Melyik típusú papgyerek volt? Amelyik lázadt vagy amelyik a szülei szolgatár­sa lett?

A lázadásom már kamaszként, debreceni refis diákként zajlott. Ráadásul váratlanul elvesztettem édesapámat, és ezt nagyon nehezen dolgoztam fel. Rengeteget segített ebben legkedvesebb tanárom, a matematika–fizika szakos Kiss László. Megfogott, hogy reálszakos tanárként az anyagi dolgokat mindig össze tudta kapcsolni a humánnal, a lelki dolgokkal. A tőle tanult szemléletet később orvosként is jól tudtam alkalmazni. Aztán persze idővel világossá vált: a lázadás egyfajta tisztulási folyamat volt a lelkemben, felkészülés és felvérteződés a felnőtt életre. A jó értelemben vett lázadás ugyanis gondolkodásra késztet, amelynek során rádöbbenünk, hogy mennyire egyedül vagyunk, és emiatt biztos kapaszkodóra van szükségünk az életben. Rájöttem, hogy léteznie kell olyan felsőbb erőnek, amely nélkül nemhogy alkotni, de még létezni sem tudok.

Nem akart soha lelkipásztor lenni? Mikor dőlt el, hogy orvos lesz?

Édesapám orvos szeretett volna lenni, és abban a kis szatmári faluban, Kérsemjénben, ahol szolgált és ahol születtem, jó barátságban volt a körzeti orvossal, aki felhatalmazta arra, hogy ő maga is végezzen ápolói, orvosi tevékenységet. A falubélieknek egy-egy injekcióért, sebkötözésért nem kellett a szomszéd faluba utazniuk, ő is el tudta őket látni. Még az is előfordult, ha ő nem volt otthon, én fertőtlenítettem és kötöttem be egy-egy sebet. Jó érzés volt segíteni az embereknek. Ez ösztönzött arra, hogy már gyerekkoromtól kezdve orvosnak készüljek. Természetesen a lelkészi pálya lehetősége is felmerült bennem, de édesapám halála végképp arra sarkallt, hogy megvalósítsam az ő régi álmát.

Felekezeti iskolába járt, papgyerek volt. Hogy jutott be azokban az időkben az egyetemre?

Csak a harmadik próbálkozásra vettek fel az orvosi egyetemre, akkor tizenötszörös volt a túljelentkezés. A pontjaim minden alkalommal bőven megvoltak, így helyhiányra hivatkozva utasítottak el az „elvtársak". Akkor nehéz volt, de most már látom, hogy így kellett lennie. Isten nagyon bölcsen tudja rendezni a sorsunkat, még ha ezt fiatalon olykor nehezen látjuk is be. Mert ebben az átmeneti időszakban voltam a KÖJÁL-nál segédfertőtlenítő, az egyetemen segédasszisztens, majd boncmester és később mentős is. Ma már tudom, ezek mind hozzásegítettek ahhoz, hogy később jobb orvos legyek, és ahhoz is, hogy ma kórházvezetőként jobban át tudjam érezni az egészségügy alsóbb szintjein dolgozók helyzetét is.

Ezek szerint kint volt az egészségügyi dolgozók pár héttel ezelőtti tüntetésén is?

Nem voltam kint, de aznap az ápolók világnapja alkalmából ötvenhárom kollégámnak adtam át kitüntető oklevelet a megyeházán.

Fontos az erkölcsi elismerés is, de attól tartok, hogy önmagában kevés.

A tüntetés céljával egészségügyi dolgozóként természetesen egyetértek: feltétlenül javítani kell a béreken és a munkakörülményeken is. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az egészségügyben lassú, de jó irányú folyamat indult el. Inkább türelemre és jó ötletekre, építő kritikára van szükség eb­ben a helyzetben, politikai célú megmozdulásokra kevésbé.

Édesapja bő két és fél évtizedig szolgált Kérsemjénben, ön pedig három és fél évtizede dolgozója a nyíregyházi kórháznak. Családi örökség az őrhelyen állás képessége? Honnét van önökben ez az állhatatosság?

Édesapám a két világháború között Szatmárnémetiből szökött át a határon. A rokonságunk máig ott él, nagyszüleim ott nyugszanak. Őrállásunk talán ebből a határmentiségből fakad. Úgy érezzük, hogy feladatunk van ezen a vidéken. A fiatalabb kollegáimnak is el szoktam mondani: lehet, hogy könnyebb lesz az életük, ha elmennek innen, de vannak helyzetek, amikor maradni kell, mert ha senki sem marad, nem lesz ápolója-gyógyítója az itt élőknek, akik pedig számítanak ránk. A helytállás jellembeli kérdés is. Én jó példát kaptam: édesapámnak lett volna lehetősége jobb módú, nagyobb gyülekezetbe menni, de nem bírtuk otthagyni a mi kis gyönyörű falunkat, a csodálatos Szamost, a barátainkat és a falubelieket, akik a mai napig óriási szeretettel vannak irántunk. Édesapám nevét márványtábla őrzi a falu templomában, kilencvenhárom éves édesanyámat pedig nemrégiben a település díszpolgárává választották. Nekem is sok erőt ad a helytálláshoz a betegeim ragaszkodása, a bizalmuk és szeretetük irántam.

Pedig várospolitikusként bőven kap hideget is...

A politika már csak ilyen. De a nyíregyháziak egyértelművé tették, mit gondolnak rólam és a munkámról, amikor tavaly ősszel másodszor is önkormányzati képviselővé választottak.

Gyerekkora óta a gyógyításról szól az élete, így nem volt meglepő, amikor a főgondnoki székfoglaló beszédében azt mondta, az egyháznak gyógyító egyházzá kell válnia. Mire gondolt?

Bár a templomajtók már huszonöt éve nyitva vannak, az egyházi közösségek sokszor mégis zártak. Lelkileg is ki kell nyílnunk ahhoz, hogy a betérők felé a hitből fakadó mennyei örömöt sugározhassuk. Csak így tudjuk megszólítani őket. Sokszor úgy érzem, az egyház úgy tekint az emberekre, mintha ők lennének az egyházért. Márpedig a gyógyászatban sem a beteg van az orvosért, hanem fordítva. Nekünk a nyitott, mosolygós, szeretetteljes, az emberekért élő egyházat kell bemutatni a szigorú, fekete, lehajtott fejű egyházzal szemben. Mert az egyháznak nemcsak a halálra kell felkészítenie, hanem az életre is. Ezt célozza egyházkerületünk Hirdesd az Igét! programja is, amelyet Fekete Károly püspök úr hirdetett meg a beiktatásán.

Az imént említett mosoly is kulcsszó volt a beszédében, amire azért is lettem figyelmes, mert elődje, Imre Sándor is ennek erejéről és fontosságáról szólt hat évvel ezelőtti bemutatkozásában, sőt pár héttel ezelőtti főgondnoki búcsúinterjújában is.

Pedig nem beszéltünk össze. Viszont mindketten orvosok vagyunk, és jól tudjuk, hogy a test és a lélek gyógyítása összefügg. Sem a gyógyítás, sem a gyógyulás nem lehet sikeres mosoly nélkül. Az orvosnak és a betegnek is tiszta lélekkel kell részt vennie ebben a folyamatban. Amikor belépek a kórterembe, mindig Jézusra gondolok. Elsősorban nem a kereszten függő, szenvedő, hanem az emberek között tevékenykedő, mosolygó Jézusra. A kórházi vizit tulajdonképpen színházi előadás, amikor megannyi szempár szegeződik az orvosra, biztatást és reményt várva tőle. Én a krisztusi gyógyító mosolyt szeretném ilyenkor továbbadni mindenkinek. Persze igaz ez nemcsak a kórházi, hanem az egyházi szolgálatomra is.

Színház? Nem jelent ez valamiféle megjátszottságot, őszintétlenséget?

Szó sincs megjátszottságról. Csupán tudatosságról: úgy kell viselkednem, hogy tudjak hatni a betegekre. A színház is akkor jó, ha hat a lélekre, ha katarzist nyújt, és gyógyít ezáltal. Ha ez elmarad, az nem színház, csak bohóckodás.

Főgondnokként hogy tudja segíteni a Fekete Károly által teológiai megalapozottsággal megfogalmazott egyházkerületi programot?

Nem vagyok teológus, ezért ahogy elnöktársamnak is elmondtam: nem akarok papabb lenni a papoknál. Ugyanakkor kevesebb sem szeretnék lenni annál, mint aminek egy főgondnoknak lennie kell. Az orvoslásban szerzett tapasztalataimnak köszönhetően én talán abban tudom segíteni az egyházat, miként tud az emberekhez közelebb kerülni, miként tudja megszólítani őket. Emellett pedig, ahol lehet, kapcsolataim révén rést kell nyitnom a misszió számára, hogy minél több helyre behatolhasson a krisztusi üzenet. Azt látjuk, hogy különféle szekták tömegeket szólítanak meg, mi pedig sokszor egymással vagyunk elfoglalva, egymással veszekszünk, miközben elsuhan mellettünk a világ. Pedig az emberek várják, hogy megszólítsák őket, és útmutatást adjunk ebben az egyre bonyolultabb világban. De ha mi nem szólunk hozzájuk hitelesen és érthetően, mások fogják ezt megtenni helyettünk.

A beszédében szólt az egészségügyi intézményekben végzett hitéleti gyógyító munkának a dolgozókra való kiterjesztéséről is. Úgy értsük ezt, hogy a kórházlelkészi szolgálatra vonatkozó konkrét javaslattal áll majd elő?

Úgy vélem, az egészségügyi dolgozók lelkigondozásával, a kiégésük ellenei küzdelemmel a jelenleginél többet lehetne és kellene foglalkoznia az egyháznak. Persze nem erőszakosan, hanem olyan formákat keresve, amelyek valóban segítik az orvosokat-ápolókat munkájuk terheinek hordozásában. Ahogy a haldoklók és a hozzátartozók gondozásában is nagyobb szerepet kellene vállalnunk. Ennek érdekében persze a kórházmisszió megerősítésére van szükség. Ezt az ügyet szívesen képviselem a református egyházban és a kórházi világban egyaránt.

Adorján Gusztáv 1954-ben szültetett Kérsemjénben. 1972-ben a Debreceni Református Kollégiumban érettségizett. Orvosi diplomáját 1980-ban szerezte a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, a­hon­­nét a nyíregyházi kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályára került. Jelenleg a Szabolcs-Szatmár-Be­reg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház főigazgatója, emellett több szakmai szervezet munkájában is részt vesz. Önkormányzati képviselő és a nyíregyháza-városi gyülekezet presbitere. Há­rom gyermeke és egy unokája van.

Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd

Megjelent a Reformátusok Lapja 2015. június 21-i számában.