– Születni kell rá, hogy valaki tudjon meghallgatni, vagy megtanulható ez a képesség?

– Mindkettő igaz. Különböző tulajdonságokkal születünk, már gyerekkorban is megmutatkozik, hogy vannak befelé és kifelé forduló emberek. Az introvertált gyerek szívesen hallgat, és órákig eljátszik egyedül, ilyen voltam én is. Később, szemlélődés közben jött elő a kíváncsiságom, hogy mi lehet a dolgok mögött.

– Mire jutott? Azt tudjuk, hogy a „dolgok” sokszor nem azok, aminek kívülről látszanak.

– Minden mögött emberi történetek sora áll. A világ egyik legnagyobb ajándéka a történet; benne a sajátunk, valamint a másik ember története. A történetek által nagyon sok ajándékot kaptam azoktól, akik megengedték, hogy beleláthassak az életükbe egy adott pillanatban.

– Önt is formálták mások történetei? Attól vált azzá a Bodó Sárává, aki most, hogy ezernyi történetet, titkot meghallgatott?

– Nagyon sokat fejlődtem és változtam mások történetei által. Természetesen nekem is megvan a sajátom. Hol ilyen, hol olyan, de az enyém.

– Titokzatosan hangzik. Azt tartják, hogy nagyon keveset beszél önmagáról, egyszer mégis elárulta, hogy bolyongónak tartja magát.

– Ez családi örökség. Nagyon sok zűrzavar vett körül gyerekkoromban. Édesapám volt bolyongó típus. Nagyon féltünk tőle, csak akkor lélegeztünk fel, amikor elment otthonról. Nem találta a helyét a világban, és hozzá hasonlóan én sem tudtam sokáig, hol a helyem, mi lesz belőlem. Tanár? Irodalmár? Zenész? Énekeltem a debreceni Kodály-kórusban, ahol nagyon jó dolgom volt, csodálatos hangversenyeket éltem át, de ott sem találtam meg igazán önmagam. Egy idő után azt éreztem, hogy tovább kell keresni. Ezt értem a bolyongásom alatt.

– Bolyongott, keresett, és eljutott a teológiáig?

– Pontosan így volt, de ehhez kellett az is, hogy nem sikerültek a felvételijeim, pedig sokfelé jelentkeztem. Nem akartam lelkész lenni, csak tanulni. Levelezőre jelentkeztem, de az egyik tanárom nyaggatott, hogy a nappalin a helyem, így egy idő után átmentem. Szerettem tanulni, és kíváncsi voltam mindenre. A teológia ideje alatt számos helyen prédikáltunk, és a gyülekezetekben járva azt éreztem: ez az én utam!

Bodó Sára a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen (DRHE) Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezetője. 1981-1986 között végezte teológiai tanulmányait a Debreceni Református Teológiai Akadémián, lelkipásztori szolgálatát 1987-ben a Budapest-Budafoki Református Egyházközségben kezdte, majd 1988-tól a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközségben volt beosztott lelkész. Egy éves hollandiai ösztöndíj után 1991 őszétől katechetikát és pasztorálpszichológiát kezdett el tanítani a Debreceni Református Teológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai Tanszékén. 1996-ban mentálhigiénikus oklevelet szerzett, doktori disszertációját 2001 őszén védte meg.

– Most is mosolyog, ahogy a gyülekezetekre gondol. Mi jutott eszébe?

– Az első gyülekezeti helyemen, Budafokon elég furcsa volt a fogadtatásom. Volt benne valami távolságtartás, hogy mit keres Pesten egy nő Debrecenből? Ki ez egyáltalán?

– Mit mondott, mikor megkérdezték?

– Nem kérdezték meg.

– Csak egymás között pusmogtak?

– Megjegyzéseket tettek. Az első testületi ülésen a prédikáció-vázlataimra úgy reagáltak, hogy „ez olyan debreceni volt”. Viszont a gyülekezetben ismeretlenül is hihetetlen melegséggel fogadtak, ezért máig is hálás vagyok. 1987-et írtunk, az egyház körül szépen melegedett föl a levegő. Sokat dolgoztunk a gyerekek között, és jöttek is szívesen. Egész évben úsztam a boldogságban, mert olyan elfogadottságot éltem meg, amit korábban soha. Aztán a fővárosból visszakerültem Debrecenbe, ahol nagy törés ért.

– Törés?

– Szerettem volna egy kis szatmári faluban lelkészként szolgálni. De 1988-ban a női lelkészekkel szemben még voltak fenntartások. Azzal utasítottak el, hogy az esperes úr írt egy levelet, ne menjek oda, mert az nem nőnek való hely, a nőket nem szívesen fogadják. Szinte összeomlottam, hogy akkor mégsem az egyház a helyem?

– Végül egy nagyvárosban, Debrecenben lett tanár a református egyetemen.

– Így alakult, de a szatmári elutasítás egy életre szóló sebet ejtett rajtam. Ma sem tudom, miért kell ezt átélni egy fiatal, kezdő lelkésznek.

– Nőiségében érintette ennyire fájóan az elutasítás?

– Kizárólag abban. Nekem nem lett családom, nem élek házasságban, nem születtek gyerekeim. Akkor én odaszánva tettem az életemet a lelkészségre, de az elutasítás durván erős üzenet volt. Jó tanuló voltam, megvolt a végzettségem, és hihetetlenül megviselt, hogy valakik csak azért nem akarják a prédikációmat hallgatni, mert nő vagyok. Hogy van ez?

– És hogy van?

– A tanulság az, hogy érdemes jobban számolni a valósággal. Történelmi okai vannak, hogy nehezen oldódnak ezek a dolgok. A lelkészi hivatást végül is a férfiakra szabták. A rájuk kitalált palástot hordjuk mi, nők is. Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a lelkésznők ugyanolyan esélyekkel indulhassanak, mint a férfiak.

– Az jutott eszembe, hogy a közelmúltban, a szülinapján, Önt mégiscsak tudós lelkipásztorként ünnepelték tudós férfiak.

– Pedig én nem vagyok olyan értelemben tudós, ahogy ezt napjainkban a tudományos körökben értékelik, és nincsenek is ilyen ambícióim. Nehezen szorítom ki magamból, ami ehhez kell. Sokkal inkább egy világra nyitott ember vagyok. Érdekel mindig az ellenvélemény. Nehezen tudok elfogadni megmásíthatatlan tételeket, igazságokat. Csak azért, mert valaki hangosan bizonygat valamit, még nem feltétlenül fogadom el. Adódnak is ebből problémáim. Előfordul, hogy sokba kerül ez a fajta gondolkodás.

– Másként alakult volna az élete, ha szatmári lelkipásztor lesz?

– Ahogy öregszem, egyre többször gondolkodom a saját család kérdésén, mert ez egy olyan hiány, amit nehezen dolgozok fel. Hiányzik egy társ, akkor is, ha önmagam előtt is tagadom néha, de igazán az fáj, hogy nem adhattam gyermeknek életet, pedig az ember életének valahogy folytatódnia kell. Az összes tudományomat odaadtam volna, hogyha születhet gyermekem. Dehogy választottam a „szingli” létet! Csak folyamatosan itt volt a munka, a tanulás, a bizonytalanság, hogy hová kerülök, majd később az egyedülálló, gondoskodásra szoruló édesanyám, és ez mind elvette a figyelmemet, az idő pedig elszaladt. Van azonban az életemben két – most már felnőtt – ember, akik megengedték, hogy gyerekként nagyon szeressem őket, és ez hatalmas ajándék.

– Amikor az életútját próbáltam felkutatni az az érzésem támadt, mintha mindenkinek egy kicsit az édesanyja lenne a református közösségben. A lelkipásztoroktól azt hallottam, ha valaki bajban van, csak annyit mondanak neki: „Menj Bodó Sárához, majd ő segít!”

– Nagyon riasztana, ha lelkigondozás közben bölcselkednem kellene, vagy megmondani a „tutit”. Erre senkinek nincs szüksége, vagy ha igen, akkor biztos, hogy nem lelkigondozót keres. Számomra inkább az a gyönyörű ebben, hogy hányféle életutat tártak már fel előttem. Nem titkolom, hogy a legkomolyabb helyzet mindig az, amikor gyász vagy veszteség ér valakit. Olyankor semmi mást nem lehet tenni, mint nagyon figyelmesen hallgatni. Elnémulni a másik előtt, de úgy, hogy ez a csend beszédes legyen! Mert a gyászban az ember vívódik önmagával, és nem érzi a saját helyét. Kapcsolatvesztett, önvesztett. Ebben a helyzetben a gyászoló mellé állni a legfelemelőbb mozdulat.

– Lehet a gyászban segíteni?

– Mit lehetne? Nem hozhatom vissza, aki meghalt. Nem tudom pótolni a hiányát. Semmit nem tudok tenni. A gyászban mindannyian közösek vagyunk, hiszen ha szeretünk valakit, előbb-utóbb gyászolunk. A beszédes hallgatásnak éppen az a titka, hogy a tekintetem azt üzeni, értem, és érzem, ami itt és most elhangzik. Értem, mert én is tudom, hogy mit jelent veszteséggel élni.

– Mindenkinél ugyanaz az érzés a gyász?

– Aki szeret, annak a gyásza nagyon nehéz és fájdalmas. Aki nem szeret, hamarabb tovább lép.

– Könyvet írt arról, hogy a lelkipásztorok hogyan segíthetnek a gyászolóknak. Hogyan lehet könyvet írni a beszédes hallgatásról?

– Számomra ez azzal kezdődik, hogy az ember szembesül a saját gyászaival. Sokat tanultam erről Polcz Alaine-től. (Polcz Alaine pszichológus, a tanatológia hazai úttörője, a hospice mozgalom megalapítója – a szerk.)  Saját feldolgozott tapasztalatunk kell, hogy legyen a gyászról, különben nem tudunk hitelesen a másik ember mellett állni.

– Úgy tartják önről, hogy a lelkipásztorok lelkigondozója. Van olyan jellemző problémacsomag, amivel a lelkészek küszködnek?

– A lelkészi hivatás mára szinte határtalanná vált, mert egy olyan társadalmi közegben kell megjelennie, ahol mindenki vár a lelkésztől valamit: a gyülekezeti tag, az önkormányzat, az iskola, a pályázatíró. Megterhelő a rengeteg feladat, közben a lelkész azon küzd, hogy senki ne lássa a sérülékenységét, mert akkor rossz kép alakulhat ki róla. Amikor pedig nem tudja tovább leplezni saját törékenységét, általában megtörténik a baj, és ilyenkor már nehéz segíteni.

Munkássága:

 • 1992-ben megszervezte Debrecenben a Katechetikai Központot a hitoktatók és vallástanárok magas színvonalú képzésének és továbbképzésének segítésére.

 • Nevéhez fűződik a DRHE pasztorálpszichológiai szakirányú továbbképzésének megszervezése és vezetése, a Báb és dráma a katechézisben kurzus beindítása, a DRHE és a debreceni Kenézy Gyula Kórház között együttműködés és oktatókórházi kapcsolat kimunkálása.

 • Segítségével formálódott a tiszántúli lelkipásztorok lelkigondozását segítő Pasztorációs Intézet, amelynek a mai napig vezetője.

 • Számos tanulmánya és könyvfejezete mellett több szakkönyvet szerkesztett (Üdvözítő született – igehirdetések; Kövess engem – Hittankönyv; A gyász, mint a keresztyén ember krízise és a lelkigondozás lehetőségei; Gyászidőben), valamint a Pasztoráció című füzetsorozat szerkesztője. 

– Ezért hoztak létre pasztorációs intézetet?

– ’97-ben három lelkészkollégánk öngyilkos lett. Ekkor létrehozott a Zsinat egy bizottságot, mert teljesen egyértelmű volt, hogy baj van és segítség kell. Valahogy azonban nem úgy alakultak a bizottsági dolgok, ahogyan kellett volna. Akkor a „pásztorok pasztorációja” címmel kidolgoztam egy programot. Ez elindult, mint lelkigondozói szolgálat, de csak magányos farkasként, a tanári munkám mellett végeztem – egyedül. Később Bugán Antal tanár úrral kidolgoztunk egy kérdőívet, hogy speciálisan a lelkészek lelki egészségével tudjunk foglalkozni a Tiszántúlon. A lelkipásztorok válaszaiból kiderült, hogy mi is emberek vagyunk hétköznapi gondokkal, bajokkal és ugyanúgy szükségünk van mentálhigiénés jellegű támogatásra, mint bárkinek. Ekkor találtuk ki azt is, hogy minden lelkész kapjon a születésnapjára a püspök úr által személyesen aláírt köszöntést egy fotóval és egy igével. Bölcskei püspök úr a képeslapok írásakor gyakran megkért, hogy látogassak meg egy-egy lelkészt. Így ez egy nagyon szép történet lett. Emellett szorgalmaztunk sok dolgot, főként azt, hogy a lelkészek vegyék komolyan, hogy pihenniük is kell. Nem lehet önmagunkat a végtelenségig kizsigerelni.

– Ezt az intést önmagára nézve is érvényesnek tartja? Nagyon sokat dolgozik, rengeteg feladatot vállal.

– Most éppen beköszöntött a lassítás időszaka az életemben. Volt egy műtétem, aztán hazajöttem a kórházból és már harmadnap nyargaltam, de a szervezetem megálljt parancsolt. Rám is érvényes, hogy figyelnem kell magamra.

– Azt már 1997-ben is megállapították az illetékesek, hogy baj van, és a lelkészeknek is – a többi közt – lelki támogatásra, rendszeres pihenésre van szükségük. De azóta eltelt 22 év. Miért megy ilyen lassan ez a dolog?

– 2015-ben alapítottuk meg a Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorációs Intézetét egy jó programmal, munkatársakkal. A lelkészi karnak azonban meg kell érnie arra, hogy nem szégyen igénybe venni a segítséget. Lelkigyakorlatokat, konferenciákat szervezünk, és törekszünk a személyes kapcsolattartásra, de ez sem könnyű feladat. Ráadásul a lelkészek munkája azóta nem lett kevesebb! A gyülekezetek megtartása hatalmas felelősség, az intézményműködtetés pedig elképesztő munka. A lelkésznek minden színtéren megfelelő szinten kell teljesítenie: a gyülekezetben, a szószéken, a bibliaórákon és még sorolhatnám. Ha nem tud megfelelni az elvárásoknak, akkor vagy rámegy, mert megpróbálja teljesíteni a feladatot, vagy elengedi az egészet, mert ha úgysem tud megfelelni ennyi kritériumnak, akkor miért törje össze magát? Esetleg elhagyja a pályát. Fontosnak tartom, hogy nézzük meg reálisan, mennyit bír el egy ember.

– Mi az, amit a legjobban szeret a szolgálatában? Mikor kapja el a flow?

– Itt van az egyetemen ez a Katechetikai Központ, ahol most beszélgetünk. Ez hihetetlen flow-élményt adott kezdettől fogva. Hollandiában láttam, hogy működik ez, és amikor hazajöttem, ’92 karácsonyára már állt. Persze volt azóta talán hét helye is, és már a vezetője sem én vagyok, de nagyon szépen működik. Ez egy olyan terület, ahol szabad álmodni, gondolkodni, és ehhez kapcsolódik, amit a katechézisben nagyon szeretek, hogy ez bátorítás az életre. Remélem, kinövi majd magát, és formálja a szemléletünket. A tanítás és a beszélgetések is nagy örömet adnak nekem.

– Ha rátekint az életére, mi az, amiért a leginkább hálás?

– Ez egy nehéz kérdés. Mert ott kezdődik, hogy az ember a születéséért tud hálát adni. Hiába ért nagyon sok szép élmény az életben, hiába kaptam számos ajándékot, mindig ott kísért, hogy én amolyan ráadásnak születtem.

– Nem várták?

– Két jóval idősebb nővérem van, és volt egy bátyám, aki kéthónaposan meghalt. Ha ő életben marad, akkor valószínűleg nem születek meg. De meghalt, én pedig megszülettem. Nem vártak. Sokat küzdöttem azzal: kinek az életét élem valójában? Hitem szerint tudom, hogy így voltam kigondolva, mégsem könnyű ezzel a teherrel élni. Bármilyen furcsa, de nagyon hamar elfog a kísértés, hogy feleslegesnek érezzem magam, vagy értelmetlenséget éljek meg. Egyáltalán nem vagyok egy könnyű ember. Mikor nagy mélységekbe jutok, nem érdemes velem szóba állni sem, ez az igazság. De most, hatvanévesen volt egy csodaszép születésnapom, ahol komoly meglepetések értek.

– Elárulja, hogy mi?

– Az egyetemtől is kaptam egy kötetet, és a barátoktól is. Ez utóbbi öt példányban készült el, igazán különleges, személyes, meleg, baráti sorokkal tele. Mikor olvastam, végig sírtam. Aztán Kolozsváron ért a következő meglepetés, amikor meghívtak egy előadást tartani. Évek óta járok a Babesbe (Babes-Bolyai Tudományegyetem – a szerk.), és amikor beléptem az épületbe ott állt a Babes kórusa, és rázendítettek egy énekre. Az egyik teremben pedig rengeteg kolléga, és egy vaskos kötet várt. Azt mondta a dékán asszony, hogy apró betűvel van szedve, de így sem tudták mindenkiét befogadni, mert annyian írtak nekem. Nem tudtam megszólalni, ott is csak sírtam. Ezek a pillanatok, amikor kisimul minden. Másnap azonban tovább kell menni. Azt hiszem, életem végéig kísérnek majd a kérdések: ki vagyok, hol a helyem és mennyit érek? Felesleges vagyok-e vagy sem? Tudom, hogy nem vagyok ezekkel a kérdéseimmel egyedül, hiszen számos beszélgetésből kiderül. Ezért is nagyon jó beszélgetni, mert annyi mindenben magamra ismerek. Az is megerősít, amikor azt mondja a másik ember, hogy tudod, én is ugyanezt élem. Akkor mosolygunk, és megyünk tovább, de azt gondolom, sokkal többször kellene leülni és kicsit beszélgetni, kicsit csendben lenni. 

– Egy ilyen jó tea mellett…

– Igen, ez most nagyon jó. Egy szép csészéből kortyolni a finom teát és beszélgetni. Számos apróság van, ami föl tudja emelni az embert. Muszáj ezt észrevennünk.

Magas műveltség, egyszerű igaz emberség

Bodó Sára református lelkipásztor munkásságát Károli-díjjal ismerték el. A kitüntetést november 25-én vette át a Parlamentben.

Fekete Zsuzsa, fotó: Sebestyén László