Jól ismerik szerte Vértesalján Jákob Zoltánt, a sárbogárdi gyülekezet kántorát. Nemcsak édesapja, Jákob Konrád miatt, aki az egyházi ének és az iratmisszió ügyének lelkes szolgája, hanem zene- és énektanárként, hitoktatóként is. Nem is csoda, ha jól ismerik őt: anyai ágon francia hugenotta ősei, a Kinethek a 18. században érkeztek a környékre tizennégy gyermekükkel, de az apai ág is régóta itt élő német protestáns ősöket tudhat magáénak. Zoltán a legkisebb gyermek a családban, négy bátyja és két nővére van – felesége, a kunszentmiklósi származású Polgár Tünde szintén a legkisebb négy gyermek közül. A fiatal házaspár három gyermeket nevel: Zoli hét, Sanyi négy, Tündi egyéves lesz jövőre. Mindketten végzett hitoktatók, Tünde emellett tanító és angol szakos tanár, Zoltán pedig szolfézst és hangszert tanít a Sárbogárddal teljesen egybeépült Sárszentmiklóson.

Szolgatársból házastárs

Tünde hitoktatóként került Sárszentmiklósra 2004 őszén. Hamar komoly kihívással találta szembe magát, ugyanis rá várt a gyermekműsorok, köztük a karácsonyi műsor teljes megszervezése és az énekek betanítása. – Felnőttként konfirmáltam, ezért elég kevés egyházi gyermekéneket ismertem. Hegedűsné Erdődi Judit, a miklósi lelkész ajánlotta, hogy forduljak segítségért a sárbogárdi kántorhoz, akinek tanév elején bemutattak, és aki az itteni zeneiskolában is tanít – meséli a fiatalasszony. Nem indult könnyen a kapcsolatuk, Zoltán bizalmatlanul méregette az új kolléganőt. A fordulatot a közös munkán túl néhány prédikáció és egy kirándulás hozta, amikor Tünde elvitt néhány fiatalt a szegedi metodistákhoz. – Tetszett Tünde nyitottsága, talpraesettsége, és a kezdeti berzenkedés után megérintett Ruth könyve is, amelyből többször is szólt az Ige 2005 telén. Tünde pedig a Csendes percek áhítatos füzetkét olvasva kapott igent a kapcsolatunkra – emlékezik vissza Zoltán, aki 2005 nyarán megkérte Tünde kezét, 2006 nyarán pedig össze is házasodtak. A Jákob család hagyományának része, hogy minden, a családba újonnan érkezőt hugenotta kereszttel köszöntenek – Tünde is így vette magára keresztjét, és talpraesetten illeszkedett bele az itteni közösségbe.

Kézzelfogható üzenet

Az első karácsonyi gyermekműsor kihívásai után újabbak jöttek: nehéz várandósságok, amelyek több dologra is megtanították a fiatal párt. Egyrészt, hogy belekapaszkodjanak Isten naponkénti ígéreteibe, másrészt, hogy hús-vér valójukban megértsék az igét: „gyermek adatik nekünk..." – Nagyon különös élmény volt háromszor is előrehaladott terhesen hallgatni a karácsonyi történetet, és belegondolni, mit jelenthetett Istennek odaadni egyszülött Fiát a világért. Sokat beszélgettünk arról, hogy mennyire másképp éljük meg szülőként Krisztus születését – fogalmaz Tünde. Zoltán azt mondja, neki gyermekkorától fogva meghatározó élmény a sárbogárdi gyülekezet, ahol a közösség néhai pásztorai, Szabó Imre és Szabó Éva kiemelt hangsúlyt helyeztek arra, hogy megmutassák az Ige megélésének hétköznapi módjait.

Ígéretekbe kapaszkodva

Nemcsak a nehéz terhességekben vált kézzelfoghatóvá a Jákob házaspárnak Isten szava, hanem akkor is, amikor két éve házat vásárolni készültek Sárbogárd belvárosában, és a megvásárlás-felújítás során anyagi nehézségbe kerültek. – Nehezen éltem meg, hogy életemben először nincsenek tartalékaim, de azt csodálatos volt megtapasztalni, ahogyan a családom és a gyülekezet nagy családja összefogott, hogy megtartsanak bennünket – emlékezik vissza Jákob Zoltán. A háznak minden pontja kedves történet: hol egy testvér, hol egy rokon, hol egy kórista, hol egy szomszéd, hol egy zenész tanítvány szülei segítettek, néha titokban. – Jó belekapaszkodni abba a bizonyosságba, hogy Isten számon tart minket, különben nagyon neki tudna az ember keseredni a bajban, szükségben, betegségben – összegzi a fiatalember.

Plusz egy családtag

A családon nyoma sincs semmiféle kesergésnek, sőt: érkezésünk után a gyerekek – a szelíd, csendes Zoli és a cserfes, talpraesett Sanyi – elég hamar megnyílnak. Megmutatják, milyen szép építményeket raktak össze legóból, aztán egyszer csak a jelmezek is előkerülnek: a fiúk kedves játéka ugyanis, hogy hősnek öltöznek. Nem csoda, hogy vonzzák őket a hősök – mindkettejük jele tűzoltó volt az óvodában –, és az sem, hogy zenész-pedagógus szülők gyermekeiként nem félnek énekelni. A kedvünkért meg is szólal kedvenc daluk: „Páncélba bújt a pogány Góliát..."

Amikor a karácsonyra terelődik a szó, kiderül: a fiúk teljesen természetesnek veszik, hogy az Úr Jézus állandóan velük van, és ahogy nekik is lenni szokott, úgy karácsonykor az Úr Jézus születésnapját ünneplik. Adventben esténként gyertyát gyújtanak, énekelnek, szüleik igyekeznek reggelente és esténként Igét olvasni, imádkozni velük az egész évben. Olyannyira komoly ügy ez, hogyha a reggeli kapkodásban esetleg kimaradna a közös fohász, a gyerekek még iskolába-óvodába menés előtt, az autóban kérik, hogy mindenképp imádkozzanak.

Zene, a misszió eszköze

Egyre ritkább a mai gyerekek között az, akinek ilyen neveltetés jut osztályrészül. Jákob Zoltán azt mondja, megdöbbentő volt látnia abban a pár évben, amíg ének-zenét tanított a sárbogárdi gimnáziumban, hogy a fiatalok egyrészt alig ismernek karácsonyi énekeket, másrészt sokszor nem is értik azokat. Ha valaki meg tanítja is ezeket az énekeket, magyarázatot aligha fűz hozzájuk, pedig sok gyerek másképp nem hall a karácsonyi történet lényegéről. A fiatalember különösen fontosnak tartja ezt a fajta akadálymentesítést: magyarázatot csatol az énekekhez, és igyekszik tanítványait bevonni a gyülekezeti zenei szolgálatba, valamint templomba szervezni a zeneiskolai koncerteket, hogy az Isten háza ismerős, otthonos tér legyen a gyerekeknek. – Teljesen a feje tetejére állt a világ. A 19. század emberének mindennapos tapasztalata és témája volt a halál, viszont szemérmesen szólt az intimitásról. Ma fordítva van: kiteregetünk mindent, ami intim, és tabusítjuk a halált, azt, hogy eljön majd az elszámolás ideje, pedig adventben erre is emlékezünk. A zene nagyon erős missziós eszköz, ha van, aki segít megérteni azt a gyerekeknek – mondja a sárbogárdi kántor, akihez egyik énekóra után odalépett egyik tanítványa, akit nagyon megérintettek a hallottak, hogy megkérdezze, mikor és hogyan keresztelkedhetne meg.

A család otthonában mindenütt hangjegyek tűnnek elő: hangjegyes gyertyatartó az előző lakótól ottmaradt, kopott szovjet pianínón, Zolika első, saját kézzel rajzolt kottája, valamint egy szatyor a kismartoni Haydn-házból – mókás nászúti emlék, ugyanis hamar kiderült, hogy a rajta lévő melódia szerzője nem Haydn, hanem Bach. Jákob Zoltán aktív, érdeklődő, kutató zenész, akiről messze földön hírlik, hogy időnként „meglovasítja" az énekeket – azaz hogy ritmikusan játssza őket. Szerinte az ének olyan a gyülekezetben, mint a lakmuszpapír: sok mindent elárul a közösségről. Mint mondja, eleinte nehezen élte meg, hogy kevesebb ideje jut a család mellett kutatni, letéteket írni, mint szeretné, de megtapasztalta, hogy Isten csodálatosan visszaadja azt az időt, amit a családon belül tölt szolgálattal. Egyrészt az óvodások és a zeneiskolások közötti munkában segít, hogy az egyes énekeket saját gyermekeivel is énekli, így látja, melyik az igazán népszerű – másrészt pedig gyönyörködtető, igazi nagy ajándék, amikor látszik, hogy az alma nem esik messze a fájától.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Körösvölgyi Zoltán
Megjelent a Reformátusok Lapja legfrissebb számában.