Hagyomány és érték

Istent megannyiféleképpen lehet dicsőíteni, mindenki úgy és abban a stílusban szolgál, amiben tud, az Úr örömét leli mindnyájunkban. A kulcsszó a Református Zenei Fesztiválon is ez a sokféleség: a szombati nap egyértelműen a kórusoké volt, akik bár számtalan különböző helyről érkeztek, egyforma őszinteséggel és felszabadult örömmel dicsérték Istent. Böszörményi Gergely, a fesztivál főszervezője a tavalyi alkalmon meg is jegyezte: „A kórusok a református egyházon belül – profán kifejezéssel élve – a 'legjobb fejek'. Nem püspöki parancsszóra, nem utasításra mennek énekelni és próbálni, hanem saját akaratukból. Azért, mert szeretnek együtt lenni, szeretik ezeket az énekeket, amelyek az Úristen dicsőségéről szólnak, általuk pedig az egyházunk is erősödik."

Most sem volt ez másképp: idén tizennégy kórus érkezett az országhatáron belülről, de kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és felvidéki területekről is, hogy énekszóval hirdessék a Református Egység napját. Nem csak az énekkarok összetétele, de a stílus is változatos volt: régi magyar dalok, zsoltárok és ifjúsági énekek is gazdagították a szombat reggeli kórustalálkozó programját. A kérdésre, vajon hol van a zene helye a vallásban, keresztyén hitünkben és egységünkben, nehezen találnánk jobb választ: az benne a legcsodálatosabb, hogy a Kárpát-medencei reformátusság a kórusokon keresztül is össze tud kapcsolódni.

A kórustalálkozóval egy időben a Bakáts téren is zajlottak az események, a sokszínűséget itt a fellépő zenekarok kavalkádja és széles zenei palettán mozgó műsora képviselte. Bálint Károly és a Magyar Tekerősök a hagyományos magyar tekerőmuzsika ezeréves tradícióit elevenítették fel a dél-alföldi parasztzene és az egyházi, történeti népénekek megszólaltatásával. A Vujicsics Együttes céljául a Budapest környéki szerb közösségekben megőrzött népzenei hagyomány ápolását tűzte ki, az archaikus dalok feldolgozásából kialakított repertoárt pedig a Református Zenei Fesztivál közönségének is megmutatták. Az esti koncertek a Misztrál és a Sebő Együttest hozták el, akiknek munkásságát számos hazai díjjal és kitüntetéssel jutalmazták már. A két zenekar nem csupán népzenegyűjtéssel és -feldolgozással kötelezte el magát nemzeti összetartozásunk mellet, de énekelt versekkel, magyar írók megzenésített műveivel irodalmunk értékeit is őrzik.

„Átadtam Neki tehetségem eszközül"

A modern ember rohanó világában szinte elképzelhetetlen, hogy nem csupán az az érték, ami drága, ami csillog és új, hanem ami közös, ami emlékezet, és ami pénzzel megfizethetetlen. Az érték hagyományőrzés is egyben: a zenészek muzsikáló bizonyságtétele mellett a Ráday utca 28. dísztermében erre egy másfajta példamutatás is történt. A Budavári Márai Szalon kerekasztal-beszélgetésén emberi és vallási értékek mentén dolgozó szakembereket és művészeket ismerhettünk meg. „A Budavári Márai Szalon egy olyan polgári találkozás és előadássorozat, amelyben a szeretet, a hitünk, a kultúra és közösségünk megerősítése ugyanúgy megtalálható, ahogy a Református Zenei Fesztiválon is" – nyitotta meg az estet Böszörményi Gergely.

A beszélgetést dr. Szigethy Gábor író, rendező vezette, résztvevői pedig ezúttal Pápai Erika színművésznő, Jásdi István csopaki borosgazda illetve Lovász Irén énekművész és dalolóköre voltak. A „Dalolunk, emlékezünk, borozgatunk" elnevezés tökéletes címnek bizonyult az alkalom számára, hiszen a kerekasztal megmutatta, a hitközösség eltörli a különbségeket ember és ember között, a beszélgetés alatt végig úgy érezhettük, nem közönségként, hanem barátokként vagyunk jelen a teremben. Jásdi István bőkezűen és nagylelkűen osztotta meg frissen palackozott, kiváló borát mindenkivel, de a vendégek egytől egyig olyan szemlélettel vallottak hivatásukról, amely emberi és hitbeli példamutatást jelenthet mindannyiunk számára.

Lovász Irén a Bem-rakparti Dalolókörrel énekművészként és néprajzkutatóként a magyar népzenei kultúra mellett kötelezte el magát, de nem akármilyen módon. „Az éneklésnek egészségmegőrző szerepe van" – hangsúlyozta, fület gyönyörködtető énekével pedig meg is mutatta a népdalok, dicséretek és áldások éneklésének csodálatosan nyugtató hatását. Pápai Erika színművésznő Szigethy Gáborral közös előadásából, a Mezey Mária hagyatékát megelevenítő színházi estből hozott ízelítőt, a múlt század eleji hányatott sorsú, de hithű református színésznőjének bizonyságtevő szavaival: „Jézus Krisztusnak átadtam életemet, tehetségemet, eszközül. Bűneimből megmosott, s ölében hordoz magasságok és szakadékok fölött. [...] Érte futok és keringek kijelölt pályámon az emberszívek felé, míg a nap, az Isten haza nem hív."

„Egy közös test tagjai"

Teljes odaszánás – ez az, ami a Budavári Márai Szalon vendégeiben, és az „RZF 500 Fesztiválkórus" tagjaiban közös: az éneklők délelőtt még a kórustalálkozón vettek részt, ám szinte pihenés nélkül, fáradságot nem sajnálva gyakoroltak az esti hangversenyre. Már alkonyodott, amikor a Nemzeti Múzeum lépcsőjére értek, de a kórus, alig pár perc alatt, gyakorlott és összeszokott közösségként rendeződött egy nagy egésszé. Oldalt a székelyudvarhelyi népviseletet ismét felöltő fiatalok fogták keretbe társaikat: talán a pénteki fáklyás menetnél is megindítóbb, felemelő érzés volt így együtt látni őket. Aki attól tartott, a félezer hang talán mégsem lesz elég ahhoz, hogy a körút hangjait elnyomva egy rövid időre telizengje a Kálvin tér környékét Isten dicséretével, hamar megnyugodhatott: a veszprémi Légierő Zenekar fúvósainak minden szuszt össze kellett szednie, hogy lépést tartsanak a kórus énekével.

„Dicsérje szent nevét mindaz, ki él" – „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem" – hangzottak az első két dal sorai egyfajta invokációként, a klasszikus zeneművek és kánonok andalító szólamai után a „Krisztus feltámadott" kezdetű dicséret sorait pedig már közösen zengtük a karral. Néhány dal ismerősen csengett az elmúlt évek programjából is: a nemzeti felelősségérzet évről évre helyet kap a dalok között, így az Egressy Béni által megzenésített Nemzeti dal katonakórusi feldolgozása, két Kossuth-nóta és a „Keserves szívvel Magyarországban" című Jeremiád-ének idén is egy-egy darab történelmet hozott zenében elbeszélve. Utóbbi a Kárpát-medencei elszakadt közösségek énekével legtöbbször valóban keservesen szól, ám a fesztiválkórus éneke messze állt ettől. A Nemzeti Múzeum lépcsőjéről visszanéző arcok nem a megharcolt magyarság arcai voltak, hanem a hitüket megerősítő, nagyközösségben az Úristen dicsőségére éneklő emberek tekintetei. Az utolsó dalok között a kotta egyik és másik oldalán is szólt az ének: „Megáldjon téged az Isten...", a Szótat után boldogan széledező kórustagokat és a lelkiekben feltöltekezett közönséget elnézve pedig bizonyosak lehettünk: ezen a közösségen valóban Isten áldása van.

A pénteki programokról itt lehet olvasni.

Németi Noémi
Fotó: Dimény András