Alig kilenc éves, de már súlyos terhek nyomasztják. Időnként legszívesebben bezárná magára az ajtót, hogy ne tudjon betörni a világ, vagy magára húzná a takarót, hogy ne lássák, ne szóljanak hozzá. Mert ha a felnőttek szólnak, az mindig feladatokat jelent, meg elvárásokat, fáradságot és odafigyelést. Ő pedig szívesen játszana, úgy, hogy ne kelljen odafigyelni az idő múlására. Vagy szeretne egyszerűen semmit csinálni. Lóbázni a lábat, nézni az eget, föl-alá járkálni a kertben, jót beszélgetni saját magával. Ha a felnőttek megkérdezik, mit csinálsz, a válasz, hogy semmit. A semmicsinálás jó dolog.

A többiekkel próbálja felidézni, mit is tanultak az utóbbi időben Jézusról. Miket tett, miket tanított? Lassan felidéződnek a történetek. Mindenki vigyorog, amikor az egyik gyerek megpróbálja kimondani, hogy samaritánus. Még nagyobb a derültség, ahogy a másik felidézi azt a régi lakodalmat: „Jézus mondta, hogy tegyenek vizet a hektoliteres vázákba, és borrá változott a víz." Aztán ott volt a villámlás, meg hullámzás a tengeren. Jézus rászólt, és abbahagyta a vihar. Erre valakinek eszébe jut az a tó, ami bodrozódik. De Jézus csak úgy meggyógyította a béna embert. Nem kellett megvárni, hogy a tó hullámozzon, és ő esetleg be tud mászni. Igen, és feltámasztotta azt a kislányt, aki már meghalt! A történetek egymást idézik fel. A tanárnő alig tudja mederben tartani az órát. „Csak az mondhatja, aki jelentkezik" – figyelmezteti a tanárnő a gyerekeket. „Tudjátok, milyen sokan vagytok. Ha bekiabáltok, senki nem érti meg."

Végignéz a kicsiken, és keresi, miként beszélhetne nekik a megváltásról. A bűneinket felvette, helyettünk szenvedett. Eltörölte a bűnöket. Vajon mit értenek meg ebből a gyerekek? Ez a kisfiú itt mellette még alig kilenc éves, de már súlyos terhek nyomasztják. „Mi lenne, ha..." – kezdi a tanárnő, és felsorolja azt, amit a csillogó szempárok mögött sejt. „Nem csináltad meg a leckét, és beírást kaptál. Egyest kaptál, mert nem emlékeztél az olvasmányra, de tudod, hogy bánatot fogsz okozni az anyukádnak. Nem mentél be szakkörre, inkább a társaiddal játszottál az udvaron. Szívesebben nézted a tévét, mint hogy nekiülj tanulni másnapra. Nem etted meg az ebédet, helyette befaltad a csokit. Csúfoltad az osztálytársadat, aki elsírta magát. Ugye, milyen rossz, ha ez megtörténik? Főleg utána, amikor be kell vallanod. Most képzeld el, hogy jön valaki, és mindezt átvállalja tőled. Azt mondja, hogy majd én elintézem, ez most már engem fog nyomasztani. Ez már mind az én bűnöm lesz. Eltüntetem az összest." Mindenki egyszerre kiált fel boldogan, nevetve. „Hú, az nagyon jó lenne!"

A gyerekek kacagnak, még hitetlenkednek is, hogy ilyen nem lehetséges. „Jézus ezt tette. Elvette az emberek bűneit." Az arcokon döbbenet. Talán még az is átfut ezeken a kis gondterhelt homlokokon, hogy „szegény, de rossz lehet neki. Bebújik-e a paplan alá szégyenében, bezárja-e magára az ajtót, hogy végre ne figyelmeztessék állandóan elmaradásaira, kötelességeire, az idő rohanására?"
Elkerekedett, csodálkozó szempárok. Még alig kilenc évesek. De már tudják, hogy Jézusé nem egy a sok mese közül, hanem valóság. És fontos, nagyon fontos a számukra is.

Jakab-Köves Gyopárka
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.