszidálása miatt előbb megüresedő Nábrádra került. „Bizony nekem, a méltóságos kisasszonynak is meg kellett fognom a tehén tőgyét. Soha nem kérdeztem, hogy miért, hanem mindent megköszönve a jó Istennek éltük a szokatlan, de nagyon szép életünket” – tekint vissza a bő fél évszázados múltba Zsuzsa néni.

„Semmi bűne nincs”

Bár az ötvenes évek téeszesítését és padlássöpréseit a nábrádiak is megsínylették, Zsuzsa néni emlékei szerint a helyi kommunistákkal nem volt különösebb gondjuk. „Szegény, de nagyon becsületes nép volt a nábrádi. Jóban voltunk mindenkivel, nagyon szerettük őket” – mondja az idős asszony, és sorolja a pezsgő élet jeleit: „Sokan eljártak a templomba, az ifjúság is jelen volt az egyházi munkában, gyülekezeti házat építettünk és férfi énekkarunk is volt.” Ez fájhatott szerinte egyeseknek, talán éppen az egyházi vezetésnek, és ez lehetett az oka, hogy a forradalom és szabadságharc bukása után férjét újra elvitte a fekete autó. A koncepciós perben államellenes tevékenységgel vádolták őt és négy állítólagos társát, pedig valójában csak a forradalom napjaiban felvonulást rendező falusiakhoz, a nyájához csatlakozott ezekkel a szavakkal: „Nekem is ott a helyem közöttük.” Szenczi Győző ügyét a fővárosban tárgyalták, három évre ítélték. Azt mondta a bíró a lelkipásztor hozzá forduló feleségének: „Tudom, hogy a férjének semmi bűne nincs, de semmit sem tehetek.”

Bajbajutottak vigasztalója

Győző bácsi másoknak soha nem beszélt a börtönben eltöltött időről. Amikor egyszer valaki faggatni akarta, csak annyit mondott: „Azért voltam ott, hogy vigasztaljam a bajbajutottakat.” Csak a feleségének nyílt meg néha. Neki elmondta: olykor megkaparták kicsit a falat, hogy annak porát a vízzel összekeverve mégiscsak legyen valami a gyomrukban. Tízen voltak pár négyzetméteren, olyan szűken feküdtek, ha valaki fordulni akart, mindnyájuknak fordulni kellett. Zsuzsa néni havonta egyszer látogathatta meg az urát, a négy gyermek ez idő alatt egyszer sem láthatta az apját. A családja húsz hónapig várta haza Szenczi Győzőt, aki végül ennyi idő után szabadult. A gyülekezet azonban hiába várta, a nábrádi szószékre nem mehetett föl többé a tiszteletes. A börtönhónapok alatt régi barátja, az új szamoskéri lelkész, Bölcskei Géza helyettesítette. Ő minden vasárnap átkelt csónakkal a Szamoson, ahol nábrádi lovas kocsi vagy szán várta. „Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idején!” – idézi Zsuzsa néni a Példabeszédek könyvét rá emlékezve.

Szenczi Győző özvegye, Zsuzsa néni (fotó: Kalocsai Richárd)

Kifürkészhetetlen utak

A Tiszántúlon nemkívánatossá vált Szenczi Győző végül a Dunamelléki Egyházkerületben kapott szolgálati helyet. 1960-ban a Tolna megyei Nagyszékelybe került, ahol húsz évig, egészen nyugdíjazásáig szolgált. Nagy tisztességnek élte meg hitvestársával együtt, amikor nyugdíjasként még majdnem tíz évig, egészen haláláig Cseri Kálmán mellett a budapest-pasaréti gyülekezet beosztott lelkésze lehetett. „Kifürkészhetetlenek az Isten útjai. Az embernek sokszor csak tátva marad a szája. Nehéz életünk volt, de egyszer sem hallottam, hogy a férjem panaszkodott volna, mert így is sok áldásban volt részünk, amiért mindig hálásak voltunk. Az a fontos, hogy tudjuk alázattal elfogadni és megköszönni azt, amit Isten ad nekünk ” – összegzi jó kedéllyel, mosolyogva élete tapasztalatait Szenczi Győzőné Kováts Zsuzsanna néni.

Kiss Sándor

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. február 26-i számában