Meghitt budapesti otthonukban beszélgetünk a családi hagyományokról, hitről, szolgálatról, orgonamuzsikáról, eközben legkisebb gyermekük, Julcsi is csatlakozik hozzánk. Ő még igazi gyermek módjára készül a karácsonyra. Azt mondja, a közös vacsorát és az ajándékbontogatást várja leginkább. Testvéreihez hasonlóan neki is jó kézügyessége van, a családtagoknak karkötőket, képeslapokat szokott készíteni. Azt már a szüleitől tudjuk meg, hogy zongorázik is, naponta többször magától leül a hangszerhez. Ő maga választotta ezt, nem erőltették sosem, hogy játsszon.

„A zenélés nem számít a mi családunkban többgenerációs hagyománynak” – mondja Pálúr János, és hozzáteszi, nem várták el a nagyobb gyermekeiktől sem, hogy ezen a pályán induljanak el. „Azért imádkozunk, hogy abban a hivatásban találják meg a boldogságukat, amelyben a legjobban érzik magukat” – fűzi hozzá.

Zenével szolgálni

Pálúr János, a budapest-fasori gyülekezet orgonistája, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona- és im­provizációtanára sokáig úgy gondolta, hogy a reáltárgyak érdeklik. Édesapja építészmérnök volt, ennek volt nagy hagyománya a családjukban, ő végül mégis orgonaművész lett.

„A zene az én életemben nagy csoda, úgy tekintek rá, mint amiben Isten különös módon közvetíti magát az emberiséggel. Számomra mindig akkor a legfelemelőbb a zene, ha valamilyen módon Istenre tud mutatni, és ez koncertteremben és koncerttermen kívül, a templomban is ugyanúgy érvényes. Úgy gondolom, ez nem más, mint Isten személyének hihetetlen és kifogyhatatlan gazdagsága. En­gem naponta felemel az, hogy ehhez a gazdagsághoz van közöm, ezért tehetek, gyakorolhatok” – hangsúlyozza János a zene által kapott áldásokat. „A klasszikus zene gyönyörű, például hallgassunk meg egy Beethoven-művet, de a lelki zenének van egy másik arca is, az, hogy közvetlenül a Biblia üzenetét dolgozza fel. Ez az én lelkembe is beleplántálta az igéket, talán ezért is tudok olyan sokat belőlük, mert olyan énekeket hallgattam, amelyek ezeket közvetítették” – mond­ja az orgonaművész.

„És ismered a százötven zsoltárt is. Amikor az istentiszteleten bemondják, hogy hányadik zsoltárt énekeljük, te mindig tudod, melyikről van szó” – mosolyog Pálúr Kornélia.  „A gyerekekkel sokszor éneklünk. Kicsi koruktól fogva része volt az esti áhítatnak az éneklés, nagyon sok éneket megtanítottunk nekik. Akárhol vagyunk is, a lakás valamelyik helyiségében, vagy ha éppen autózunk, bármikor megtörténhet, hogy valaki dalra fakad” – mondja.

Kornélia nem tartja véletlennek a zenével való kapcsolatát, a szülői házból hozta annak szeretetét és a hit alapjait. Már a dédszülei is hívő emberek voltak, és mint mondja, mindig lenyűgözi Istennek az a generációkon átívelő kegyelme, amellyel ezt a nagy családot hordozta. Zeneiskolába járt, fuvolázott és kórusban énekelt, de a gimnáziumban már másfelé vette az irányt, mert az angoltanítást érezte magához közelállónak. Baptista gyülekezetben nőtt fel, ahol nagy hagyománya volt az igényes zenei szolgálatoknak. Jánossal mégsem a zene hozta őket össze, hanem az Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, amely különböző felekezetű fiataloknak szervezett táborokat. „A nyolcvanas években még újdonságnak számított, hogy református és baptista fiatalok ilyen keretek között találkozhatnak, ha nincs ez a kezdeményezés, akkor biztosan nem ismerjük meg egymást” – idézi fel Kornélia a nyolcvanas éveket.

Ünnepre hangolódva

Mindketten lelkiekben gazdag, evangéliumi légkörű gyülekezetben nőttek fel, Kornélia Újpesten, János Pasaréten, és a mai napig megvan az igényük erre, így érkeztek a fasori gyülekezetbe is több mint húsz éve, ahol aktívan részt vesznek a közösség életében. Életüknek fontos része az a szolgálat, amelyet már évek óta végeznek a pároskörben. „A szavakon túl példát is szeretnénk mutatni az életünkkel ma, amikor egyre több házasság bomlik fel” – mondja a házaspár.

Az advent és a karácsony Jánosnak sok koncerttel és templomi szolgálattal telik, de mindig szakítanak időt arra, hogy az Ige mellett együtt legyenek, és családi körben ünnepeljék az adventet és a karácsonyt.

„Huszonhat éve vagyunk házasok, kialakult menete van ezeknek a napoknak. Adventben megpróbálunk jobban elcsendesedni, odafigyelni egymásra” – emeli ki Kornélia, aki napi két adventi csendességet is tart. A Julianna Általános Iskolában tanít angol nyelvet, ott naponta tartanak rövid áhítatot, meggyújtják a gyertyát, beszélgetnek, énekelnek. Este pedig otthon folytatódik az ünnepre hangolódás, a családdal teszik ugyanezt. „Julcsival olvassuk el együtt az igét este, már csak ő van itt velünk állandóan, de néha befut a többi gyerekünk is” – mondja. Jonathán Franciaországban ösztöndíjasként jogot tanul, Judit a Liebenzelli Misszióban szolgál mint önkéntes, Johanna tanítóképzőbe jár, és emellett dolgozik. Karácsonykor azonban mindannyian összegyűlnek majd a szülői házban. „Lassan huszonöt éve mindig van kisgyerek a családban, Julcsi nagyobb korkülönbséggel született.  Így újra és újra intenzíven tudjuk megélni az ünnepeket, mert mindig vannak csillogó kisgyerekszemek, és ez a nagyobbakat is felvidítja. Különleges ajándék, hogy ezt élvezhetjük éveken keresztül. A nagyokkal is szép az ünnep, de így még különlegesebb” – véli az édesanya. 

A lelki örökség

A Pálúr család otthonát nem díszítik decemberben csillogó girlandok, villódzó fényfüzérek – négygyertyás koszorú hirdeti az ünnepvárást, és egy vidám, angyal alakú vászonzsákocskákból álló adventi naptár, amelyet a nagyobb testvérek készítettek Julcsinak, a legkisebbnek, hogy legyen naponta meglepetés, amit bontogathat.  Szentestén hagyományosan náluk ünnepelnek a nagyszülők is, sajnos már csak Kornélia szülei élnek. Amíg kicsik voltak a gyerekek, az ajándékozás volt a fénypont, ma már az éneklés, a zenélés, az együttlét öröme a legfontosabb.

„Egészen új megvilágításba helyezi az ünneplésünket az, hogy az én szüleim már nem élnek. Ez az első karácsonyunk nélkülük, és ez még jobban felértékeli azt, hogy Kornélia szüleivel együtt tudjuk eltölteni a szentestét, ahogyan az elmúlt években is mindig tettük” – idézi fel János.  „Azzal, hogy a szüleim már a mennyei dimenzióban vannak, az ünneplésünk is a mennyei dimenzióra tekint. Emlékszünk, milyen volt gyerekként ünnepelni, most, felnőttkorban inkább lelkileg ünneplünk. Közöttünk van a szüleink öröksége, az ő imádságaik végigkísértek minket egész gyermekkorunkon. Minden évet újabb lehetőségnek látok arra nézve, hogy vajon tudunk-e ünnepelni. Úgy látom, hogy mindenkinek olyan az ünnepe, mint amilyen az egész éve volt. Az ünnep felerősíti az egész évben történteket. Az életünket az határozza meg, hogy hitben tudunk-e ünnepelni, vagy csak szavakkal.  Itt van hatalmas szerepe a szüleink lelki örökségének, mert ők meg tudták mutatni az irányt, hogyan érdemes ünnepelni. Gyerekkoromban gyermeki módon éltem meg az ünneplést, leginkább az ajándékra koncentrálva. Akkor a dolgok nem az igazi súlyuk szerint estek a latba. Most ezek egyre inkább a helyükre kerülnek” – vallja meg János.

 Az ünnep igazi fénye

„Úgy hiszem, a lelki felnőtté válás az ünnepeink ismétlődésén keresztül is megvalósul. Az, hogy minden évben újra leülünk adventet, karácsonyt ünnepelni, ennek a folyamatát vetíti elém. Amíg újabb és újabb adventet ünnepelhetünk, addig van lehetőségünk egyre inkább Isten felé, a lényeg felé fordulni. Azt is látnunk kell, hogy mennyi akadálya van annak, hogy az ünnep valóban önfeledt és lényegi lehessen. Hogy ne csak a külsőségekben tudjunk előrelépni. Igazából az nem előrelépés, hogy mennyire különleges karácsonyfát veszünk, vagy hová utazunk el a téli szünetben. Viszont bármilyen külsőségek között zajlik is az ünnepünk, ha az, amit hoztunk magunkkal a szülői örökségből, a helyén van – mert ők arra neveltek bennünket, hogy lássuk az ünnep lényegét –, akkor tényleg mehetünk bárhová, lehet akármilyen fánk, boldogok vagyunk” – mutat rá János.

„Én is úgy gondolom – erősíti meg Kornélia –, hogy nagyon sivár lenne az ünnepünk, ha csak arra várnánk, hogy a szentestére mekkora ajándékokkal, milyen ételsorral, milyen dekorációval készülünk. De ha meg tudjuk fejteni évről évre azt a titkot, amit Pál apostol úgy mond, hogy a titok az, hogy Krisztus közöttetek van, akkor eljutottunk a lényegre. Nagyon jó, hogy teljesen egyformán gondolkodunk Jánossal arról, hogy az életünknek, hitünknek az alapja ez a titok, a csoda, hogy Krisztus megszületett, és nem csak megszületett, de a második adventben is várjuk őt, visszatérését. A hitünk alapja az is, hogy ez a történet nem azzal végződik, hogy kisgyermekként itt volt közöttünk. Az iskolában is azt szeretném megismertetni a gyerekekkel, hogy sokkal többről van szó, mint hogy milyen külsőségek között ünnepelünk. De még annál is többről, hogy szavakkal valljuk, hogy Krisztus megszületett. Mert ő ma is itt van közöttünk, és ővele ma is lehet együtt járni, tovább élni. Azt szeretnénk leginkább megtanulni, hogy ne a láthatókra nézzünk, ha­nem mindig a láthatatlanokra, mert az igazán fontos dolgok a láthatatlan dimenziókban dőlnek el”. 

Festék nélkül

A búcsúzásnál felfedezzük a konyhaajtóra felszerelt régi fém névtáblát, amely János dédapjának nevét hirdeti. A lakás, amelyben a család la­kik, az övé volt a múlt század elején. A fehérre mázolt táblácskát János megtisztította az évtizedek alatt rárakódott festékrétegektől, megcsiszolta, kifőzte, minden fortélyt bevetett, hogy láthatóvá váljon a fém eredeti színe. Ilyen festék és máz nélküli a Pálúr család ünnepvárása, lelki élete, és ezért, ők is vallják, egyedül Istené a dicsőség. 

A Pálúr család egyik kedvenc ünnepi süteménye a márványkalács vagy kuglóf

 

„December közepén van a legkisebb lányunk születésnapja. Ilyenkor sokan már a tipikus ünnepi süteményekre gondolnak, de mi szeretnénk ezt a napot elkülöníteni a gyorsan beköszöntő karácsonyozástól. Ekkor szoktam megsütni ezt a kuglófot. Kezdő háziasszonyok is kipróbálhatják, igaz, kell hozzá kuglófsütő forma” – árulja el Kornélia.

 

Kézi mixerrel 25 dkg puha margarint elkeverünk 23 dkg cukorral, 1 csomag vaníliás cukorral, egy kis rumaromával és egy csipet sóval. 4 tojást egyesével adunk hozzá, mindegyiket fél percig verjük a keverékben. Ezután hozzáadunk 31 dkg lisztet és 1 csomag sütőport, valamint 3 evőkanál tejet. A massza kétharmad részét belekanalazzuk a vajjal kikent és kilisztezett kuglófformába. A maradék masszához hozzáadunk 2 dkg kakaóport, 2 dkg cukrot és 2–3 evőkanál tejet. A csokoládés részt rákanalazzuk a vaníliás keverékre. 160 fokon nagyjából 40 percig sütjük, eleinte alufóliával letakarva, majd az utolsó 10 percben fedetlenül. Időnként tűpróbát végzünk, hogy lássuk, mennyire sült át a tészta. Ha kihűlt, tányérra borítjuk a kuglófot, és leöntjük csokoládémázzal, amit hagyunk lecsorogni az oldalakra is.

Jezsoviczky Noémi, fotó: Vargosz

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja december 24-31-i számában.