Nagy a sürgés-forgás a takaros kis templom és a gyülekezeti ház körül, mert az újkenyér ünnepét követő vasárnap délutánján szabadtéri hálaadó istentiszteletre készülnek a kozármislenyi reformátusok. Már-már hagyománnyá vált ez a gyülekezetben, hiszen harmadik éve rendezik meg ezt az alkalmat. Nemcsak az úrvacsorás istentiszteletre kerül sor ilyenkor, de szolgál a gyülekezet kórusa, fellépnek a helyi néptáncosok és a baranyai kisváros fúvószenekara is kiveszi a részét az ünnepségből. Utóbbi nemcsak egy-egy zeneszámmal kedveskedik a reformátusoknak, de a gyülekezeti éneklést is ők kísérik ezen a napon. Mint Mátyás Tibor karnagytól megtudjuk, bár csapatuk a városhoz tartozik, próbáikat a gyülekezeti teremben tartják, és bármikor készséggel állnak az egyház rendelkezésére, mert szívesen játsszák a református énekeket is. Ő maga bár katolikus, de szívében reformátusnak vallja magát, hiszen felesége és gyermekei is azok, és ebbe a templomba járnak vasárnaponként mindannyian.

„Kicsit rizikós ennyi embernek főzni, de megpróbáljuk!" – mondja jókedvűen Nagy Sándor fakanállal a kezében a hatalmas üst mellől. Paprikás krumplit készít, mégpedig szándéka szerint olyat, amelyik mindenkinek ízlik. Mi ennek a titka? Hát fontos a paprika, ami a színét és az erejét adja az ételnek, és elmaradhatatlan a jó füstölt kolbász, valamint a csipetke. Az alkalmi szakács az alföldi és a baranyai ízvilágot próbálja egyesíteni, ahogy a kozármislenyi reformátusok közössége is e kettőt egyesíti magában. Nagy Sándor is a Nagykunságból költözött Baranyába a szüleivel még az '50-es években, feleségével pedig tíz éve találtak otthonra a Pécs melletti kisvárosban. „Nagyon jól érezzük magunkat ebben a közösségben. Itt nincs intrika, nincs egymás bántása: itt mindenki egyért, egy mindenkiért" – teszi hozzá a presbiter.

Épülő templom

Kozármisleny hagyományosan katolikus település, de ahogy Pécs szomszédságának köszönhetően a huszadik században és az elmúlt évtizedben is gyarapodott, egyre több református család került ide az Alföldről és Baranya református falvaiból. A második világháborút követően sok felvidéki kitelepített is ezen a tájon talált új otthonra. A mai gyülekezet azokból a házi istentiszteletekből nőtte ki magát, amelyeket még Bóka András, a szomszédos falvak társegyházközségének lelkipásztora, későbbi baranyai esperes indított helyi családok kérésére bő harminc esztendővel ezelőtt. „Olyan, mintha szektások lennénk. Miért nem templomba járunk mi is vasárnaponként?" – fogalmazódott meg egyszer az egyik asszonyban, és attól kezdve, a helyi plébános jóindulatának köszönhetően, tizenkét éven keresztül a katolikus templomban tartották istentiszteleteiket a kozármislenyi reformátusok. A közösség szépen gyarapodott, és ezzel párhuzamosan kialakult az emberekben a saját templom iránti vágy is.

„Vakmerő ötletnek tűnt, sokan kételkedtek is a megvalósulásában. Még a nyugati testvéreink is arra figyelmeztettek, hogy náluk bezárják és eladják a templomokat. Azt mondták, érjük be egy kis gyülekezeti házzal, ami gazdaságosabb és jobban kihasználható" – emlékezik vissza Bóka András a kezdetekre. Meg is fogadták ezt a tanácsot a kozármislenyiek, ezért 2000 és 2002 között először a gyülekezeti házat húzták föl az önkormányzat által felajánlott központi fekvésű telekre. A lelkipásztor ezután próbálta belátásra bírni a közösséget, de a helyiek tovább forszírozták a templomépítést: „Meglátja tiszteletes úr, hogy lesz templomunk!"

Épülő közösség

Nekik lett igazuk, mert 2006-ra a templom is felépült. Ahogy az lenni szokott, a holland és svájci adományoknak, illetve állami támogatásoknak, egyházmegyei és egyházkerületi segítségnek, na és a helyiek áldozatvállalásának köszönhetően. A segédmunkát a gyülekezet tagjai biztosították, amit lehetett, azt kalákában végezték el a kozármislenyiek. „Sokszor nagyon nehéz volt, hiszen nemegyszer bizonytalanná vált a folytatás. Aztán ahogy a presbitérium összedugta a fejét, a jó Isten valahonnét mindig kirendelte a segítséget. Ma már a nehézségekre kevésbé emlékszünk, örülünk viszont az eredménynek: mindenki úgy véli, a település gyöngyszeme lett ez az épület" – mondja nem kis büszkeséggel a hangjában Kiss Zoltán gondnok, aki arról szomorúan azt is hozzáteszi: az igazán nagy próbát előző lelkipásztoruk, Végh Barna tragikus betegsége és halála jelentette a kozármislenyi reformátusoknak, ami majdnem szétszórta közösségüket.

Nemcsak anyagi javakban épül a kozármislenyi egyház, de lelkiekben is. Gaál Mariann lelkipásztor, aki három esztendeje szolgál a hatezer fős kisvárosban, a legkisebbeket és rajtuk keresztül a szüleiket célozza meg szolgálatával. Amikor a maga is két kislányt nevelő lelkipásztor három évvel ezelőtt az óvodában azzal szembesült, hogy csak egy-két gyerek jelentkezett református hittanra, a presbitériummal egyetértésben úgy határozott: baba-mama kört indít a gyülekezetben, hogy húsz-harminc év múlva majd az idejáró gyerekek és szüleik jelenthessék a gyülekezet gerincét. Aztán hogy, hogy nem, a következő években a hittanosok száma is megszaporodott, így idén már napközis hittantábort tartottak a templomban a kozármislenyiek. Évről évre egyre többen járnak a vasárnapi istentiszteletre is, a nagy ünnepeken, a karácsonyi és az anyák napi ünnepségeken pedig még meg is telik a karzattal együtt százhetven fős templom. Az egyházfenntartók is szépen szaporodnak: míg tavaly nyolcvanhét, idén már harminc fővel több egyháztag vállalt anyagi felelősséget is a gyülekezeti élet finanszírozásából.

Nemzedékről nemzedékre

Kiss Ferenc bácsi, a gyülekezet legidősebb, nyolcvannyolc éves tagja és felesége, Marika néni története is tipikus kozármislenyi história. Az idős férfi a hajdúsági Vámospércsen, az asszony az ormánsági Zalátán született. Feri bácsi a dél-baranyai falu határőrlaktanyájában teljesítette katonai szolgálatát, és gyakran átjárt onnét a második szomszédba tejet inni. Marika néni ekkor még kislány volt, de évek múlva, amikor az egykori katona vasutasként újra Baranyába került, véletlenül összetalálkoztak a pécsi vasútállomáson. „Jé, itt a tejes katona" – kiáltott fel meglepetésében Marika néni. Aztán egy év múlva megvolt az esküvő, és azóta is boldog házasságban élnek immár hatvanegy éve.

Mint mondják, nem olyan régi a kozármislenyi templom, mint a zalátai vagy a vámospércsi, de mégis nagyon szeretik. Ha az egészségük engedi, mindig eljönnek ide. „A járókám a gyenge pontom. Van, hogy alig bírok a lábamon állni. De amikor szükség van rá, amikor kell, az én Istenem ad annyi erőt, hogy eljöhessek, mint ahogy adott ma is" – tesz bizonyságot a gondviselő szeretetről Feri bácsi. A két öreg egész életében ragaszkodott az egyházához, a gyülekezetéhez, miért éppen most lenne ez másképp? Három dédunokájukat is itt keresztelték meg, az unokájuk is itt esküdött, és tavaly a házasságuk hatvanadik évfordulóját is itt ünnepelték meg a gyülekezet közösségében.

A hálaadó istentisztelet igehirdetési szolgálata a nagy vacsora példázatáról szól (Lk 14,16–24). Az igehirdető, Peterdi Dániel baranyai esperes arra figyelmezteti a gyülekezetet, hogy Isten előkészítette az üdvösségünket, a kérdés csak az, hogy készek vagyunk-e élni vele. Tegyük hát félre a kifogásainkat, hiszen nem lehet semmi elég erős érv azzal szemben, ha a királyok királya hív minket magához vendégségbe! Jó látni, hogy a kozármislenyi reformátusok felismerték ezt a lehetőséget, és nem kifogásokat keresnek, hanem elfogadják és másokkal is megosztják Isten meghívását az örök életre.

Kozármisleny hétezer főnyi lakosságának harmincöt év az átlagéletkora. A rendkívül fiatal településnek több száz óvodása és általános iskolása van, az utcákon pedig gyakori látvány a babakocsit toló anyuka. Ezeket az adottságokat felismerve a református gyülekezet a gyermekmisszióra helyezi a fő hangsúlyt: vasárnaponként a felnőttekével párhuzamosan gyermek-istentiszteletet tartanak, hétfőn délelőtt pedig baba-mama körbe várják a legkisebbeket. Az óvodában és az általános iskolában református hittancsoport működik. A gyülekezet honlapján külön rovatban gyermek­imádságokat és a baba-mama körben énekelt mondókákat, népdalokat, sőt a foglalkozásról egy kis videót is találnak az érdeklődők.

Kiss Sándor
Fotók: Nemes András

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. szeptember 30-i számában