Itt ülök a gép előtt és valami megfoghatatlan érzés tölt el. Nyugdíjba mész. Önző vagyok, mert magamra gondolok. Arra gondolok, hogy nyugdíjazásoddal szinte megszűnik a múltam. Biztos vagyok benne, hogy sok-sok volt diákod lesz önző a hír hallatán és gondol valami hasonlót. Ha „Pistabá” nyugdíjba megy, az azt is jelenti, hogy Nagykőrösre már nem tudunk úgy „hazamenni”, ahogy hazamehettünk az elmúlt 15 évben bármikor. Nélküled már nem lehet ugyanaz a főiskola, nem lehet ugyanaz Nagykőrös – és ez fáj. Nem tudom elképzelni a kiszállásokat, a szolgálatokat, a gólyatáborokat, a főzős programokat, de az általad annyira nem szeretett önfeledtségeket sem: bálok, bulik, álmos másnapok „Nagyistvánt” kerülő kávézások. És persze nem tudom elképzelni a reggeli áhítatokat, főiskolai istentiszteleteket, úrvacsorákat sem a korondi készlettel. Nem tudom elképzelni Nagykőröst Nagy István nélkül.

Mindig azt láttam, még haragodban vagy sietős türelmetlenségeid mögött is, hogy önzetlenül végzed munkádat, küldetésedet

Sok ebben a hamis nosztalgia, sok benne az önzés, amit leginkább azért szégyellek, mert homlokegyenest más, mint amire formáltál bennünket. Mindig azt láttam, még haragodban vagy sietős türelmetlenségeid mögött is, hogy önzetlenül végzed munkádat, küldetésedet. Hogy mindazt, amit vállaltál, amit csinálsz, amivel szolgálsz, azzal valóban szolgálni akarsz. Szolgálni bennünket, szolgálni tanártársaidat, szolgálni a református és magyar értelmiség jövőjét, szolgálni azt a fájdalmat, hogy valójában alig-alig van szükség a református és magyar értelmiségre ebben a Hazában. Pontosabban szükség van, tán a legnagyobb szükség van mindarra, amit képviselsz, csak nem „hivatalosan”. Szolgálatot, küldetést láttam mindig munkádban, amit személyesen Jézusnak teszel azzal a „kettőtök közti” személyességgel, ami személyesség minden igényességed és kőkemény bibliai tudományosságod mellett ott van Isten és a közted lévő kapcsolatban. Ez a misszió az, ami legalizált és feloldott minden harcodat és keménységedet.

Egy 1995-ös erdélyi kiránduláson sörrel kínáltál a buszon. Elsős (második elsős…) voltam és zavarba jöttem. Sörrel…?!?! Engem..!?!?!  A főigazgató…. Zavaromban köszöntem, nem kértem. Erre odaszóltál: „Ne játszd meg magad, Szabolcs!” Belém égett a mondat és – ami engem is meglepett – nem megsértve éreztem magam, hanem telibe találva. Úgy éreztem, a vesémbe látsz. Valami olyasmit makogtam, hogy én inkább boros vagyok, de közben pontosan tudtam, hogy arra ösztönzöl: vállaljam fel magam. És még számtalanszor éreztem magam telibe találva egy-egy mondatod, kérdésed, vizsgád, tanításod, igehirdetésed alatt. Tulajdonképpen 4+1 éven át folyamatosan telibe találva éreztem magam, ami arra ösztönzött, hogy vállaljam fel magam – legeslegelső sorban Isten előtt. Ez egy nagyon komoly nagykőrösi örökség, amit sokszor gyenge módon, de őrizni kívánok. És amiért nagyon hálás vagyok.

Kicsit önző vagyok megint. Biztos vagyok benne, hogy több százan gondoljuk úgy, hogy felnőttként, családosként is, de eleddig Nagykőrösön (kivált a Bárány utcában, a Rákóczi út-Arany János utca tengelyen, és Hősök tere 5-ben) diákok  maradtunk – egészen mostanáig, 2012 nyaráig. És ez a „mostanáig” fáj nekünk is. De hiszem, hogy az a Szentlélek, ami tényleg minden értelmet felülhalad, nem engedi, hogy csak úgy nyugdíjba vonulj. Új szolgálatra hív sokfelé, hogy megújítson, és ezáltal megújuljanak mások is. „Testvérkém, menj a víz alá, a kis késit, ez evidencia” – hallom hangsúlyodat. Sokszor eszembe jut. Ezért is örültem, hogy jöttetek hozzánk a Balaton-felvidékre kiszállni, szolgálni, gólyatáborozni. Várlak, várunk sokfelé az országban, a Kárpát-medencében. Bármikor.

Tanítványi és testvéri szeretettel. Ez is evidencia.

Fábry Szabolcs

az 1998-ban végzett évfolyamból