„Lenyűgöz, hogy mennyi fiatal dolgozik a Csillagpont szervezésén, hogy micsoda alkotómunka van egy ilyen találkozó mögött" – mondja Sóskuti Zoltán, aki örül, hogy ennek az összefogásnak ő is részese lehet. A lelkipásztor hangsúlyozza: a találkozó lelki életének szervezése mögött is csapatmunka áll. Hónapokon át küzdöttek azért sokadmagukkal, hogy megtudják: a főelőadás, az istentiszteletek, áhítatok, kiscsoportos és kerekasztal-beszélgetések során a bizalom témakörében merre is vezessék a fiatalokat.

Miért fontos ma a bizalomról beszélni?

Mert a bizalom válságát éljük. Elvileg a család lenne a bizalom bázisa, de ez az intézmény felbomlóban van. Sok a szétesett család, és ha együtt vannak is a szülők, alig marad idejük a gyerekekre, ráadásul a nemzedéki különbségek miatt nem is igazán értik meg őket. Márpedig a bizalomhoz két dolog kell: figyelem és megértés.

Ma kiben bíznak a fiatalok?

A barátaikban, akik sajnos nem mindig méltók erre, így sokszor óriásit csalódnak bennük. A fiatalok mellől hiányoznak azok a meghatározó egyéniségek, akikhez bizalommal fordulhatnának. Jó lenne, ha a tanárok, lelkészek, ifivezetők, gyülekezeti tagok, rokonok között lennének olyan nyitott felnőttek, akik időt, elfogadást és – talán furcsa, de – tiszteletet tudnának nyújtani a fiataloknak. Eszembe jut gyerekkoromból egy idős presbiter, aki az ifitáborban közénk ült a fűbe, meghallgatott minket, és csak ezután szólalt meg. Évekig jó kapcsolatban voltunk, sokat köszönhetek neki.

Ifjúságkutatásokból, csillagpontos kérdőívekből is kiderül: az ifjak nem igazán bíznak a lelkészekben.

A generációs szakadék miatt általában a lelkipásztorok sem értik a fiatalokat. Fontos, hogy a lelkész közvetlen legyen a fiatalokkal. An­nak, aki távolságot tart, nem fogják elmondani a bajaikat. Annak viszont igen, aki meghallgatja, megöleli és elfogadja őket a festett hajukkal, a cigivel, a mobilfüggőséggel együtt, vagy aki hajlandó velük a közösségi oldalon csetelni. Hangsúlyozom: nem helyeslésre van szükségük, hanem elfogadásra. Nemrég odajött hozzám egy fiú, és megköszönte, hogy akkor is bízhatott bennem, amikor nem volt rá méltó. Az esett neki a legjobban, amikor egyszer az anyukáján keresztül nem számon kértem a távolmaradása miatt, hanem a barátomként üdvözöltem. Ez jelentette hozzá a kulcsot, ezért jött vissza a templomba.

Hogy épül majd fel a három előadás?

Az előadások az Istenbe vetett bizalomról szólnak majd. Meggyőződésem, hogy a vele ápolt kapcsolatunk és az emberi kapcsolatainkban átélt bizalom vagy csalódás mélyen hathatnak egymásra. Az Istenbe vetett bizalom megújíthatja az emberi viszonyainkat úgy, hogy jobban megbízunk másokban, vagy akár úgy is, hogy jobban elfogadva gyarlóságaikat nem tápláljuk hiába a ve­lük szembeni elvárásainkat. Persze csalódhatunk Istenben is, de ilyenkor valójában a róla alkotott képünkben csa­lódunk. Ez arra késztet minket, hogy újraértékeljük istenismeretünket. Ha sikerül, megerősödik a hitünk és a belé vetett bizalmunk. Tehát míg az istenképünkben való csalódás Isten jobb megismerésének és hitünk megerősödésének a lehetősége, addig az emberekben való csa­lódás kijózanodás. Utóbbi arra tanít, hogy ne várjuk az emberektől azt, amit csak Istentől kaphatunk meg. Kempis Tamás azt mondja: minél inkább az emberek által nyújtott külső vigasztalásra támaszkodsz, an­nál kevesebb hely jut a belső vigasztalásnak, amit Isten tud adni neked. Inkább a belső vigasztalásra támaszkodjunk tehát, és adjunk hálát azért, ha vannak körülöttünk olyan embertársaink, akikben bízhatunk.

Kiss Sándor

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2015. július 19-i számában