A csendes órák kedveznek az önreflexiónak. Kissé konok ember vagyok, mert evidenciákat látok. Aztán ha végképp nem engedik meg azt, amit jónak látok, az utolsó pillanatban, mintha mindent elengednék. A hozzám közelállók ezen megdöbbennek; gyöngeségnek, gyávaságnak tekintik. Talán még sem az, inkább hasonlít ahhoz, amikor repültünk az autóval, amely, pörgéseinek számából ítélve, még talán most is körbe-körbe forogna, ha egy éppen ott lévő árok s néhány bokor meg nem állította volna. Az első pillanatban semmi más helyzettel össze nem hasonlítható félelmet éreztem, egyszerűen élni akartam, majd az utolsó pillanatban, átengedtem magam az elkerülhetetlen ténynek, hogy biztosan meghalok, s szinte ugyan ebben a töredéknyi időben villant át rajtam a bűnbánat, mint egy erős, fényszerű bevillanás, s aztán végtelen közömbösséggel, nyugalommal s egyben kíváncsisággal vártam, hogy hogyan kivitelezi majd ezt az Isten, nevezetesen a halálomat.

Életem nagyobb döntéseiben, ugyan ezt a jóságos árnyként meghúzódó folyamatot látom: valamire, a csodálkozás boldog örömével, rádöbbenek, hogy az jó, majd elhatározom, hogy megteszem, miután minden oldalról megközelítve imádkoztam. Furcsa. Tudom, hogy helyes, amit teszek, de aztán mégis, a kakukkos óra pontossága szerint, már-már programszerűen, egyszer csak ütközöm. Ezt követően, mintha az ütközés pillanatában az 'A' terv helyébe rögvest egy 'B' terv lépne, "némi" mennyei gondviselés hatására, mely egész egyszerűen közömbössé tesz eddigi terveim, elképzeléseim iránt, és elfogadom a számomra elfogadhatatlant. Azonban nem érzem magam semmiképpen elvtelennek, hiszen lassú hömpölygéssel, ezen elfogadás után, föltűnik valami ahhoz hasonló, amit előzőleg teljes összpontosítással akartam. Igaz, mindig várni kell. Egy, két, három évet, hónapot is, s aztán elkerülhetetlen módon megvalósul.

"Nálam nélkül semmit sem tehettek," (Jn 15,5). Isten akarata valószínűleg tükröződik az imádkozó ember akaratában, és amikor ezt megpillantja, fellelkesül. Ilyenkor egy pimasz érzés ejt rabul: vajon ezt sokan miért nem látják? Miért nem érzik nagyhét alkalmával azt a csodaszép illatot, mely már előhírnöke a Feltámadásnak, annak a különös, titokzatos egész világmindenséget megölelő és karjaiba vevő szeretetnek, mely nélkül értelmét veszti az élet bármely cselekvése és érzése. Mit ér egy nyíló virág, a madarak tánca a tavaszi napfényben, a lenyugvó nap szemet kápráztató színei, ha nincs Feltámadás és örök élet? Mert ha nincs, akkor minden hiábavaló, tudniillik Isten és az Ő értünk hozott áldozata nélkül. Igen, újra és újra rá kell döbbennie az embernek, ahhoz, hogy Isten cselekedhessék életünkben, legjobb terveinknek is búcsút kell mondanunk, szinte meg kell halnunk számukra, hogy aztán később, ha Isten úgy akarja, tisztultabban valósíthassuk meg azokat.

A szobámban egy kis óra kegyetlen következetességgel méri az időt. Azt hiszi, igaza van. Mint sok önjelölt filozófus, akik tele harsogják a világot Húsvét tájékán: nem is halt meg, nem is létezett, nem az Isten fia volt, mert Isten sincs... vége hossza nincs a fecsegésnek, vagy éppen a másik oldal csacsogásának sem: a keresztyénség is egy a többi világvallás között, nyugodtan vedd le a polcról, amelyiket csak szeretnéd, hiszen egy az "isten"! Aztán szépen lassan az óra ketyegése átvisz bennünket egy "vallásos semlegességbe": modern, felvilágosult ember ilyen mesékkel nem foglalkozik... és majd, amikor már az ember minden keresési lehetőséget kipróbált, vajon hol lesz ismét? Isten mind e közben végtelenül türelmes, megbocsátó és szeret. Az óra azt hiszi matematikailag bontható az idő, melyet Isten örökkévalósága ajándékozott nekünk arra, hogy Hozzá térjünk. Már Jókai is megfogalmazta, hogy "Az idő, az embereken lépdel!". Jó öreg órám, hidd csak, hogy igazad van, meggyőzni téged lehetetlen, mert fogalmad sincs arról, hogy mi a szeretet.
Elcsendesedett a berregő madárka. Csend.
Úrvacsora, az értünk szenvedő Isten és a legnagyobb öröm fényességének ragyogása, a feltámadott Úr. Valószínű, ha mindezt teljes életünkkel felfognánk, már nem is szeretnénk itt a földön lenni, állandó exodusban élnénk: miért is vacakolunk még itt, amikor vár ránk a legnagyobb szeretet. A feltámadás pillanatában úgy hiszem a legszebb dolog az lesz, hogy amikor visszatekintünk a földi sátorra, az egész történelmet Isten irgalmában szemléljük majd.
Az igazi szemlélődéshez vezető út hasonlít a lustálkodáshoz, de nem az.  Tőle könnyen elválasztható, mert a lustaságból sivár lélekkel tér vissza az ember teendőihez, ebből az állapotból viszont örömmel, és a teendők közepette is marad bőségesen nyugalom a lelkében.
Áldott Húsvétot!

Tiba Zsolt
Szatmárcseke-Tiszacsécse

Forrás: www.ttre.hu (A Tiszántúli Református Egyházkerület honlapja)