Falak között éljük az életünket. Ha kinézünk a szobánk ablakán, akkor is újabb falakat látunk. Az istentisztelet is falak között zajlik. Bús düledékeink: várromjaink, ősi városfalaink a régiek vigyázó gondoskodását hirdetik.

Nem csak fizikai falak vesznek körül minket. Fallal óvjuk a magánéletünket, ellenségeink támadásait is így igyekszünk kivédeni. A legáthatolhatatlanabb falként az életünk végét, a halált tartjuk számon. Senki sem tudja, mikor találja magát szembe ezzel a kikerülhetetlen, utolsó fallal, amelyen túlról azok közül, akiket elveszítettünk, még nem jött vissza senki. Pál apostol bátor húsvéti bizonyságtétele éppen a falon túli világot villantja fel. A feltámadás húsvéti örömhíre azt hirdeti, hogy az élő, győztes Krisztus áttörte a bűn és halál falát, utat nyitott az örök élet felé.

„Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéje lett azoknak, akik elaludtak." (1Kor 15,20) A húsvéti örömüzenet három olyan szavára figyeljünk, amelyek, ha kérjük, a halál falát romboló ütéssekké válhatnak. Az első szó: ámde. Olyan ez, mint az ajtó sarokvasa, amely az egészhez képest kicsi, mégis egy egész nagy ajtó fordul meg rajta. Sarokvas nélkül nem nyílik az ajtó. Ez a szó azt jelenti, hogy a karácsonyi ígéret beteljesedett. „A halál árnyékában ülőknek fény ragyog fel" végre! Azért lehet ajándék ez a kötőszó, mert az Úr Jézus Krisztusra irányítja a figyelmünket. Ha ez naponta megtörténne, lényegesen kevesebbet panaszkodnánk, mert észrevennénk Isten gondviselését, és lennének valódi örömeink. Hálás emberekké válnánk. Meglenne bennünk mindaz, ami hiányzik a hétköznapi békességhez. „Ámde Krisztus feltámadt..." – azért, hogy új életben járjunk, hogy örömforrás legyen az, amit énekelünk: „Jézus él, mi is élünk, a haláltól nem félünk."

A második szó, amivel Isten a halál falát rombolni szeretné bennünk, a zsenge. Pál apostol az Úr Jézusról mondja, hogy ő lett a zsengéje azoknak, akik elaludtak. A zsenge sohasem az egyetlent jelenti, hanem az elsőt, amelyet követ majd a többi. Ez tehát a reménység maga, mert arról beszél, hogy lesz folytatás, és amikor eljön az érés ideje, tele lesz a tál. Krisztus az első a feltámadásban, de követni fogják azok a boldogok, akik a Krisztusban haltak meg. Kikről van itt szó? Azokról, akiknek már itt e földi életben a zsenge, azaz az első az Úr Jézus. Vajon rólunk beszél Jézus? Tényleg ő az első az életünkben?

Jézus feltámadása után még negyven napig maradt dicsőséges testben a földön. Ez az időszak az övéiért adatott. A tanítványok is bánatos gyászolók voltak. Jézus csak egy emlék volt a szívükben. Ezért történhetett, hogy noha a Feltámadott kétszer is megjelent nekik, ők mégis visszatértek a Jézus előtti régi kerékvágásba. Az Úr volt az utolsó, akivel élőként számoltak. Tévedésük tanulságos: amíg a szívünkben nem támadt fel az Úr, addig nincs első zsengénk, nincs vezetésünk. Meg­váltónk azt akarja, hogy ne így legyen! Ezért ajándékoz meg a harmadik falromboló szóval: azoknak. Azt jelenti ez a szó, hogy olyan Jézusunk van, aki minket tartott szem előtt, nekünk támadt fel. A korinthusiak nagyon biztosak voltak a hitükben. Olyannyira, hogy még kérkedtek is vele. Pál ráébresztette őket, hogy nem elég hinni Jézus feltámadását. A szeretteik és a saját feltámadásuk hitének is meg kell lennie bennük.

Ez az ige hiteles hitvallás. Az apostol akkor fogalmazta meg, amikor üldözték. Jézus feltámadásának az ereje által túlélte a legfélelmetesebb helyzeteket is. Ha nem hitt volna az élő Jézusban, az ő áldozata is tévedés lett volna. Váljon személyes bizonyságtételünkké ez az ige: „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéje lett azoknak, akik elaludtak." Akinek feltámadott Jézusa van, annak vigasztalása, öröme, örök élete van.

Szőke János
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.