Amikor bevisz téged Istened, az Úr arra a földre, amelyre most készülsz bemenni, hogy birtokba vedd, és számos népet elűz előled: a hettitákat, a girgásiakat, az emóriakat, a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, hét népet, amelyek nagyobbak és erősebbek nálad, és hatalmadba adja őket Istened, az Úr, és te megvered őket, akkor mindenestül irtsd ki azokat. Ne köss velük szövetséget, és ne kegyelmezz nekik! Ne házasodj össze velük: ne add lányaidat az ő fiaikhoz, és ne végy fiaidnak feleséget az ő lányaik közül! Mert eltérítik fiaidat tőlem, hogy más isteneket szolgáljanak. Akkor pedig haragra gerjed ellenetek az Úr, és hamar kipusztít téged. Hanem ezt tegyétek velük: oltáraikat romboljátok le, szent oszlopaikat törjétek össze, szent fáikat vágjátok ki, istenszobraikat pedig égessétek el! Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. (5 Móz 7, 1-6)

Kedves Testvéreim,

meglehetős távolinak, idegennek, mi több, megbotránkoztatónak tűnhet ez a történet a mai olvasónak. Itt vagyunk egy népvándorlási történet kellős közepén, s Isten az ő választott népének egyenesen utasítást ad a népirtásra. S nem azért, mert ez az Isten, aki erős kézzel kihozta az ő népét Egyiptomból, a szolgaság házából, s aki hazát, földet ígért az ő népének, egy vérszomjas Isten lenne, aki abban leli örömét, hogy egész embercsoportokat írtat ki. Hanem, mint Igénkből kiderül, ez a kompromisszumot nem ismerő igény, amelyet Isten az ő népétől követel és vár, egyetlen erkölcsi mércét állít, s ez pedig a hűség. Hűség a szövetséghez.

Mint ahogyan Igénk fogalmaz: „Ne köss velük szövetséget, és ne kegyelmezz nekik!  (…) Mert eltérítik fiaidat tőlem, hogy más isteneket szolgáljanak.” A kérdés tehát nem pusztán az, hogy Isten népe el tudja-e foglalni az ígéret földjét, hanem az, hogy a más népekkel, más istenekkel való találkozás folyamatában meg tudja-e őrizni önmagát. S mint igénk figyelmeztet, ez a legfontosabb. A hűség. Hűség és identitás összetartozik, s egymást feltételezi. Ahogy Igénk mondja ebben a szakaszban is: „Ha tehát hallgattok ezekre a törvényekre, ha megtartjátok és teljesítitek azokat, akkor az Úr, a te Istened is hűségesen megtartja azt a szövetséget, amelyre esküt tett atyáidnak. Szeretni fog, megáld és megsokasít téged.”

Kedves testvéreim, azért tűnik ez a történet ma idegennek, mert Isten az ő egyetemes szeretetét az Úr Jézus Krisztusban kijelentette minden embernek, nemre, fajra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül. Mint ahogyan Pál apostol mondja, Krisztusban nincs se zsidó, se görög, se férfi, se nő, se szolga, se szabad.” A keresztyénség tehát nagyon is nyitott és befogadó, s ha keresztyén szemmel nézzük ezt a történetet, akkor okkal lehet bennünk akár távolságtatás is. Ugyanakkor mégis csak van ennek a történetnek máig is érvényes üzenete.

A kérdés ugyanis az, hogy mit tegyen Isten népe a népvándorlás korában? Egy olyan korban, s egy olyan helyzetben, amikor különböző kultúrák, vallások találkoznak egymással. Nem is olyan régen talán még azt mondtuk volna, hogy ez a kérdés nem aktuális, hiszen ma nincs népvándorlás. Ezzel a konfliktussal tehát nem kell szembenézni a modernitás korában. Mint ma már tudjuk, ez nem így van.

A kérdés továbbá az is, hogy mit tegyen Isten kiválasztott népe egy olyan korban, amikor is megjelent egy korábban nem ismert eszme, a vallási relativizmus eszméje, a multikulturalizmus eszméje, amely voltaképpen azt hirdeti, hogy minden hitnek igaza van. Az istenek egyenlők. Mi több, ennek az eszmének vannak ma már keresztyén hirdetői is, akik a keresztyénség szeretetfogalmát valamiféle egyetemes, álhumanista eszmévé értelmezik át. Mit kezdjünk a vallási relativizmusnak ezzel a keresztyén változatával? Mit kezdjünk a keresztyén posztmodernnel?

Nos, igénkből teljesen világos, hogy vannak kérdések, amelyekben nincs, nem lehet kompromisszum az igazságra nézve. Az igaz, hogy a keresztyénség meghaladta az etnikai határokat, ám ezzel nem rombolta le azt az egyetlen igazságot, hogy Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki végül Jézus Krisztusban jelentette ki önmagát, az egyetlen Isten. Nem igaz az, hogy minden vallás egyenlő, s nem igaz az, hogy az igazság relatív. S nem igaz az, hogy a népvándorlás korában az igazságról való lemondás lenne az az erkölcsi követelmény, amely ezt a konfliktusos helyzetet feloldhatná.

Igénk pontosan megfogalmazza, hogy Isten mit vár az ő népétől a vallások, hitek drámai találkozásának korában: hűséget. Hűséget a szövetséghez, hűséget ahhoz az egyetlen igazsághoz, hogy az Úr az egyetlen Isten. Hűséget ahhoz a parancsolathoz, hogy ne legyenek idegen isteneink. Ahogy az előző fejezetben olvassuk: „Halljad Izráel: Az Úr, ami Istenünk egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből." (5 Móz 6, 4-5) Az Úr szeretete teljes szívből, teljes lélekből és teljes erőből tehát azt is jelenti, hogy az Urat tartjuk az egyedüli Istennek, és rajta kívül nincs más.

A keresztyénség tehát nagyon is nyitott és befogadó, minden ember számára hirdeti Istennek a Jézus Krisztusban megjelent egyetemes szeretetét. De az igazságra nézve nagyon zárt. S ez az igazság a Solus Christus igazsága. Egyedül a Krisztusban. Nincs más evangélium.

S ha azt kérdezzük, hogy ma, a mai népvándorlás korában mi az, ami leginkább veszélyezteti Isten népének a hűségét az igazsághoz, akkor az a válaszom, hogy egy kóros téveszme, egy álhumanista, s valójában szentimentalista gondolat, amely félreértelmezi a keresztyén szeretet fogalmát, az igazságot relatívvá teszi, nyitottságot hirdet idegen istenek felé is, s azt akarja elhitetni, hogy ezek az istenek egyenlők, s ha ebben egyezség van, akkor majd létrejön a békés, szép új világ.

Holott, mint igénk figyelmeztet, hűség és identitás összetartozik. Ez a posztmodern látomás az igazság viszonylagosságáról csak arra jó, hogy Isten népe feloldódjon más hitek olvasztótégelyében. Jól mondja az ige: „Ne tiszteld isteneiket, mert tőrbe ejtenek!” Nincs pusztítóbb a keresztyénségre nézve, mint egy olyan eszme, amely a vallások egyenlőségét hirdeti, s az igazságot viszonylagossá teszi. Mert amikor egy ateista diktatúra akarja szétrombolni a keresztyénséget, az érthető és átlátható. De ha a keresztyénség egy téveszme jegyében önmagát adja fel, akkor öntudatlan öngyilkosságot követ el. Úgy végzi ki önmagát, hogy észre sem veszi. Igenis, beteljesülhet az ige jóslata: „Mert eltérítik fiaidat tőlem, hogy más isteneket imádjanak." Csak akkor már késő lesz.

Azt állítjuk mai Igénk üzenetével egyezőleg, hogy nincs más Isten és nincs más evangélium. S az egyetlen evangélium mellett ki kell állni, nem szabad véka alá rejteni a hitünket bármilyen félreértelmezett békesség kedvéért sem. Eljött a keresztyén apologetika korszaka. Egy új keresztyén öntudat korszaka, amely nem dől be a vallási relativizmus téves és önpusztító eszméjének. Ettől még természetesen törekedni kell a békességre minden emberrel, de nem az igazságba vetett hit feladásával, elvtelen kompromisszumokat kötve.

Az igazság kérdése tehát igenis élet-halál kérdése. Nem holmi ártatlan vitáról van itt szó. Hirdetjük tehát Istennek a Jézus Krisztusban megjelent üdvözítő szeretetét minden népnek. Ám ugyanakkor hitet teszünk arról, hogy ez az egyetlen igazság, s ez az egyetlen evangélium. Nincsen más.

Ámen.

Hűséggel

A fenti gondolatok elhangzottak a Zsinati Tanács május 22-i ülésének nyitásaként. A szerdai tanácskozáson elfogadták egyházunk és a zsinati fenntartású intézmények költségvetését, döntöttek a nyugdíj-kiegészítés mértékéről is.