A péntek véget ért, beesteledett. Kiüresedett a tér. A kivégzésre összecsődült tömeg eloszlott, a tanítványok elfutottak. Elhallgattak a fájdalmas kiáltások, a haláltusák hangjai, az asszonyok sírása, a katonák röhögése, a főpapok gúnyolódása. Csend van. Még nem jött el az ideje az öröm hangjainak sem. Még nem hallatszik a szikla gördülése, az őrök rémült kiáltása, az angyal lágy szava, a húsvét hajnali fényben boldogan futó lábak csattogása. Csend van. Jézus már kimondta: „Elvégeztetett." De még nem kérdezi: „Miért sírsz?"
Ebben a csendben és ürességben – most, hogy a már jól ismert főszereplők eltűnnek egy időre – előlép egy ember. Egyszer csak megtudjuk, hogy van itt egy József Arimátiából. Hogy gazdag és tekintélyes, derék és igaz, hogy tanácstag és tanítvány. Felbukkan egyetlen napra, egy szabbatkezdő estére.
Most, amikor a nagyok és hangosak már nem fogadkoznak, már nem akarnak tüzet az égből, már nem lóbálnak kardokat és még nem is prédikálnak, még nem apostolkodnak, ő csendesen elmegy Pilátushoz és kér. Talán bátran vagy talán titokban és félelemmel, de bemegy, és elkéri Jézus testét. S többet már nem beszél. Gyolcsot vásárol, leveszi a testet a keresztről, begöngyöli, és saját új sírjába fekteti. Bezárja a sziklasírt egy nagy kővel, aztán hazamegy.
Vannak mozgalmas és küzdelmes idők egyéni életünkben és egyházunkéban is. Átélünk keserű vereségeket, árulásokat, kisebb-nagyobb halált. Átélünk ébredést, új dolgok születését, életgyőzelmeket. De mindezek között vannak csendes és halott idők. Amikor vesztett csaták után már nincs miért harcolni, és emberileg már s még nem látni, merre lehetne a tovább. Amikor nagy hangoknak és nagy tetteknek némulása és bénulása van csak.
Ez az arimátiaiak ideje. A csendes hűséggel kitartóké, a tisztességgel temetőké. A diktatúrák alatti hitőrzőké, a széthullásban családokat egybeszeretőké, a tehetetlenségben imádkozóké. Amikor a kicsi szolgálat a minden, a kicsi bátorság a hőstett, bár úgy tűnik, így is csak holttestet göngyölgetünk.
József neve és tette mégis feljegyeztetett. Mert Isten szava és keze volt ő, amikor mindenki némaságba és bénaságba dermedt. Általa került a holttest a sírba, került pont meghiúsult emberi reményekre, zárult le mindaz, aminek le kellett. Az elengedés tettét vitte végbe, mégis-kitartással. Nem is volt sok tanúja, csak hallgatagon figyelő asszonyi szemek és a mennyben mélyen hallgató Isten. Ugyanakkor e nélkül a helyrekerülés és lezárás nélkül nem kezdődhetett volna el az új azon a húsvét hajnalon. Az emberi kezek elengedő szolgálatának jutalma az Istentől kapott életgyőzelem lett.
Tudjuk-e megbecsülni történelmünkben, egyházunkban az arimátiaiakat, megőrizni így a nevüket? A csendes, kicsi hősök szolgálatában meglátni az új, a tovább ígéretét? És tudunk-e saját életünkre nézve tanulni tőlük? A legsötétebb, legmélyebb időkben sem lebénulni, emberi akarásainknak a végére érve már Isten apró mozdulataival rendet tenni, sírba behajolni és elengedni, ha kell...
Nem fásult engedelmesség ez, hanem olyan hűség, amely nem szűnik meg bízni. Mert minden igazi hűség mélyén ott van a remény. Remény abban, aki túl van veszteségen és halálon, emberi terveken és csődökön túl, és – ha hallgatagon is – mindig velünk.

Némethné Sz. Tóth Ildikó

Megjelent a Reformátusok Lapja április 20-i számában.