Az elmúlt félévben a református sajtó rendszeresen cikkezett a Heidelbergi Kátéról. Tudunk még újat mondani róla?

Nem feltétlenül ez a feladatunk. Meggyőződésem: amit a Heidelbergi Kátéról, annak keletkezéstörténetéről, teológiájáról mondunk, az csak a kezdet, és nem helyettesíti a hitvallás gondolkodásmódjának átvételét. Még a szöveg szó szerinti megtanulása sem váltja ki a dokumentum lelkületének megélését. És ezen a téren bizony adósok vagyunk. Az igazán új az lenne, ha a megváltottság tudatának hálaadásra vezető megvigasztaltsága átváltoztatná az életünket. Persze ehhez sokat segíthet, ha többet megtudunk a Heidelbergi Kátéról, és megtanulunk tájékozódni, eligazodni az összes kérdés-felelet összefüggésrendszerében.

Fekete Károly Heidelbergi Kátét magyarázó könyve válaszhoz segítő könyv. Az évszázadok során sok nagy igehirdető prédikálta végig az ötvenkét úrnapját, és könyv alakban is megjelentek ilyen magyarázatok, de magyar nyelven ilyen terjedelmű, a 129 kérdés-feleletet egyenként kommentáló teológiai értelmezés még nem. Köszönet érte a szerzőnek.
(Részlet dr. Bölcskei Gusztáv Ajánlásából)

Ezért látta szükségét annak, hogy kommentárt írjon a hitvalláshoz?

Huszonnégy éve oktatom a debreceni teológián a hitvallás tantárgyat. Az órákra készülés közben derült ki, hogy a külföldi szakirodalom megállapításaiból mennyi minden nem vált közkinccsé itthon, és hogy a prédikációs és a népszerűsítő feldolgozások mellett magyarul nincs átfogó, jelenkori teológiai magyarázat a Heidelbergi Kátéhoz. Sem a hitvallás, sem később a kátémagyarázat tantárgyhoz nem tudtam magyar nyelvű tudományos feldolgozást adni. Ha korábban elkezdődött is egy-egy sorozatos magyarázat kiadása, az idők sodrában mégis töredékes vállalkozás maradt. Nagy kár ez, pedig a Heidelbergi Káté kérdés-feleletei ráirányítják a figyelmünket néhány elfeledett vagy elhanyagolt szempontra. Ennek a dokumentumnak minden része megannyi ablak, amelyen át magát Krisztust és az ő akaratát ismerhetjük fel. Amikor átgondoljuk a hitvallási irat anyagát, akkor a magunk hitének állapotát tesszük mérlegre, hogy tisztuljon hittudatunk az oda nem való elemektől, gondolatoktól.

A gyülekezeti gyakorlatban mégis háttérbe szorult a Heidelbergi Káté.

A felnőtt gyülekezet tanítása a reformátori örökség része. Amikor az egyház története során a protestáns egyházak ezt a munkaterületet parlagon hagyták, akkor mindig mélypont jött – amikor megbecsülték, akkor azzal a hitbeli megmaradást szolgálták és a jövendőt munkálták. Amikor manapság a vallások piacán az egyház szembetalálja magát egy szinkretista vallás- és világfelfogással, vagy a hamis ökumenizmust zászlóra tűz­ve az általános keresztyénség szólamaival, sokféle szektássággal, politikai és társadalmi messianizmussal, szabados erkölcsű és gondolkodásmódú demokráciával, globalizációval, információdömpinggel, technikai robbanással, testkultusszal, sztárcsináló emberimádattal és még sorolhatnánk, hogy mivel, akkor nem csoda, ha a történelmi egyházak gyülekezeti tagjait identitáskrízis fenyegeti. Elodázhatatlan feladatunk a gyülekezeti felnőttképzés szisztematikus megszervezése, hogy a keresztyén hit alapelemei sokak tudatába és életgyakorlatába beépüljenek. Kevés már csupán megállapítani, hogy református öntudatunk meggyengült. Nagyobb hangsúlyt kell tennünk a hitvallás-magyarázat identifikációs elmélyítésére. A hitvallásos megújulás nem felekezeti kérdés, hanem a keresztyénség fennmaradásáért szükséges életkérdés. Ez a kézikönyv azért született a Heidelbergi Kátéhoz, hogy serkentse az identitástudat erősítését, a felnőtt gyülekezeti tagok hitismeretének kiszélesítését. Szükséges az időszerű, felkészült tanítás, amit aztán következetesen képviselhetünk is.

Milyen újdonságokra lett figyelmes a munka során?

A leggyönyörködtetőbb számomra az az átgondoltság volt, amely a Heidelbergi Káté szerkezetét vizsgálva mutatkozott meg. Ilyen volt például az, hogy a Krisztus két természetére vonatkozó óegyházi, kalcedóni tannak struktúrát befolyásoló szerepe van az iratban. Ugyanígy semmiképpen sem véletlen párhuzamosság, ami a 45. és a 49. kérdés-felelet között áll fenn, amikor a Krisztus feltámadásának és mennybemenetelének haszna között teremt analógiát. De még inkább látszik ez a keresztségről és az úrvacsoráról tanító kérdés-feleletek párhuzamos értelmezésénél (69+75, 70+76, 71+77, 72+78, 73+79, 74+80). A Heidelbergi Káté egyforma súlyt ad a két sákramentumnak, s ugyanolyan szempontból kérdez rá a részletekre. Szerkezetileg is azt üzeni: ne tegyünk sorrendi vagy értékbeli különbséget, mert az azokat szerző Krisztus sem rendelte egyiket a másik alá vagy fölé, egyformán fontos mindkettő. A hitvallás ráirányítja a figyelmünket arra is, hogy a nálunk hétköznapra eső, sajnos elszürkült és leértékelt mennybemenetel ünnepének csúcsponti jelentősége van a református dogmatikára nézve, mert számos következménye van Krisztus-képünk, úrvacsoratanunk és a végső időkről szóló tanításunk szempontjából is. Még egy példát említek még: a Kátéban mindig három szempont érvényesül a Tízparancsolat (94–113) üzenetének feldolgozásánál – mit akar, mit tilt meg és mit kíván Isten? De még sok-sok finomszövésű példát lehetne sorolni.

Mi az oka, hogy ezekre eddig nem figyeltünk fel?

Bizonyára sok tényezőnek köszönhető ez, de én egyet különösen is jelentős oknak látok. Bár a két világháború közötti egyházkormányzat elrendelte a Heidelbergi Káté magyarázatát Erdélyben és az anyaországban is, sőt sok helyen máig is ez a konfirmációi felkészítés igen nehéz és nem éppen gyermekeknek való anyaga, eb­ben a kötelező memoritertanulásban és -kikérdezésben ki is merül az igyekezet, és a Heidelbergi Káté is az úgynevezett kötelező olvasmányok sorsára jut. Nem elég a kampányszerű konfirmációs megismerés, amit majd követ a törvényszerű feledés, hanem szükség lenne a folyamatos ismétlésre, szív szerinti hajlandóságra és készségre, hogy sziszifuszi aprómunkával elmélyedjünk benne. Még a gyakorló, rendszeresen templomba járó gyülekezeti tagjaink jelentős részének is vékonyka és sekélyes a keresztyén hitismerete, mert a személyes hit felébredését, a megtérést nem követi az a kitartó, folyamatos gyülekezetpedagógiai munka, amely feltárná a református gondolkodásmód és észjárás szépségeit és sajátosságait. Fel kell vennünk a többfrontos harcot a tunyasággal, s ehhez átgondolt módszerek, új alkalomtípusok és más megközelítési módok szükségesek. Bibliai és hitvallásos analfabétizmusban élünk, amely kommunikációs zavarokat idéz elő: nem értjük egymást, mert az egyházi alapfogalmak és megfogalmazások sokaknak idegenek. Ráadásul, ahogy már kifejtettem: a Heidelbergi Káté tanításának mélyebb megismerése immunanyagot képezhet a jelen tévtanai, zűrzavaros vallási vélekedései ellen is, és hozzájárulhat az igaz hit megszilárdításához.

Mit lát a legsürgősebb feladatnak a jubileumi évben és azon túl is?

Újra ki kell domborítani egyházunkban a tanító jellegű alkalmak jelentőségét, amelyeknek a gyülekezetépítés tartalmi cselekményeivé kell válniuk. A változatos tanító alkalmak – bibliaiskola, népszerű hittan, alapvető dogmatika, keresztyén élet­vezetés kurzus – megtartásához nyújt segítséget a Heidelbergi Káté most közreadott magyarázata, hogy a különböző témák megbeszéléséhez adjon teológiai-elméleti vezérfonalat, és lehetőség nyíljon az esetleges tévképzetek eloszlatására, illetve a helyes felismerések megerősítésére. A „kételkedem, tehát vagyok" (dubito ergo sum) korszakában élő emberhez nem lehet felkészületlenül közeledni, mert az törvényszerűen azonnali lelepleződéssel jár. W. Pannenberg evangélikus teológus azt javasolta, hogy meg kell találni a harmadik utat a szekularizmus és a fundamentalizmus között. Ez pedig a hit és az értelem közötti szövetség megújításának útja. A Heidelbergi Káté ebben a szövetségmegújításban ad segítséget, mert hittel és értelemmel íródott, hogy hívő értelemmel és értelmes hittel éljük keresztyén életünket.

Kiss Sándor

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2013. június 30-i számában