Kultusz-e vagy kultúra a reformátorok emlékezete? Erre a kérdésre is választ kapunk Millisits Máté muzeológus-művészettörténésztől, akit arra kértünk, hogy kutatási területéről, a reformáció ünnepléstörténetéről osszon meg velünk néhány érdekes, talán kevésbé közismert információt.

Az ünneplés kezdetei

A reformáció eseményeire első alkalommal az evangélikus egyház dogmatikai alapelveit kifejtő Ágostai Hitvallás elfogadásának 50. évfordulóján, 1580-ban emlékeztek. A Melanchthon Fülöp által megfogalmazott dokumentum fél évszázados jubileuma alkalmából a művet újból kiadták, ami Millisits Máté művészettörténész szerint annak a jele, hogy a reformációra emlékezés mellett a protestáns egyházak az évfordulóhoz kapcsolódóan a dogmatikai alapok megerősítését is fontosnak tartották.

Az első, nagyobb szabású ünnepségsorozatot az 1517. október 31-i wittenbergi események centenáriuma alkalmából tartották meg 1617-ben: János György választófejedelem Luther Márton szülőföldjén, Szászországban elrendelte, és a külföldi hittestvéreknek is jó szívvel ajánlotta az évforduló megünneplését. A felhívás kedvező visszhangra talált nemcsak a német evangélikusok, de Luther külföldi követői, sőt a német és a magyar reformátusok körében is. A helvét reformáció egyik fellegvárának számító Heidelbergben elhangzott ünnepi prédikációk egyike például Szenci Molnár Albert fordításában és kiadásában magyarul is fennmaradt, és arról is tudunk, hogy a szász fejedelem felhívására Magyarország számos ágostai és helvét hitvallású gyülekezetében istentiszteletet tartottak a centenárium alkalmából, sőt a két irányzat követői el is látogattak egymás ünnepségeire.

A művészettörténész arra is felhívja a figyelmünket, hogy amíg az ellenreformáció időszakában zajló századik és a kétszázadik jubileum légköre a hétköznapok vallási békétlenségének jeleit mutatta, és a felek – a pápisták, lutheránusok és kálvinisták – a legenyhébb esetben is egymást gúnyoló röpiratokat jelentettek meg, addig a háromszáz éves évforduló 1817-ben már meglehetősen „ökumenikus” szellemben zajlott. Sok helyen a katolikusok is elmentek az ünnepségekre, sőt, azt is feljegyezték, hogy a komáromi megemlékezésen fellépő városi dalárda tagjainak többsége katolikus volt. „Ekkor már a katolikusok a reformációban a reneszánsz pápaság kritikáját látták, és bár a korabeli problémákra adott válaszként nem fogadták el azt, mégis sokkal toleránsabbak voltak a protestánsokkal szemben, mint a korai évszázadokban” – adja meg a pozitív változások magyarázatát Millisits Máté.

Hitünk hősei

A 19. század azonban nemcsak ezen a téren hozott változást a reformáció ünnepléstörténetében. Ez az időszak a romantika és így a hősök kora volt, ami a mi helyzetünkben úgy csapódott le, hogy néhány reformátor személye kiemelkedett a többiek közül. Róluk egyrészt életrajzi műveket adtak ki. Ezeknek ugyan voltak koraújkori előzményeik – közismert például Béza Tódor Kálvin-életrajza, amelyet a genfi reformátor munkatársa közvetlenül annak halála után vetett papírra –, de az új művek hosszabbak, és kiszolgálva a kor ízlését, legfőképpen regényesebbek voltak. A romantikára jellemző hőskultusz másik jellemzője, hogy köztéri szobrokat állítottak a történelem, a tudomány és a kultúra nagyjainak, így néhány reformátornak is.

Különösen Luther Márton emlékezetkultúrája emelkedik ki a többieké közül. Neki az élete és a személyisége is alkalmas volt erre, de elég, ha csak arra gondolunk, hogy míg Kálvint jeltelen sírba temették, Zwingli pedig tábori lelkészként csatában esett el, a német reformátor nemcsak díszes síremléket kapott, de még a halotti maszkját is elkészítették. A 19. században pedig minden olyan német városban, amelyhez kötődött, köztéri szobrot állítottak az emlékére. A legelső ezek között a wittenbergi alkotás 1821-ből, a méreteiben és költségeiben legnagyobb pedig a wormsi 1868-ból, amihez Magyarországon is gyűjtést hirdettek. Érdemes megjegyezni, hogy Kálvin csak száz évvel később, a reformáció genfi emlékművében kapott hasonló szobrot.

A korszakra jellemző sok más kisebb emléktárgy kiadása is: plakettek, metszetek és zenélő képek sora jelent meg ebben az időszakban. Utóbbiak Luther esetében az általa írt Erős vár a mi Istenünk, Kálvin esetében a Térj magadhoz, drága Sion kezdetű dicséretet játszották. A 20. század elején pedig már egyenesen  elképzelhetetlen volt egy öntudatos magyar református számára, hogy az otthonában Bocskai István és Bethlen Gábor képe mellett ne legyen ott Kálvin Jánosé is. Millisits Máté a Debreceni Református Kollégium 1909-es évkönyvében egy olyan bejegyzést talált, amelyből megtudjuk: a Konvent a Kálvin-jubileum kapcsán a reformátor arcképét elküldte az iskoláknak, hogy Bocskai portréja mellett az is megjelenjen az osztálytermekben. Azonban mielőtt még rossz érzésünk támadna, a kutató hangsúlyozza: „Nem kultusztárgyakról van szó. Még csak nem is hasonlítható a katolikus szentek kultuszához a reformátorok emlékezete. Nem tisztelik őket, nem tulajdonítanak nekik csodás eseményeket, és nem közvetítenek az Isten és az ember között, pusztán identitáserősítő funkciója van ezeknek a képeknek.” Persze jó reformátusként hozzáteszi, hogy a jubileumok, így az 1909-es megemlékezés igazán fontos lépése nem a papírképek terjesztése, hanem egy másik papíralapú terjesztés, a reformátorok műveinek, többek között Kálvin Institutiójának a fordítása és kiadása volt. Így, bár Magyarországon sem emlékérmét nem adtak ki, sem szobrot nem állítottak a genfi reformátornak születése 400. évfordulóján, mégis Kálvin-reneszánsz bontakozott ki: elkezdték olvasni műveit, életműve pedig a protestáns közbeszéd és közgondolkodás tárgya lett.

A reformátorok személyéhez kötődő identitás erősödését jelzi egyébként az is, hogy a reformátusok és az evangélikusok ebben az időszakban már büszkén vállalják azokat a reformátorok nevére utaló megnevezéseket – kálvinista és lutheránus –, amelyek a korábbi évszázadokban a katolikusok által használt gúnynévnek számítottak.

Szerényebb magyar emlékek

A magyar reformátorok emlékezetkultúrája az európai reformátorokéval párhuzamosan alakult ki, bár jóval szerényebb annál. Kisebb ünnepségeken, ünnepi prédikációkban már korábban is megemlékeztek Szegedi Kis Istvánról vagy Méliusz Juhász Péterről, de a vallásszabadságot kivívó vagy biztosító fejedelmek emlékezetkultúrája sokkal erőteljesebb, mint a lelkipásztoroké. Előbbiek közül is kiemelkedik Bocskai István, akinek 1906-ban szinte minden hajdúvárosban és Debrecenben is szobrot emeltek az általa vezetett szabadságharc győzelmének 300. évfordulóján.

A szándék persze sokszor megvolt, például a tervek szerint Károli Gáspárnak Budapesten fölállítottak volna egy egész alakos szobrot, Vizsolyban pedig Zsolnay-kerámiából készült volna egy alkotás, de a két nagy háború és a kommunista diktatúra évtizedei meghiúsították ezeket az elképzeléseket. „Ugyanakkor a gyülekezetek a saját erejükhöz mérten mindig megemlékeztek az elődökről és tetteikről, legfeljebb egyszerűbb mementókat emeltek nekik” – jegyzi meg Millisits Máté, és hozzáteszi: így emlékeztet például márványtábla a békési református templomban a gyülekezet első lelkipásztorára, Szegedi Kis Istvánra és Méliusz Juhász Péternek az unitáriusokkal itt megvívott vitájára, vagy így állít emléket a helybéli gyülekezet az 1564-es tarcali zsinatnak is.

Magyarok Genfben és Noyonban

A magyarok az európai Kálvin-emlékek megalkotásához, megőrzéséhez is hozzájárultak. Az egyik legnagyobb adományt a hazai reformátusok tették a reformáció genfi emlékműve javára, cserébe megnevezhették, ki képviselje a magyar reformátusságot az alkotáson. Az első javaslat Debrecenből érkezett, amit a Konvent is támogatott, így Bocskai Istvánra esett a választás. Egy ideig úgy tűnt, hogy – a helvét reformáció magyarországi meghonosítása terén szerzett érdemeire, a svájci kapcsolataira és arra tekintettel, hogy a kortársak közül egyedül neki maradt fenn hiteles arcképe – Szegedi Kis István emléke is kaphat egy domborművet, anyagi okokból végül erre nem került sor. Az emlékműavató ünnepségre nagyszámú magyar küldöttség érkezett. A delegáció magyar nyelvű istentiszteletet tarthatott Kálvin egykori templomában, és francia nyelvű előadásra is sor került a magyar reformáció történetéről. A bemutatkozás olyan jól sikerült, hogy hatására a genfi teológia ösztöndíjat hirdetett magyar diákok számára.

A másik jelentős hozzájárulást Kálvin szülőházának helyreállításához adták a magyar reformátusok, mert az épület az első világháborúban súlyosan megsérült. Az átadáskor Balthazár Dezső püspök mondott beszédet. Az újjáépítő francia protestánsok az adományokat tevő egyházaktól elkérték címereiket, hogy azokat az újjáépítés után zászlókon függesszék ki az épületben. Ez a szándék vezetett ahhoz, hogy a Magyarországi Református Egyház is megalkossa saját jelképét. A Konvent választása végül Debrecen város címerére esett azzal a különbséggel, hogy a címerpajzs alatti szalagon nem a cívisváros neve, hanem a római levélből vett idézet, Bethlen Gábor fejedelem jelmondata szerepel: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Kiss Sándor