Isten nevét magasztaljuk, hogy imádságainkat meghallgatta és öt évvel ezelőtt alkotmányos formában is kimondhattuk a Magyar Református Egyház egységét. A közös egyházban otthont kértünk és kínáltunk a Kárpát-medencében, valamint a világ többi részén élő reformátusoknak, felismerve, hogy bár sorsunk és történetünk eltérő, de mindannyian Krisztushoz tartozunk, s ekképp összetartozunk.

Az elmúlt öt évre visszatekintve hálát adunk, hogy megtapasztalhattuk Isten gondviselő munkáját közöttünk, aki célt és erőt adott szolgálatunkhoz.

A meghallgatott imádság, a valóra vált álom ugyanakkor felelősséget is helyez mindannyiunk vállára: ez a hűséges reménykedés. Egyfelől az egység létrejöttének folyamatában megtapasztalhattuk, hogy Isten nem fordul el azoktól, akik tőle kérnek. Másfelől megtanít minket arra is, hogy reménységben tekintsünk a tőlünk távolabb lévő dolgokra. Az egységben tehát bátorságot kaphatunk arra, hogy a történelmi időt, amiben élünk, Isten kezében reménységben lássuk. Kötelez az Ige: „amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6,10)

A politikai határok elválasztó valóságát is meghaladhattuk a Magyar Református Egyház közösségében. Ugyanaz a zsinati közösség, amely kimondta az egységes Magyar Református Egyház létrejöttét, 2013-ban elfogadta és új fordításban hitvallásaként megerősítette a Heidelbergi Káté szövegét, melyre nemcsak keresztyén tanításként, hanem mint a reformáció kulcsfontosságú, Európa egyéni és közösségi értékeit gyökeresen megújító dokumentumára is tekintünk.

A Magyar Református Egyház mindezeken túl azért is reménységet hordoz számunkra, mert ötéves fennállása során megtapasztalhattuk, hogy közösségünk megélése és szolgálata – itt az egymás iránti gyanakvással és etnikai feszültségekkel terhelt Kelet-Közép-Európában – békésen valósulhat meg. Egyházunk olyan hitvallásos, lelki egység, amely a régió országaiban békében fejti ki hatását. Meggyőződésünk szerint ennek legfőbb oka az, hogy a református egység nem öncélú folyamat, hanem közösségünk mindenhol erősödő társadalmi szolgálatot is magával hoz. Ahogy a Magyar Református Egyház alkotmányának kimondásakor, úgy most is arról teszünk bizonyságot, hogy ez az egység, ez a békesség a nemzetek, népek történelmi megbékélésének kovásza lehet.

Ez a reménység nem szégyenít meg, mert ahol Isten láthatóvá teszi tetteit, ott egy önmagával és másokkal megbékélt nép zengheti dicséretét: „Krisztus a jövő, együtt követjük őt!”