Az adventi, karácsonyi igehirdetések sorában most egy 1950-ben elmondott prédikációt közlünk az éppen száz éve született Joó Sándortól (1910-1970), aki közel harminc évig volt a Budapest-Pasaréti gyülekezet lelkipásztora.

"Milyenek voltak Joó Sándor igehirdetései? Pátosz nélküliek, hitet és szeretetet sugárzók, személyesek. Prédikációja Krisztus-központú volt, még ha ószövetségi textusról prédikált is. Gyakran szólt az örök élet titkairól éppúgy, mint a mindennapi emberi problémákról. Prédikációit mindig előre megírta, meg is tanulta, de sohasem olvasta föl. Hallgatói nem egyszer úgy érezték: most személy szerint nekik prédikál" - írta Joó Sándorról ez év elején Bolyki János; a méltatás a Kecskeméten felnőtt Joó Sándor születésének századik évfordulóján szólt. A nagyhatású prédikátor Ravasz László mellett volt segédlelkész a Kálvin téren, majd 1942-ben lett a Budapest-Pasaréti gyülekezet megválasztott lelkipásztora. Közel harminc évig szolgált Pasaréten, fontosabb közegyházi tisztséget sohasem kapott, 1956-ban szerepet vállalt a Megújulási Mozgalomban és a forradalom leverése után két hétre gyűjtőfogházba került. Prédikációit, szellemi hagyatékát Ajtony Artúr lelkipásztor gondozza, és kiadásában idén jelent meg a tizenhetedik igehirdetés-kötet. Joó Sándor jelenleg a talán legolvasottabb magyar református szerzőnek számít. Az alábbi igehirdetést is Ajtony Artúr, illetve Nagy Károly szíves közreműködésével közüljük.

Lekció: János 6,22-40
Textus: János 6,33
„Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak.”

Talán különösnek találják most többen is, hogy nem a szokásos karácsonyi evangéliumot olvasom föl a Lukács evangéliuma 2. részéből – azt a drága jól ismert történetet a pásztorokkal, meg az angyalokkal –, hanem egy olyan részt, ami látszólag nincs semmiféle kapcsolatban Krisztus születésének ünneplésével, a karácsonnyal! Akik azonban vasárnapról-vasárnapra rendszeresen hallgatják itt az igehirdetést, tudják, miért van ez így. Hadd mondjam hát el azoknak is, akik hosszú idő után most karácsony ünnepén jöttek el újra a templomba, hogy már négy hónappal ezelőtt elkezdtük János evangéliuma tanulmányozását, tehát minden istentiszteleten a soron következő részt vesszük elő folytatólagosan. Így került hát a felolvasott rész a mai napra, amely már a 18. igehirdetési alkalom a János írása szerint való szent evangélium alapján.

De hát mi ebben a karácsonyi üzenet? Van-e benne karácsonyi evangélium? Mert hiszen a mai napon erre várunk, ezért jöttünk ide! – Hadd mondjam meg rögtön, hogy van! És éppen az a nagyszerű, hogy ebben a nem kiválasztott, hanem soron következő készen kapott igerészben egy roppant gazdag karácsony ajándékozó bőségéről beszél az Úr. A sok drága ajándék közül, amit ez az igerész magában rejt, hadd emeljem ki, és hadd adjam át azt a hármat, amit én találtam benne!

1.) Az elsőről ezek a versek szólnak: „Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (33-35. vers) Itt arról van szó, hogy Isten az Ő atyai szeretete bőségéből és gazdagságából megajándékozta a világot. Olyan ajándékot adott e földön lakó embereknek Jézus személyében, hogy arról csak körülírva, képekben, hasonlatokban lehet beszélni. Valahogy így: igazi mennyei kenyér; Istennek kenyere, Aki a mennyből száll alá; az életnek ama kenyere. – És olyan embereknek beszélt Jézus erről, akik nagyon tudták értékelni a kenyeret, mert nagyon kenyér-szegény vidéken laktak, nehezen megművelhető földjeik voltak, rengeteg fáradtsággal tudtak csak gabonát termeszteni rajta. Komoly kenyérgondokkal küzdő embereknek beszélt Jézus arról, hogy Ő az a mennyből alászállott kenyér, amire nékik, tehát az éhező embereknek is szükségük van! Nem félt attól, hogy valaki majd durván visszaszól: Ne beszéljen itt lelki eledelről, amikor a gyomrunk korog! Sőt, éppen azért beszélt nekik a mennyei kenyérről, mert tudta, mit jelent ezeknek a gyötrődő embereknek a számára a kenyér! Mintha csak ezt mondaná: Emberek, ti igazán tudjátok értékelni a kenyeret, mert hiszen a kenyér-problémák megoldására költitek erőtöket. Nos, hát nem kevesebbet, hanem többet akarok én adni néktek a ti mindennapi kenyérproblémáitok megoldásánál. Többet akarok adni, mint amit Mózes adott a pusztában a mannával, mert hiszen abból ettek ugyan az emberek, de egyszer mégis meghaltak. Azzal még nincs megoldva emberi életetek problémája, hogy biztosítva van a mindennapi kenyeretek! Kenyérraktárakat a Fáraó is tudott csinálni József idejében, Nabukodonozor is Dániel idejében: Én azonban olyan kenyér vagyok, amilyent senki más nem tud adni! Mert én az élet kenyere vagyok!

Amikor Jézus ezt mondta: „Én vagyok az életnek ama kenyere”, azok a galileai parasztok sokkal mélyebb jelentésében értették ezt a kifejezést, mint mi, mai emberek. Ők ugyanis még tudták, hogy az életet adó eledel gondolata éppen olyan ősi vágyálma volt az emberiségnek, mint az életet adó víz képzete, az élet vize! Az élet kenyere a pogány mitologikus elképzelések szerint az istenek eledele, amely halhatatlanságot biztosít azok számára, akiknek sikerült valamiképpen enniök belőle. És most azt mondja Jézus, hogy ami a pogány világ mitológiájában vágyakozó elképzelés csupán, az élő valóságként van jelen Őbenne. Íme, Ő valóban az életnek ama kenyere, nem az istenek kenyere, hanem az egy igaz Istennek a kenyere, az igazi mennyei kenyér, Aki valóban a mennyből szállott alá a földre. Isten drága mennyei kenyeret adott Jézusban minden lelki éhség és szomjúság kielégítésére.

Az emberi lélek egyik leggyötrőbb éhsége és szomjúsága a bűnbocsánat utáni vágy. Nincs a világnak semmi olyan hatalma, ami le tudna csendesíteni, és meg tudna nyugtatni egy háborgó lelkiismeretet. Nem tudunk megbocsátani önmagunknak. Senki sem tud igazán megbocsátani nekünk úgy, hogy le is vegye lelkünkről annak a bűnnek a terhét. Nos, a mennyből alászállott Jézus a bűnbocsánat kenyere, a drága mennyei kenyér: az Ő szent teste éppen a bűnök teljes megbocsátásáért töretik meg. Aki bűnei bocsánatára éhezik: teljes kielégülést talál Nála.

Az emberi lélek másik nagy szükséglete a szentség, a tisztaság! Semmi módon nem képes a világ az emberi lélek morális szépségét helyreállítani. Egy festményt, vagy egy épületet, amely megsérült a háborúban, lehet úgy restaurálni, hogy esetleg még szebb is lesz, mint volt. De hol van az a művészi kéz, amely visszaadhatná egy beszennyeződött lélek tisztaságát? Nos, a mennyből alászállott Jézus a szentség kenyere is! Mássá válik erejétől az élet, megtisztul tőle a lélek, a belső. A szentség, a tisztaság, az ártatlanság mennyei kenyerét adta Isten Jézusban e világnak, hogy táplálkozzék vele és megtisztulhasson az Ő vére által mindenki, aki vágyik a tisztaságra.

Az emberi lélek állandó szükséglete a békesség. „Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik,” (35b) – mondja Jézus, s annak nem hiányzik a békesség sem az életéből. Lehet, hogy korog a gyomra, lehet, hogy sok minden nem úgy sikerül, ahogyan szeretné, lehet, hogy a fájdalmak és a szenvedések egymást váltogatják az életében, mégis békességgel megy tovább a mennyei kenyérrel táplálkozó ember. És ezt a békességet nem borítja fel a kenyér-, vagy a ruhagond sem. A betegség, vagy a haláleset sem teszi lázadóvá, forradalmárrá Istennel szemben, hanem megbékélt, nyugodt, teljes élet marad az akkor is. Semmiképpen meg nem éhezik, aki elfogadja Isten ajándékát, a drága mennyei kenyeret.

És a lélek legfőbb igénye, ami után a legolthatatlanabbul vágyakozik: az örökélet, a halhatatlanság! Nos, hát éppen arról van szó, hogy az élet kenyere, az örökélet kenyere a mi Urunk, Aki éppen az örökéletre táplál, s az örökéletre tesz képessé. Ő, Aki halhatatlanná, halálon is diadalmaskodóvá teszi a halandót. Igen, Istennek éppen az a kenyere Ő, aki életet ád a világnak! Semmiképpen nem marad ki az örökéletből, aki Őhozzá jő, aki Őbenne keresi azt!

Íme az igazi mennyei kenyér; Istennek kenyere, Aki a mennyből szállott alá; az életnek ama kenyere. Íme: ezt kapta karácsony szent ünnepén ez a világ az Úr Istentől! Te megkaptad-e már? Te tudtad-e már, vagy tudnád-e most azt mondani: Köszönöm Uram a Te legdrágább ajándékodat?

2.) A másik ajándékról ez a vers beszél: „Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem… Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.” (37. és a 39. vers) Ugyanarra a nagy titokra utal itt Jézus, amiről főpapi imádságában többször is megemlékezik: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, a kiket e világból nékem adtál: tiéid valának, és nékem adtad azokat, és a te beszédedet megtartották” (17,6). „Mikor velök valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; a kiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.” (17,12) Ezekben az Igékben úgy beszél Jézus rólunk, mint akiket Isten Neki adott! Te vagy tehát az ajándék, meg én: minket ajándékozott oda Isten az Ő Szent Fiának. És itt olyan titokról lebbenti föl a fátylat Jézus, amiről ritkán esik szó közöttünk, mert nagyon messze, az örökkévalóságba nyúlik vissza. Ott történt ugyanis valamiféle szent megállapodás az Atya és a Fiú között, ahol örök isteni határozattal döntetett el az üdvösségünk kérdése. Ebben a gondolatban az a vigasztaló és örvendetes, hogy minden hívő lélek, aki Jézusnál van, így szólhat magában: Én az Atya ajándéka vagyok Jézusnak! Tehát a Krisztussal való kapcsolatom, a Benne való hitem nem olyan múló esetlegességen alapul, hogy valamikor valaki nagyon meggyőzően beszélt Róla előttem, aminek a hatása alatt elszántam magam az Ő követésére, óh, nem! Hanem mindennél messzebbre és mélyebbre nyúlik vissza az én Krisztushoz tartozásom ügye: az örökkévalóságba, Isten eleve elrendelő akaratába. És amikor tizenhét esztendővel ezelőtt megtértem, az már csak nyilvánvalóvá tétele volt annak az isteni határozatnak, amivel engem a békesség tanácsában az Atya a Fiúnak adott! Mennyi-mennyi kegyelem vett körül már akkor, amikor még csak az Isten gondolatában éltem!

„Minden, a mit nékem ád az Atya”, – hát te azok közül való vagy-e, akiket Jézusnak ád az Atya?! Meggyőződtél-e már arról, hogy téged is Jézusnak adott az Atya?! Azt mondhatná most valaki erre: Én semmi jelét nem látom annak, hogy én is ilyen ajándék volnék Isten részéről Jézus Krisztus számára! Nos, hát: ki hitte volna Zákeusról, hogy őt is Jézusnak adta Isten? Miféle jele volt ennek az ő kapzsi, kegyetlen életében? Pedig Zákeus is Jézusé volt, mielőtt tudta volna, vagy mielőtt más valaki sejthette volna. Csak az Úr tudta, és eljött megkeresni, ami az övé! – És én most Testvéreim nem tudom rólatok, melyikőtök homlokán van ott az a láthatatlan jegy: Jézusé, – de azt tudom, hogy azért kellett eljönnötök ma is ide, mert Jézus itt is, most is keresi az övéit, akiket az Atya Néki adott! Tudod, mi a jele annak, hogy téged is Neki adott az Atya: az, hogy oda mégy Jézushoz! „Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem.” (37. vers) – Az, hogy Isten egyeseket a Krisztusnak adott: éppen ne tartson vissza, sőt bátorítson föl az odajárulásra, mert éppen a Krisztushoz való odajárulás által válik az a bizonyos láthatatlan jegy láthatóvá. Lám: Zákeus is akkor tudta meg, hogy ő is a Krisztusé, amikor leszállt a fáról és odament Jézushoz!

Az Atya már régen a Fiúnak adott téged is: miért nem engeded, hogy kiderüljön? Miért nem adod te is magad oda Néki, hiszen az Övé vagy Te is? –Talán kételkedsz, hogy vajon örülhet-e Jézus egy olyan ajándéknak, mint amilyen te vagy? Nos, az Igében erre is van utalás, hogy az egész mennyben öröm van, amikor valaki végre odajön az Úrhoz, leborul előtte és átadja a szívét! Ennek örül Jézus igazán, hiszen minden szenvedésének, keserves sok kínjának, átkozott kereszthalálának ez a jutalma! És hogy semmi kétséged ne legyen benne, hogy téged is Néki adott az Atya, így bíztat: „A ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem!” Látod már, mennyire nyitva az út?! Mehetsz hozzá! Nem kérdi: ki vagy, honnan jöttél; nem mondja, hogy, majd ha jól viseled magad, majd ha nem hitetlenkedel, majd ha felékesíted magad néhány szép erénnyel, akkor majd talán nem vet ki. Nem, hanem: semmiképpen nem vet ki! Sőt, ha még olyan kivetnivaló vagy is, mindenképpen elfogad!

3.) A harmadik nagy ajándék, amit Jézus ad a hívő embernek a feltámasztásunk. „Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.” (39. vers) Tehát az örökélet, amit hit által már e halandó testben is elnyerünk, akkor teljesedik ki, amikor majd Krisztus feltámaszt bennünket az utolsó napon! Erre az utolsó napra és az azzal kezdődő dicsőségre őrzi meg Jézus azokat, akiket Isten Néki adott. A megtérés után, a szíved átadása után még nehéz és veszedelmes az út! Erre az útra szól a figyelmeztetés. „Légy hív mind halálig!” (Jel 2,10) Olyan testben, mint ez a mi megromlott természetünk, és egy olyan világban, mint ez a Sátán fennhatósága alá tartozó világ, nem olyan egyszerű és magától értetődő ám az, hogy egy megtért ember hív marad mindhalálig! Aki ismeri a maga gyengeségét és a Sátán erejét, az tudja értékelni Jézusnak ezt az ígéretét: „Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem. Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. (38-39. vers) Tehát Isten akarata, hogy akiket Jézusnak adott, azok közül egy se vesszen el! Hogy ha én elvesznék: az Isten mindenhatóságán esnék csorba! Micsoda roppant nagy dolog, amikor Isten így szól: akarom! És pedig úgy akarom, hogy X Y (tehát név szerint te meg én) legyen ott az üdvözültek seregében! Ezért született meg Jézus emberi testben e földre, ezért élt itt közöttünk, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, mert az Isten azt akarta, hogy akiket Néki adott, azok közül senki el ne vesszen egészen a föltámadásig!

Íme, a mai karácsony három gazdag ajándéka: az élet kenyere, Akit Isten ád a világnak; te, akit az Atya ád a Fiúnak; és a megtartás ígérete, amit Jézus ád a hívőnek! Mindhárom a te érdekedben, miattad történt, azért, hogy igazán boldog, áldott karácsonyod lehessen! Ámen.

Elhangzott: 1950. december 25-én

In: Joó Sándor: Halálból életbe. Budapest, 2001. 53-57.