Egy régi legenda szerint a nyáját őriző pásztor a nagy folyam partján üldögélt, a világ végén. Időnként, amikor a folyón túlra vetett egy-egy pillantást, lejátszott pásztorsípján egy szép dallamot. Egy este a Halál átjött a nagy folyamon, s megszólította: - Nem félsz? – Ő nyugodtan válaszolt: - Miért félnék? Sokszor pillantottam át oda a túlsó partra, tudom, mi vár ott rám. Ekkor a Halál szelíden vállára tette a kezét, ő pedig engedelmesen elindult vele. A másik part valóban nem volt ismeretlen számára, mert pásztorsípjának dallamait már érkezése előtt odasodorta a szél.
Bármily szép is ez a legenda, János Igéje szerint kissé másként vannak a dolgok. Ama végső megérkezés előtt ugyanis sokszor és újra meg kell érkeznünk – a testvérig, felebarátunkig, a másikig. Ők alkotják a Te túlsó partodat: családod, rokonságod tagjai, barátaid, ismerőseid, gyülekezeted tagjai, munkatársaid, főnököd. Még akkor is, ha kevés közöttük a szelíd János, s egyre több a tagadó Pétered, a benned kétkedő Tamásod, vagy az áruló Júdásod!  S ott van még közöttetek a nagy folyam is: az önzés, a szeretetlenség, a gyűlölet, irigység, a bizalmatlanság zavaros, szennyes folyama. Meg a másik nagy szakadék: szívünk, amiben Isten tudja csak, milyen indulatok lávafolyamai fortyognak. Ki vezet át, ki vezet el minket a túlsó partra, a másik emberig? S hogyan támadhat lávafolyamos vagy kiszáradt sivataghoz hasonló szívekben pásztorsíp-dallam? Sodor majd mindennapjainkból egy-egy imafoszlányt, jóság-töredéket a Szél mások felé? Vagy elenyészünk visszhangtalanul? Ha van, ki viszi át jó szándékunkat a túlsó partra? Ki támaszt bennünk szeretetet? Az, aki magáról így szólt: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”

Ha a húsvét Ura, a feltámadott Jézus Krisztus a révészünk, bizonyosan megérkezünk a túlsó partra, s nem csak ama végsőre. Akkor, de csak akkor születsz valakinek testvérré, ha Krisztussal naponta átmégy a halálból az életbe. Önzésed zárt sziget-létéből, önmagad szeretetéből, kényeztetésének, karrirejének, "igazának", vagy hazugságainak a szolgálatából Krisztust követő exodussal, kivonulással érkezhetsz meg a másik emberhez. Olykor-olykor a szívéig is. Meg a Feltámadottban feltámadó új személyiségedhez, ami az előbbinek az alapja.  Amint Krisztus diplomatája, az ENSZ egykori főtitkára, Hammarskjöld írta: „Életednek csak akkor van értelme, ha másoknak adsz valami értékeset. Ezért szolgálj hát életem – mindhalálig – másoknak.” Mert általmehetsz a halálból az életbe a feltámadott Krisztus által, lehet egy bíztató szavad önmagadhoz, meg másokhoz is, egy továbbsegítő, bátorító gondolatod, mosollyal ízesített üdvözleted, néma imádságod. De hallod-e az Ő hangját mai hangzavarjainkban, s mérték-e számodra az Ő értékes szava? Ha igen, akkor napjaidból „pásztorsíp hangja” száll majd Isten felé, s ennek gyógyító dallamtöredékeit viszi majd a Szentlélek szele az itt maradók szívére most és végső távozásod után is. Hogy ez így lehessen, mondjuk együtt Reményikkel: „Én Istenem, ameddig akarod/Vagyok, leszek a Te trubadúrod./ A dalt így adtad zengenem,/S én erre felteszek egy életet./Heroldod, kürtöd, szócsöved/ E szív – ameddig akarod.”  

Egyre több partot érő, másokat partra segítő testvér, honfitárs, ember és magyar után kiált lehúzó, örvényben fuldokló világunk! Hadd legyen hát Krisztusban igazi feltámadásunk, megérkezésünk már ma a túlsó partra – hazánknak éppúgy, mint egyházunknak, s benne Neked és nekem. Egyéni és közösségi megérkezést, feltámadást, megújulást ajándékozó szép, tartalmas húsvétot és jövendőt Kedves Olvasóinknak!  

Békefy Lajos