Mindenekelőtt kíváncsiak voltak, érdeklődtek, nem uralkodott el rajtuk a közöny, hanem tudtak, akartak és mertek cselekedni: „láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2/b) – mondják. Mások is – bizonnyal többen – láthatták az égbolton ragyogó, fényes csillagot, de a látást, az érzékelést nem követte cselekedet. Bölccsé nem a megpillantott, a csupán észrevett, hanem a követett világosság tehet minket! A napkeleti bölcsek vállalták a csillagkövetés, az utazás kockázatát, és megérkeztek Jézushoz.

A mi életünk égboltján is felragyogtatja Isten azt a csillagot, amely elvezet a betlehemi Gyermekhez: talán egy igét, egy jó szót, egy figyelmeztető jelet, egy mosolyt, egy könnyet tár szemeink elé Urunk. Vegyük észre! Ne engedjük megkeményedni a szívünk, ne hagyjuk, hogy a közöny ellepje életünket! Legyünk nyitottak, érdeklődők Isten világa, dolgai iránt!

Nem lehetett könnyű és akadályoktól mentes a napkeleti bölcsek útja. A közöny, a reménytelenség béklyóitól meg kell szabadulnunk, hogy leküzdhessük az úton előttünk tornyosuló akadályokat! A bölcsek nem fáradtak bele a csillag követésébe, hanem türelemmel és olthatatlan kíváncsisággal keresték üzenetét, ragyogásának célját. Mindeközben közösséget találtak egymással ezen az úton, és együtt tudtak menni a cél felé – ami a Jézussal való találkozás, és az ő imádata. Nem versenyeztek egymással, hogy melyikük jut hamarabb a betlehemi jászolbölcsőhöz, hanem együtt utaztak. Közösen, nem viaskodva, nem versenyezve egymással, előrébb juthatunk mi is. A megosztás, a széthúzás erőit győzzük le, és keressük azt, ami összeköt minket: Jézus közös célt ad nekünk!

Sztárgyártó világban élünk, mert ha hiányzik az ember életéből a betlehemi csillag Jézushoz vezető, tiszta fénye, akkor hamis csillagokat gyárt: hamis fényű, embereket bálványozó káprázatokat.

A napkeleti bölcsek megmutatják, hogy a keresést követő megtalálás közben sem tévesztette meg őket a látszat, a külsőség: Betlehembe érkezve ugyanis egy kis csecsemőt, szegény szülők gyermekét látták meg, barmok jászlában. Bölcsek voltak, mert a valószínűtlen hely és a semmitmondó külső nem vezette félre őket. Tekintsünk mi is túl a külsőségeken, és lássuk a lényeget! Kirakataink zsúfoltak, utcáink műfényekkel díszítettek, de szobáink üresek, lelkünk sötét… Gyakori boldogtalanságunk egyik oka, hogy a látszatok, a káprázatok alapján, a külsőséges, a felszínes dolgokra hallgatva hozzuk meg döntéseinket. Fogyasztásra fokozottan ösztönzött társadalmunkban, a karácsonyi ajándékozások közben vigyázzunk, hogy ne ragadjon minket magával a külsőség, a felszínesség!

Ezen az ünnepen is hagyjuk, hogy Isten – Lelke és Igéje ragyogó fényével – elvezessen Jézushoz, hiszen „küldte Őt az Úr kegyelme, öröklétre, győzelemre, hogy szívünket felemelje, boldogságos ég felé. Irgalommal szánva minket, nagy jósága ránk tekintett, s ördögcsalta bús szívünket mennymagasból látni jött” (328. dicséret). Erre az irgalomra van szükségünk, mert irgalmatlan világban élünk, ahol ember az embernek egyre inkább farkasa. Szükségünk van Isten irgalmára, hogy mi is irgalmasok legyünk. Elgondolkodtatóan sokatmondó a latin misericordia szó, amelyben két másik szó találkozik: a nyomor (miseria) és a (cor, cordis) szív. Valóban, az irgalmat a nyomor és a szív találkozása jelenti. Az igazi irgalom az, amelyben az emberi nyomorúságot meglátja az Isten szíve: ez a karácsonyi történet. Az emberi élet megannyi nyomorúsága szembetűnik mindabban a gyarlóságban és törékenységben, amivel gyakran találkozhatunk. Nyomorúságos az ember élete, ahogy Jób megállapítja: „A sötétség napja félelmet kelt benne, és erőt vesz rajta nyomorúság.” (Jób 15,24) Ezzel a nyomorúsággal erőteljesen szemben áll az Isten szíve, részvéte és szeretete, gondviselő kegyelme, amely nem engedi elveszni az embert. Az Isten felemeli az ember tekintetét a föld porából, reményt és erőt ad. Azért, hogy mostani karácsonyi ünneplésünkben felemelhessen bennünket elesettségünkből, közönyünkből, nyomorunkból az Isten, az isteni irgalmasságot kellene megtapasztalnunk, átélnünk és egymásnak is felmutatnunk!

A napkeleti bölcsek példája nyomán vállaljuk mi is az utat, hogy elérkezzünk ahhoz, aki az egyetlen út, igazság és élet! A Jézussal való találkozás nem marad következmények nélkül. Aki Jézussal találkozik, aki benne megtalálja Megváltóját, Urát, Istenét, annak az élete gyökeresen átalakul, képessé válik arra, hogy észrevegye a mindennapokban rejtőző apró csodákat, melyek széppé teszik az életet: menjünk hozzá és imádjuk őt! Mutatkozzon meg ebben tiszta bölcsességünk, a Jézusra találó szív bölcsessége, melyet Isten megad nekünk!

Seblázban égő világunkban mindennél fontosabb, hogy a jászolbölcsőn átizzó, végtelenül kisugárzó isteni szerelem elindítson minket is a törődés, a vállalás, a könyörület, a megértés, az elfogadás, a befogadás, a gondoskodás útján.

Tanuljunk a napkeleti bölcsek Jézust kereső és megtaláló igyekezetéből, utazásából és hódolatából, legyen a mi életünkben is valóság: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,11)

Kun András Nándor