Lehet a valós időben sokszínű egy-egy esemény megítélése, de mire történelemmé válik, addigra a közösség biztonsággal tudja, kik voltak a hősök, kik lettek mártírrá, ki volt az ellenség, és ki az áruló. Ki aratott győzelmet, ki szenvedett vereséget. Ezért őrizte meg népünk az 1848. március 15-i és az azt követő események emlékét úgy, mint egy forradalom és szabadságharc emlékét. Hasonlóan az 1956-os eseményekhez, amelyekről a hivatalos könyvekkel ellentétben évtizedeken át a lelkek őrizték az igazságot mindaddig, amíg ki lehetett azt mondani, úgy a százhetvenegy évvel ezelőtt a pesti utcán elkezdődött és másfél év után a világosi mezőn elbukott küzdelem mára úgy íródott a magyar lelkekbe, mint nemzetünk egyik legszebb emlékű  forradalma és szabadságharca. Amikor az évfordulón összegyűlünk, és újramondjuk a történetet, akkor magunk is azonosulunk ezzel az emlékezettel, és igyekszünk azt úgy átadni a következő nemzedékeknek, ahogyan magunk is kaptuk azt.

A keresztyén ember ezen a napon is az élő Isten előtt áll, ezért számára a nemzeti ünnepnek is van lelki dimenziója. A lelki dimenzió azt jelenti, hogy ünneplésünket gazdagító felismerések adatnak a hitben. Ilyen felismerés, hogy nemzeti ünnepen nem a történelmet kérdezzük, hanem az élő Istent, mert csak őt kérdezve lehet számunkra a történelem az élet tanítómestere. „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!" (Zsolt 90,12) További felismerés, hogy a történelem tanítása nem a múlt, hanem a jövő felől érthető jól. A keresztyén ember Isten előtti ünneplését meghatározza a végső dolgokról, a történelem végéről nyert kijelentés: „a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság  szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára", de addig „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik" (Róm 8,21). Ezért nem válik egyetlen történelmi esemény és kor sem a keresztyén ember abszolút igazodási pontjává, mert az ő végső igazodása Krisztusban van: az általa nyert és egykor vele kiteljesedő, dicsőséges szabadságban. A szabadság dicsőséges nemzeti ünnepén is várunk „a fiúságra, testünk megváltására" (Róm 8,23). Addig „nincs maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük (Zsid 13,14).

Ám éppen ezért: az az örök érvényű bibliai tanításunk, hogy valódi harcunk soha nem test és vér ellen van, hanem „erők és hatalmak ellen, a sötétség világánk urai és a gonoszság lelkei ellen" (Ef 6,12), arra kötelez minket, hogy bűn és ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljunk (Heidelbergi Káté 32. kérdés-felelet). Nemzeti ünnepen tegyük fel a kérdést: vívjuk-e szabadságharcunkat? Vállaljuk-e az ütközetet naponta, és harcba indulunk-e viharos történelmi időkben a keresztyén hit melletti kiállással, áldozatvállalással, a csendes békeidőkben bibliaolvasással, imádsággal, szolgálattal? Odaszánjuk-e magunkat arra, hogy a történelem Ura minden időkben lelki szabadságharcba vezessen minket Fia, Jézus Krisztus által mindaz ellen, ami támadja az ő igazságát? Kérjük-e, hogy egyéni életünkben, családjainkban, iskoláinkan, munkahelyeinken, ünnepeinkben ne úgy legyen, ahogyan mi akarjuk, hanem úgy, ahogyan ő akarja?

Március 15-én tisztelgünk azok emléke előtt, akik egy magasabb ügyért készek voltak személyes életükben áldozatot hozni, és így történelmi időkké tették azokat a napokat. Áldó imádság mellett mondjuk el szent neveiket, adjunk hálát értük! Magasztaljuk Istent Fiáért, Jézus Krisztusért, aki a kereszthalál kínját és a pokolra szállás rettenetét vállalva a legnagyobb áldozatot hozta értünk, minden emberért és népért, hogy megszabadítson bűnből, kárhozatból, halálból, és üdvözítsen minket! Őtőle kérjünk erőt, és őreá tekintsünk, hogy akár csendes, akár háborúságot napokban hűséggel harcoljunk az ő országáért és igazságáért!

Máté László, fotó: Kalocsai Richárd

A szerző a Tatai Református Egyházmegye esperese.