Ezért nem hiábavaló, ha éppen most, pünkösdkor szakítunk újra időt erre. Amikor az európai és észak-amerikai társadalmakban a természetes közösségek meggyöngítésére tett évszázados kísérletek célba érni látszanak, különösképpen kell figyelnünk a pünkösd egyik lényeges üzenetére: „A Szentlélek közössége mindnyájatokkal!”

Ez a közösség kétirányú. Mindenekelőtt a mindenható Istennek hozzánk való lehajlását jelenti. Azt, hogy ő maga kíván közösségre lépni a hívőkkel: „…az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt… ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” (Jn 14,17) Ebből ered viszont a közösség másik iránya, vagyis a Léleknek az a munkája a tagok között, aminek következtében eklézsia, egyház, gyülekezet születik. Méghozzá Krisztus kegyelmének és Isten szeretetének fundamentumán álló gyülekezet. Nem elhanyagolható, hogy az Újszövetségben először éppen a pünkösdi történésekről szóló beszámolóban olvassuk a közösség fogalmát (ApCsel 2,42). A Lélek megtapasztalása nyomán Krisztus követőiben határozott közösségtudat született, mégpedig olyan, ami a közösségért való felelősségtudattal párosult.

Nem véletlen, hogy a Szentlélekről, a Szentlélek gyülekezetben végzett munkájáról beszélve Pál apostol csaknem mindig a mi és a ti szavakat használja. A Lélek mindannyiunkkal való közössége emlékeztet leginkább a Krisztus Jézusba vetett hit testületi dimenziójára, és a leghatározottabban óv attól, hogy a hitet, mint valami privatizálható, individualizálható árucikket kezeljük: higgyünk – a Krisztusban hívőkkel való közösségvállalás nélkül.

Nem véletlen, hogy a Lélek jelenlétének egyik legnyilvánvalóbb ajándéka a szabadság (2Kor 3,17). A Lélek képes és kész fölszabadítani még az „önzetlen önszeretet” alól is, hogy nyitottá legyünk a másik ember és a másik közösség felé, aki és amely óhatatlanul más, mint én, mint mi. S akár szenved, akár dicsőségben részesül, vele együtt szenvedjünk, illetve örüljünk valamennyien. Ezért megkerülhetetlen pünkösdkor az egység kérdése, amennyiben mi is valljuk, hogy „egy Lélek által egy testté kereszteltettünk” (1Kor 12,13). S ezért kell a Lélek ajándékaképpen vett egységet minden igyekezetünkkel megőriznünk (Ef 4,3). Mert tudjuk, hogy bár a keresztyén közösség egysége nem statikus állapot, hanem dinamikus folyamat, az egység megteremtői nem mi vagyunk. Fenntartóinak, ápolóinak viszont lennünk kell, ha nem akarunk hűtlen szolgákként rombolóivá válni.

Az így működő Krisztus-testben a hívek nemcsak szót váltanak, hanem szót is értenek egymással. Tudják, hogy „a keresztyén közösség olyan közösség, amely Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban áll fenn” (Bonhoeffer). Ezért senki részéről nincs helye a fölöslegesség érzésének, ahogy a felsőbbrendűség-tudatnak sem.

„A Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” A fentiek alapján megerősödhetünk abban, hogy az apostol nem üres szólamnak szánta ezeket a szavakat, hanem olyan jókívánságnak, amely az áldás ígéretét hordozza. Nem lehet ezért más kérésünk ma sem, mint hogy jöjj, teremtő és életadó Lélek, hogy veled és testvéreinkkel közösségben végbemenjenek közöttünk és bennünk azok a változások, amelyek hitünk hitelre méltóságát is erősíteni fogják!

Lőrik Levente
teológiai docens, a MEÖT Teológiai és Keresztyén Egység Bizottságának baptista tagja

(Megjelent a Reformátusok Lapja pünkösdi számában.)