Vékony füstcsík szállt fel a kövekből összerakott oltárról, jelezve, hogy itt áldozati tűz égett nemrég. Két férfi járt itt. Egy öregember és a fia. A fiú a hátán fát hozott, az öreg, gondolataiba mélyülve, a kést és a tüzet. Végtelennek tűnő ösvény, amely ide vezet. Ólomnehéz volt minden lépés, minden gondolat. Nem maradt más Ábrahámnak, csak ez a fiú. Minden mást már odatett az oltárra: hátrahagyta szülőföldjét, rokonságát, a terveit, a várost, gazdagságot, és ment, ahová vezette Istene. Most a legdrágábbat kellett odatennie. A fiút.

Hosszú élete során megtanulta: ha Isten mond, ha kér valamit, annak oka van. Ment most is engedelmesen, bár nem értette. Miért? Az Úr vajon megtenné, ha neki is lenne egy fia? Végignézné a halálát? Nem tárgyról, nem a vagyonról, nem egy jószágról van szó...
Mentek ketten együtt. Gondolatait a fiú hangja törte meg. „Apám! Itt van a tűz meg a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?" „Isten majd gondoskodik áldozatra való bárányról, fiam" – mondta röviden, bár maga sem tudta, hogy is lesz ez.

Nehéz szívvel állt meg a hegytetőn, készítette el az oltárt, kötözte meg a fiút, emelte magasra karját. Felfoghatatlan, honnan volt testi-lelki ereje megtenni ezt! Kész lett volna erre is, de nem kellett lesújtania. A próbát kiállta. „Most már tudom, hogy nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenednek, énérettem."

Boldog volt. Isten megkímélte atyai szívét attól a fájdalomtól, amelyet neki magának kellett átélnie sok-sok évvel később a Golgotán.
Péntek volt. A tömeg elvonult. Mindenki elment. A katonák is, a papok is. Nem maradt más, csak a véráztatta kereszt. Akinek ácsolták, azt szabadon engedték. Barabbás maga is meglepődött ezen, amikor mel­léállították ezt a szelíd férfit, aki, mint valami bárány, némán állt az üvöltő farkasok között. Ő vette fel a helyette a keresztet és élte át a szörnyű kínokat.

A nap végén néhány markos férfi óvatosan leemelte a fiatalember ernyedt testét, majd lepedőben a sírhoz vitték, hogy ott eltemessék. Nem kísérte már nagy tömeg. Tanítványai is mind elrejtőztek.
Aki végigkísérte, az Apa, tudta jól: a Fiúban mindent odaadott.
Most már én is tudom, hogy „nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenednek, énérettem," és azt is, hogy „Oly drága vagyok Istennek, / hogy drágább már nem lehetek, / ugyanúgy szereti Fiát, / ahogyan engemet" (Catesby Paget).

Nagy György
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.