1990-ben indult el a nagykőrösi főiskola a jászberényi tanítóképző kihelyezett tagozataként. Az akkori főigazgatónak nagyon sokat köszönhetek, sokat segített nekem. Két évvel később, 1992-ben lett önálló a főiskola, akkortól vettem át a vezetését – emlékszik vissza Nagy István. – A feleségem és a családom nem akart Nagykőrösre jönni. Igen jól megvoltunk mi Kiskunhalason, szerettek bennünket, és azt hiszem, elég sikeres húsz év volt mögöttünk. Valójában én szerettem volna váltani, hiszen hozzám közelállónak gondoltam ezt a területet. Azért is döntöttem Nagykőrös mellett, mert elegem lett az építkezésből – végül is nem kőművesnek tanultam.

Nagykőrösön nem kellett építkezni?

Kaptunk egy üres pártházat, és rögtön kiderült, hogy kollégium kell, mert az ország minden részéből jöttek a diákok. 1993-ban meg is kezdtük a munkát, az épület egy év alatt elkészült, és egyházkerületi segítséggel ki is tudtuk fizetni. Ez volt az első olyan nagyobb vállalkozásunk, amelyet muszáj volt megcsinálni. Gyakorlatilag olyan lett az iskola, amilyennek formáltuk, hiszen az üres épületünkön kívül semmit nem kaptunk az induláskor. A kevés támogatás ellenére minden berendezést és eszközt nekünk kellett megvásárolni.

Az épületek mellett a közösséget is rögtön elkezdték formálni?

Már 1993 tavaszán szerveztünk egy tíznapos kirándulást. Két autóbusszal, kilencven hallgatóval, tanárokkal indultunk Erdélybe. Az ilyen utakat sokáig emlegették a diákok, és jó alkalmai voltak ezek a közösség összekovácsolódásának. A legnehezebb feladat a tanári kar formálása volt.

Miért? Nem voltak jó szakemberek?

Olyanok azért voltak, akik a szakmát jól ismerték. De a szocialista rendszerben a keresztyének elöl elzárták a tanári pályát. Nem véletlen, hogy iskoláink mind a mai napig küszködnek a tanárutánpótlással. Én vállaltam azt a merésznek tűnő utat, hogy fiatalokat hívtam oktatni, akiknek lehet, hogy nem volt meg a doktorátusuk, de nem érintette meg őket a kommunista ideológia. Zömében olyanok oktatnak Nagykőrösön, akik komoly keresztyén emberek, és értenek a szakmájukhoz.

Amikor húsz évvel ezelőtt elkezdte a munkát, több tanítóképző működött az országban. Miben próbált mást nyújtani a nagykőrösi főiskola?

Azt kérték tőlem az alapítók – egyrészt a nagykőrösi gyülekezet lelkészei, másrészt a Dunamelléki Egyházkerület vezetői –, hogy egyházi intézményt hozzak létre. Fontos hangsúlyozni, hogy Magyarországon tanítótúlképzés van, és a végzettek tekintélyes része nem marad a pályán. Ez a mi intézményünkre kevésbé igaz, mert hozzánk mindig eléggé célirányosan jöttek a diákok, a nálunk végzettek közel nyolcvan százaléka a pályán marad. De természetesen csak akkor van ennek az iskolának létjogosultsága, ha más, mint a többi. Nem biztos, hogy jobb, csak más. Ez abban nyilvánul meg, hogy megpróbál egyházi iskola lenni. Mindig arra törekedtem, hogy ilyen intézményt formáljunk.

Felvetődött az a gondolat, hogy ne ilyen legyen? A Magyar Akkreditációs Bizottság is erre az egyházias jellegre kérdezett rá legutóbbi látogatásakor.

Bár nem a felsőoktatásra jellemző, és utólag az ember okosabb, most azt mondom, nagy tévedése volt egyházunknak, hogy iskolákat vett át táblacserével, és vesz át mind a mai napig oly módon, hogy június 30-án még állami, július 1-jén már református iskola. Egyházi iskolát egyházi emberekkel lehet építeni. Célunk volt, hogy egyházunk számára elkötelezett értelmiségieket képezzünk. Tehát az ilyen elvárást én komolyan vettem, de ha nem ezt kérték volna, akkor is csak így tudtam volna csinálni. Összességében azt gondolom, hogy a munkám eredményes volt, hiszen akármerre megyek egyházunkban, kőrösi diákokkal találkozom.

Korábbi beszélgetéseink során hangsúlyozta, hogy a nagykőrösi főiskola sajátossága a családias légkör.

Nagykőröst sosem fenyegette nagy létszámbővítés. A második világháború előtt a régi főiskolán is harmincfős évfolyamok voltak. Tehát itt, a négy évfolyamon mindig százhúsz-százharminc fő körül volt a hallgatók létszáma. Ez nyilván adja azt is, hogy az ember ismeri a hallgatókat, és ezt a diákok meg is jegyzik. Emlegetik, hogy már a gólyatáborban a nevükön szólítottam őket. Mindig próbáltam emberségesen viselkedni velük – a folyosón éppúgy, mint a vizsgákon.

Ehhez kapcsolódik az is, amit már korábban szintén hangsúlyozott, hogy a felsőoktatási intézményekben is fontos a nevelés. Ezzel a szemlélettel kapcsolatban voltak konfliktusai?

Felsőoktatásunk összességében lemondott a nevelésről. Mondván ugye, hogy felnőtt emberek érkeznek hozzánk személyiségi jogokkal. Mindig éreztem, a hallgatók várják, hogy apjuk helyett egy kicsit apjuk legyek. Egy tizennyolc éves fiatal a személyi igazolványa szerint nagykorú, egyébként meg gyerek, és elszakadva otthonról rászorul a törődésre. Ez az igazság, persze vannak kivételek. Olyan előfordult, hogy a diákok morogtak valamilyen döntés miatt, de soha nem volt nagyobb probléma. Tehát én nem hiszek abban, hogy a felsőoktatás csak az oktatásról szól. Emlékszem olyan egyetemi tanácsi ülésre, amikor egy másik dékánnal vitáztunk ebben a témában, ő azt az álláspontot képviselte, hogy az egyetemen csak oktatni kell. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy szükség van a nevelésre, és a visszajelzések is mind ezt igazolták. Ezekből kiderült, hogy amiért igazán hálásak a diákok, az nem az, amit tanultak tőlem.

A tanítókat másra kell felkészíteni ma, mint évekkel ezelőtt?

Az évek során elég sokat alakult a tanítóképzés programja, átéltem néhány nagy változást. 1994-ben a hároméves képzés helyett országosan négy évig tartó lett a tanítóképzés. A miénket ez nem érintette, mert eleve négyévesnek indult a kétszakosság miatt. Azzal, hogy bevezették a műveltségi területeket, amiből egyet kötelező választani, egyrészt megerősödött a tanítóképzés, másrészt pedig ez nagy becsapása volt a pedagógusoknak, mert elvben az elvégzett műveltségi területen hatodik osztályig taníthatnak, gyakorlatban ez azonban így nem működik. Nagy változást hozott a Bologna-rendszer bevezetése. Ez a tanítóképzést nem érintette, mert az maradt négyéves, de az összes többi szakot igen. Például az óvóképzésnél is három évbe kellett belezsúfolni a négy év anyagát. Rengeteg körülmény változott, de ma is ugyanazt kellene megtanítani, mint húsz évvel ezelőtt. A probléma az, hogy a felesleges tantárgyak mellett igazából alig-alig marad idő a szakma megtanulására.

Tanévzáró beszédében több olyan nehézséget is említett, amelyek, amint fogalmazott, a „békességesnek" tűnő évkezdet után jelentkeztek.

Az állam fokozatosan kivonul a felsőoktatásból. Meghatározták, hogy mennyi államilag finanszírozott helyet kapnak az oktatási intézmények. Jelentős mértékben csökkent ez a keretszám. Az egész felsőoktatást sújtja, közte a református intézményeket is, hogy a tavalyi évre kapott fejkvóta szerinti finanszírozás elszámolása után az állam jelezte, hogy egy rendelet értelmében a finanszírozott összeg maximum 15 százalékát visszatarthatja. Nagyon kegyes volt a minisztérium, mert csak 13 százalékot kér vissza a tavalyi évre vonatkozóan a Károli-egyetemtől.

Olyan pénzt kérnek vissza, amit az egyetem jogszerűen elköltött, és amivel szabályszerűen elszámolt?

Így van, megkötöttük a szerződést, elszámoltunk, és akkor most egy rendeletre hivatkozva visszakérnek 141 millió forintot. Ez a mostani elvonás egyébként az összes magyarországi felsőoktatási intézményt érinti. Ha ezek az anyagi megszorítások valóra válnak, egyházunknak el kell gondolkoznia azon, hogyan tovább. Lehet, hogy egyetlen felsőoktatási intézmény marad, esetleg integrációval, több telephellyel. Itt nyilván érdekek fognak sérülni. Ezekkel a súlyos kérdésekkel az egyházunknak szembe kell nézni. Sok bölcsességet kívánok a döntéshozóknak.

Mihez kezd július 31. után?

Még valószínűleg nem megyek nyugdíjba. A dékáni ciklusom lejár, már a korhatáron túl vagyok, nem lehet hosszabbítani. Úgy tűnik, hogy Kőrösön nem fogok tanítani. A budapesti teológián viszont igen; tovább vezetem a gyakorlati teológiai tanszéket. Valószínűleg szokatlan lesz, de én is mondtam, nem maradok Nagykőrösön, hiszen nem biztos, hogy jó az, ha ottmarad az előd az utódnak. Folyamatosan dolgozhattam húsz évig, nyilván egy sereg dolog hozzám nőtt. A jó is és a rossz is.

Hogyan összegzi az elmúlt húsz nagykőrösi évet?

Rendkívül hálás vagyok az Úristennek, hogy ezt a húsz évet végigcsinálhattam, azért is, hogy ez az iskola elindulhatott. A nehézségek mellett rengeteg örömet kaptam. Egy felsőoktatási intézményt a hallgatók minősítenek. Ebből sok-sok pozitívumot tudok mondani a volt diákjainkat illetően. Összességében bármilyen sok gonddal és nehézséggel járt az elmúlt húsz év, örülök, hogy ezt végigvihettem. Biztosan volt rossz is abban, amit tettem, remélem, hogy az utódom ezeket jobban fogja végezni. Mindig úgy gondoltam, hogy az egyházunknak szüksége van felsőoktatási intézményekre, és ennek érdekében próbáltam tenni a dolgomat.

Van, amit az utódjának útravalóul hagy?

Még nem tudom, ki lesz az utódom. De azt mondanám neki, hogy vigye tovább az iskola egyházi jellegét, szeresse a diákokat, és próbálkozzon újabb lehetőségekkel és irányokkal, olyanokkal, amelyek a leendő hallgatók számára vonzóak.

T. Németh László, fotó: Banga Zsolt

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. július 29-i számában