– Két éve ünnepeltük a reformáció ötszázadik évfordulóját. Beszéltünk-e eleget minden részletéről akkor, vagy elsiklottunk valami felett?

– Az ötszázadik évforduló nagyon sok fontos eseményt hozott: kisebb és nagyobb ünnepeket, szép kiadványokat, önreflexiókat, közösségi és egyéni felismeréseket. Ugyanakkor minden ilyen jubileum magában hordozza azt a veszélyt, hogy kiragadunk részleteket, és kissé túlünneplünk dolgokat. Talán nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy a reformáció tulajdonképpen folyamat, pedig éppen ez a lényege: a semper reformanda elve. Valójában a reformátoroknak azt a különleges képességét is ünnepelnünk kellene, amellyel érzékelték, hogy a folyamatosan változó világban kell megjeleníteniük Isten Igéjét és üzenetét. Mindezek után pedig a hétköznapok kegyességét kellene tudnunk jól megélni – ebben kétségkívül segítenek az ünnepek. 2017 ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a kis közösségek, helyi gyülekezetek szintjén nagyobb tudatossággal kell őriznünk és továbbadnunk a saját helyi hagyományainkat, erősíteni gyökereinket.

– Ön hogyan ünnepelte a reformáció ötszázadik évfordulóját?

– A gyülekezetünkben sok éven át egy egész hetet szántunk a reformációnak, például söröztünk Luther emlékére, és korabeli ételeket kóstoltunk. Mindez azért jó, mert közel hozza az ízét, az anyagiságát annak a folyamatnak, amelyet reformációnak nevezünk. Fontosnak tartom, hogy ne tűnjön el az, ami a 2017-es ünneplés alatt felszínre jött, hanem újra és újra forgassuk, éljük át, beszélgessünk a múltunkról és az ahhoz való viszonyunkról. Az egyház nagyon figyelt arra, hogy a kis gyülekezetek is próbálják megtalálni a reformációval való kapcsolódásukat. Ez különösen tetszett nekem, mert korábban azt éreztem, hogy a reformáció emléknapján rendre meghallgatunk egy-egy előadást Lutherről, meg arról, hogy kiszögezte-e vagy nem szögezte-e ki a tételeit a vártemplom kapujára, de mindez nagyon távol van tőlünk. Mondom ezt úgy, hogy én magam is sok előadást tartottam kis gyülekezetektől nagy konferenciákig, szép ismeretterjesztő és tudományos kiadványok létrejöttének lehettem részese.

– Ma, két évvel a félezer éves évforduló után, mit üzen 2019 emberének a reformáció?

– Azt remélem, hogy egyre többet, mert egyre őszintébben, otthonosabban és nyitottabban mozgunk a saját hagyományunkban. A tartalmatlan pátosz sokakat eltávolít a történelemtől, míg a valós történetekben magunkra tudunk ismerni, vagy azt érezzük, hogy ez velünk is történhetett volna. Ráadásul nagyon sok minden van még, amit nem meséltünk el a reformációval kapcsolatban. Ilyen például, hogy az egyéni istenkapcsolatukat megélő egyes emberek új módon voltak képesek közösséget alkotni. Ezek a reformációs örökségben hűséges közösségek emberfeletti módon őrizték gyülekezeteiket a legnehezebb időkben is. A 18. században, amikor a Habsburg Birodalom megpróbálta a protestánsokat elhallgattatni, voltak olyan települések, mint például Jászberény, ahol szinte két-három évente építették újjá a hatóság által leromboltatott templomot, és lelkész nélkül is folyamatosan imádkoztak, Bibliát olvastak. Ezek olyan csodálatos történetei a hitnek és a reformáció örökségének, amelyekről kevésbé tudunk. Azt gondolom, hogy pont ezek azok az elemek, amelyeket egyre jobban bele kellene építeni az emlékezetünkbe. Emellett jelenleg is íródnak új, fontos történetei Isten népének, amelyek mind hozzátesznek ahhoz az örökséghez, amelyet a reformációtól kaptunk.

– Van-e jelentős különbség a magyarországi és az európai reformáció között?

– A magyar reformátorok alapvetően az európai reformáció központjaiban szerezték a saját „reformátori ismereteiket”, és sokszor oda köthetők a megtéréstörténeteik is. Ilyen értelemben nagyon szoros kapcsolat van a magyarországi és az európai reformáció történései között. Ugyanakkor a 16. században a magyarság számos traumát élt át, szétesett körülötte az ország. Ekkor a hiteles vándorprédikátorok reményt adtak, és a magyar nyelvű liturgia, Biblia nagyban hozzájárult a sérült nemzeti és sokszor egyéni identitás gyógyulásához. Kivételesnek vagy legalábbis példaértékűnek nevezhető a hihetetlenül gyorsan felállt iskolahálózat is, amely mindenképpen magyar sajátosság. A 17. századi magyar puritánok döbbenten szembesültek azzal a különbözőséggel, hogy a magyar egyház volt az egyetlen, amelyik episzkopális, hierarchikus struktúrájú maradt. Ennek talán egyik magyarázata lehet az is, hogy a traumákat feldolgozni nem tudó társadalom félt a strukturális változásoktól. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy a magyar reformátorok először talán nem is akarták, a 17. században pedig már nem tudták keresztülvinni, hogy az alapvetően hierarchikus szerkezet megváltozzon.

– Milyen eltérő hatásai voltak a reformációnak Magyarországon?

– A reformáció első hulláma mindenhol végigsöpört az országon, hatása mindenhol ugyanaz volt. De kétségtelen, hogy például a török hódoltság területén másfél évszázadon át nem tudott jelen lenni a katolikus egyház és a Habsburg Birodalom, ahogy az Erdélyi Fejedelemségben és a hozzá tartozó keleti régiókban sem. Így a protestantizmus sokkal jobban meg tudott maradni ezekben a térségekben. Erdély élén a 17. században csak református fejedelmek álltak, akik igyekeztek erőteljesen támogatni a reformáció egyházait. A Dunántúlon vagy a Felvidéken a kezdeti nagy lendület megtört. A német ajkú és városi autonómiával rendelkező szabad királyi városok, mint Kassa, Lőcse, Bártfa vagy Eperjes, még a Habsburg-uralom alatt is sokáig eredményesen őrizték saját evangélikus identitásukat, egyházi intézményeiket. A falvak lakossága azonban jobban ki volt téve a Bécs felől érkező rekatolizációs kényszereknek, főképpen a 17. század folyamán. Ekkor ugyanis a főúri családok egyre nagyobb számban váltak újra katolikussá Pázmány Péter esztergomi érsek tevékenysége nyomán: sokszor a jobbágyaikat is felekezetváltásra kényszerítették, és katolikus papokat hozattak templomaikba. Ezeknek a vidékeknek a reformátussága, evangélikussága így folyamatos ellenszélben, számos nehézség között igyekezett megőrizni a hitét. Ez nehezebb volt és sok szenvedéssel járt, viszont ellenállóvá is tette az ilyen gyülekezeteket. Erdélyben és a keleti területeken a protestánsok élvezték a fejedelmek támogatását, az iskolahálózat előnyeit. Viszont el is kényelmesedtek, így a 18. században sokkal védtelenebbek voltak a felekezetüket ért támadásokkal szemben. A székelyföldi református nemesség például már a fejedelemség korának a végére elveszítette korábbi vezető szerepét a katolikus székely nemesi csoport tagjaival szemben.

– Ma is tart még a reformáció, vagy csak ötszáz évente újul meg az egyház?

– Egyháztörténészként azt remélem, hogy ez ma is történik. Akkor él jól az egyház a saját örökségével, ha folyamatosan megújul. Baj lenne, ha csak ötszáz évente jönne változás, mert akkor az azt jelentené, hogy az egyház csak valamiféle muzeális tárgy, amelyet ötszáz évente kicsit helyre kell pofozni. Azt azonban egyértelműen lehet látni, hogy azok a kommunikációs formák, amelyek hosszú ideig az egyház sajátjai voltak, ebben a korban nem elégségesek. Az ilyen jelentős évfordulók kétségtelenül jók arra, hogy ezzel szembesüljünk. Vajon képesek vagyunk-e úgy jelen lenni a társadalomban, ahogyan azt Isten szeretné az egyháztól? Ha az egyház médium az Isten és az ember között, akkor itt a kommunikáció alapvető kérdés. A magyar református egyház talán kicsit későn kezdett hozzá a saját liturgikus reformjához. A fiatalok hosszú ideig úgy érezték, hogy ők nincsenek megszólítva. Megvan-e bennünk az a bölcsesség, hogy az újat és a régit tudjuk ötvözni? Fontosnak tartom a tradíciót. Emlékszem, hogy saját egyetemi éveimben azért harcoltunk, hogy gitáros énekeket énekelhessünk, aztán pedig azért, hogy megtaláljuk a gyökereinket. Hamarosan érkezik az új énekeskönyv, amely nagyon szép kezdeményezés arra, hogy úgy tudjuk énekelni a régi énekeinket, hogy az élvezhető legyen azoknak is, akik ma hallgatják.

– Megszámolni is nehéz, hogy hány tanulmányt, esszét írt a reformációról és Erdélyről, vagy éppen az erdélyi reformációról. Miért foglalkoztatja ennyire ez a két téma?

– A reformáció azért, mert mindkét ágon a felekezetükre büszke, tradicionális református családból származom: a református örökség az identitásuk szerves része volt. Erdély szeretete pedig anyai és gimnáziumi hatás. Erdély számomra mindig varázslatos vidék volt, tizenéves koromtól foglalkoztatott a története. Az egyetemen az Erdélyi Fejedelemség lett a témám. Negyedév végén egy személyes megtérésélmény hatására a kettő összeért bennem, és nagy kiváltságnak tartom, hogy a mai napig ezt kutathatom.

– Min dolgozik most?

– Jelen pillanatban az akadémiai doktori disszertációmat írom, amely Apafi Mihály fejedelem székely elitjéről szól. Ez azért izgalmas, mert Apafi nagy református fejedelemként él az emlékezetünkben, akárcsak a felesége, Bornemissza Anna, akiről ifjúsági regény is született. Társadalomtörténettel foglalkozom, ami az emberek történeteiről szól. Így találtam rá az Apafi-korból sok személyes dokumentumra, naplókra, levelekre, amelyek plasztikus képet adnak a kor embere szemén keresztül a korszakról. Egy Nemes János nevű református székely főkapitány például – puritán marosvásárhelyi tanároktól tanulva – minden évét egy-egy mély imádsággal kezdte és zárta a naplójában, és megrázóan őszinte sorokkal reagált arra, ha bármiféle bánat vagy öröm érte az életében. Nagyon szeretem látni, ahogyan az egyéni történetek összeállnak mintázatokká, amelyek révén megérthetőbbé válnak az egész társadalom történései.

– Harminc éve foglalkozik reformációkutatással, volt-e ezalatt valamilyen aha-élménye, felfedezése?

– A legnagyobb élmény azzal szembesülni, mennyire hasonló vívódások, kísértések, öncsalások jellemezték a reformáció korában élőket, mint minket. Az ember hajlamos az ötszáz éve élt embereket kissé „éretlenebbnek” gondolni saját magánál, akiknél mi már komolyabb, bölcsebb felnőttek vagyunk. Ezzel egyidőben viszont sokszor visszavetítjük a saját elképzeléseinket ahelyett, hogy lenne türelmünk megismerni az adott kort és az adott személyt. Sokszor a múlthoz is úgy kapcsolódunk, mint a másik emberhez: előítéletekkel, a megismerés hosszú folyamatának vállalása helyett türelmetlenül. Például engem megdöbbentett, milyen kevés református lelkésznek volt a 16. században magyar nyelvű bibliája. Ők a latin nyelvű bibliából fordítottak, és abból is prédikáltak, még akkor is, miután megjelent a Vizsolyi Biblia. Ugyanakkor a legtöbbször írni-olvasni sem tudó átlagemberekről meg azt gondolnánk, hogy nem volt biblikus műveltségük, pedig az ő mindennapjaikat átitatta a Biblia történeteinek sokasága. Tudunk arról például, hogy parasztasszony idézte a Bibliát a 16–17. században, vagy hogy azzal fenyegették férjeiket az asszonyok, hogy úgy járnak, mint Holofernész Judit könyvében. Ebből rögtön kiderül az is, hogy a kora újkori ember nem a mostani protestáns bibliaverziót ismerte, hanem tudta az apokrif könyvek történeteit is.

– Önnek személy szerint mit jelent a reformáció?

– Elsősorban a személyes istenkapcsolat mindent elsöprő igényét, a formák tartalommal megtöltésének vágyát és a keretek, az intézmények megjobbításának a szabadságát. A 16. század reformátorai lázasan kutatták Isten akaratát, és nem féltek változtatni, ha szükségét látták. Nagyon szépnek gondolom azt, ahogyan Luther és társai egészen őszinte és megalkuvásoktól mentes válaszokat adtak azokra a kérdésekre, amelyeket abban a korban mindenki feltett, de nagyon kevesen mertek rá ilyen őszintén válaszolni. Más szempontból pedig azért szeretem a reformációt, és azért szeretném minél többekkel megismertetni, mert a reformátorok bár úgy gondolták, hogy nagyon sok javítanivaló van az egyházban, nagy alázattal tudták, hogy ők egy Krisztustól feléjük tartó, hatalmas folyamat részei. Nagy megtapasztalás, hogy mindannyian benne vagyunk Isten történetében. Ezt jelenti nekem az úrvacsorák alkalmával elhangzó félmondat, hogy „ezt cselekedték hitvalló őseink”. Jó beleállni abba a folytonosságba, amely hitem szerint nem a reformátorokkal kezdődött, de általuk élettelibbé, valóságosabbá, őszintébbé tudott válni. Ezt a fajta őszinteséget, a kizárólag Isten iránt elkötelezett hűséget és a magamat egy történet részeként látó alázatot kaptam a reformátoroktól, számomra ez az ő nagy ajándékuk.

Hegedűs Bence, fotó: Kalocsai Richárd

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapjában.