Az intézmény 2000. december 15-én nyitotta meg kapuit a HIV vírussal fertőzött árvák előtt, ahova 3 és 5 éves kor közötti gyerekeket vesznek fel állandó jelleggel. Az árvaház biztosítja a kicsiknek a szükséges testi és lelki táplálékot, egészségügyi ellátást, illetve oktatást. Jelenleg 24 HIV pozitív gyerekről gondoskodnak az otthonban, ahol a legnagyobbak 14 év kor körüliek… Nagy izgalommal vártam ezt a látogatást, szinte minden egyes kis részletet előre elképzeltem, de semmi nem olyan volt…

Ülünk egy nagyjából 15 nm-es szobában, tizenhatan mi magyarok, körülbelül húsz afrikai HIV pozitív kisgyerek, és még néhány felnőtt. Dél körül jár az idő, fullasztó meleg van. A kicsik a földön egy kupacba tömörülnek, mi pedig körülöttük a székeken, fotelokban ülünk, kinek éppen mi jutott. Az egyik kislány előttem ül törökülésben a földön, rózsaszín kis ruhácskában. Néha óvatosan fel-felnéz rám, elmosolyodik, én visszamosolygok rá, míg ő közben a poros lábfejemet simogatja. Ő ugyanaz a kislány, aki kézenfogva vezetett be ebbe a kis szobába. Szavak nélkül is valami különös, megmagyarázhatatlan kapcsolat alakult ki közöttünk onnantól kezdve, hogy megérkeztünk Tumainibe, az AIDS-es árvaházba.
Az egyik kenyai kísérőnk megkéri a kicsiket, hogy mutatkozzanak be nekünk. Nem kell őket noszogatni, egyesével szépen sorjában, illedelmesen felállnak, majd angolul mindegyikük elmondja a nevét és a korát. Talán csak néhányuk szemében látom a megilletődöttséget, de ez csak addig tart, amíg nem énekelnek nekünk egy-két kedves kis dalt. Nem is gondoltam, hogy ennyire könnyen feloldódnak: vidáman, tapsolva köszöntenek minket az énekekkel, nem látszik rajtuk, hogy mások lennének, mint a többi korukbeli 3–10 éves gyerek…
Aztán ugyanezt mi is megtesszük: elmondjuk a keresztnevünket, korunkat és elénekeljük nekik az Örvendjetek című ifjúsági éneket. Nagyon élvezik, velünk tapsolnak.
Ezután bemutatom nekik az országunkat. Próbálom interaktívvá tenni ezeket a perceket. Olyan kérdéseket teszek fel nekik, mint például tudják-e, hogy melyik földrészen van Magyarország. Ekkor egy kicsit megszeppennek szegénykék, így rákérdezek, hogy vajon Afrikában van-e. Néma, kínos csönd…
Ekkor egy kicsit én is megilletődök, de aztán gyorsan viccesen megdicsérem őket, hogy milyen okosak. Erre nevetésben törnek ki, és én boldogan nyugtázom, hogy talán éppen ezzel sikerült a köztünk lévő válaszfalat teljesen ledönteni. A többi kérdést már igyekeznek megválaszolni. A kislány közben még mindig előttem ül és a lábfejemet piszkálja, mosolyogva. Megtanuljuk azt is velük, hogy hogyan kell köszönni magyarul. Nagy boldogság és büszkeség sugárzik a kis arcukról, mert egyből sikerül kimondaniuk azt, hogy „szia”. Néhányan közülünk a bemutató után arra készülnek, hogy a sóról szóló magyar népmesét játsszák el a szoba egyik végében. Mivel így is szűkösen vagyunk, megkérjük a gyerekeket, hogy húzódjanak kicsit összébb, a szoba másik vége felé, hogy legyen elég hely a színdarabhoz. A kislány, aki előttem ül, felpattan és egy pillanat alatt az ölembe huppan. Olyan gyorsan történik az egész, hogy már csak azt veszem észre, hogy átkarolom, miközben ő az egyik kis kezével az ujjaimat simogatja, nézegeti, forgatja a tenyeremet le és fel, a másik kis kezével pedig a hosszú hajamat fogja. Nagyon megható pillanatok ezek, a színdarab után úgy össze van szorulva a torkom, hogy alig tudok megszólalni. Pedig muszáj, mert éppen a mese kapcsán szeretném bátorítani őket egy bibliai igével, hogy a kis tettek (ölelés, mosoly) is sokat jelenthetnek egy társuknak, pont, mint ahogyan a só megízesíti az ételt.
"Ti vagytok a földnek sói; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek."
Máté 5,13
Azt hiszem, kicsit hirtelen fejezem be a bátorító szavakat, többet kellene mondanom nekik, de már akkora gombóc van a torkomban, hogy muszáj rövidre fognom a beszédet, különben ott előttük elsírom magam. Inkább kihívom őket az udvarra játszani velünk egy kicsit. A kislány itt is mellém guggol le a füvön, úgy követ, mintha az árnyékom lenne. Egymásra mosolygunk a tűző afrikai napsütésben és megint úgy összeszorul a torkom, hogy alig tudom leküzdeni a sírást. A játék után szétosztjuk nekik, amit hoztunk: igés kártyákat, tollakat, cukrokat. Kb. negyed óra múlva megkérdezem az egyik kisfiút, hogy megette-e már a cukorkát, mire büszkén előkotorja a zsebéből, hogy ebéd előtt nem szabad édességet enniük. Megdöbbent ez az önuralom.
Ezután az intézményben az egyik „édesanya” körbevezet minket az épületben. Nagyon kis takaros szobák vannak, kb. 4 gyerek van elszállásolva egy-egy helyiségben. Az ablakokat mesefigurás, kék színű függönyök díszítik, amelyekhez ugyanolyan mintás takaró van az ágyakon. A padlón puha szőnyeg és rengeteg játék. Csodálkozom, hogy ilyen barátságos ez az épület. Megmondom őszintén, nem erre számítottam azok után, hogy az elmúlt tíz napban milyen helyeken jártunk és mekkora szegénységet tapasztaltunk mindenfelé. Hawában például, az utcagyerek-otthonban, ahol egészséges gyerekekkel foglalkoznak, nehéz körülmények uralkodnak, ezért úgy gondoltam, hogy egy AIDS-es árvaházban sem lehet jobbra számítani. De nagyon kellemesen csalódtam. Természetesen kérdéseket is teszünk fel „Martha édesanyának”. Az egyik, amely sok mindenkit foglalkoztat a csoportban az, hogy ezek a kisgyerekek tudják-e egyáltalán, hogy ők milyen betegek. Már a kérdés hallatán görcsbe rándul a gyomrom, a választ pedig már alig hallom, hiszen már majdnem sírok. Amikor a gyerekek elérik a 4-5 éves kort, egy pszichológus őszintén feltárja nekik a betegségük valódi lényét, hiszen a rengeteg úgynevezett „gyógyszerkoktél”, amit kapnak, már a legkisebbekben is kérdéseket ébreszt.

Sajnos a tájékoztatás többi részét nem hallom, mert tovább már nem bírom visszatartani a könnyeimet. Kimegyek a mosdóba, hogy kicsit összeszedjem magam érzelmileg és eltüntessem a sírás nyomait. A legkevésbé sem akarom azt, hogy a gyerekek meglássák a kipirosodott szemem, mert félek, hogy rájönnek, miattuk eredtek meg a könnyeim.
Szeretném „Martha édesanya” előadását tovább hallgatni, mert sok mindenre vagyok kíváncsi, de ehelyett inkább kimegyek az udvarra, mert úgy érzem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy visszamenjek. Mielőtt azonban kilépnék az udvarra, meglátom az otthon legkisebbjeinek egyikét keservesen sírni a folyosón. Az az igazi gyermeki hüppögés, szegényke majd’ megfullad, annyira hullanak a könnyei. Leguggolok hozzá és ekkor megcsap egy olyan erős, tömény gyógyszerszag, hogy szinte émelyegni kezdek és újra a sírás környékez. Felemelem az ölembe, kérdezgetem, hogy mi bántja, de nem felel, csak sír tovább. Próbálom elringatni, dúdolgatok neki és pár perc alatt meg is nyugszik, ami hihetetlenül jó érzés! És már megint sírnom kell... de most nem tehetem, hiszen itt van a kicsi az ölemben.
Lassan szállingóznak ki a többiek is a szabadba, mi vendégek és az otthon lakói egyaránt. Egy nagy kört alkotunk, megfogjuk egymás kezét, kivéve engem, akinek az ölében még mindig ott a kisgyerek, de természetesen mi is benne vagyunk a körben.
Lovas András gazdagréti lelkipásztor – a csapat egyik vezetője – imádkozik az otthon lakóiért, majd búcsúzkodni kezdünk.
A kicsit leteszem az ölemből, aki abban a pillanatban ismét sírni kezd, de nem vehetem újra az ölembe, hiszen vége a látogatásnak. Jön a többi gyerek is, megölelnek és megint nagyon nehéz nem sírni. Beszállunk a buszba és itt már lehet…

Szilágyi Krisztina V. évfolyam DRHE/www.parokia.hu