(Kálvin Kiadó, 1999. Összeállította és írta: Dusicza Ferenc)

A Magyarországi Református Egyház kezdeteitől fogva tudatosan vállalta a Szentírásban megfogalmazódó tanítást, még akkor is, amikor teljes bibliafordítás nem lévén, egyes tudósok és a prédikációs irodalom szerzői maguk készítették el bibliafordításuk részleteit. Az írott igéhez való kötődésük nyilvánvaló volt. Soha nem az ún. "papírpápa" értelmében, hanem annak hirdetésével, hogy a testet öltött Igének írott igéje nem valami, hanem valaki. A másik sarokpont a hitvallásosság. A II. Helvét Hitvallás rögtön az elején tisztázza a Szentíráshoz való viszonyát. "Aki azért minket a Szentírásból jobbról meggyőz, annak mi kész szívvel engedünk." Általában véve elmondható, hogy ezt a toleráns magatartást nem engedik meg más keresztény felekezetek, mondván: aki mást tanít, az heretikus, tehát legyen átkozott. Vagy aki mást tanít, az semmiképpen nem üdvözülhet, tehát kirekesztően fogalmaznak. A református egyház népe számára a hitvallásosság sarokpontja ez a belső nyitottság. A XVI. századi reformáció magyarországi első nemzedéke a ferences rend obszerváns ágának magyarországi ténykedéséhez fűződik. Jól képzett, európai látókörű, az európai teológiai tudományossággal Úgyszólván naponta kapcsolatot tartó tudósokról van szó. Elmondható, hogy mind a reformáció wittenbergi, mind a helvét irányáról az ösztöndíjasok révén szinte naprakész tájékozottság volt a jellemző ebben az időben Magyarországon. Ebben a széles körű ismeretben egy dolog volt még jellemző, nevezetesen az elválasztó tanok iránti "érzéketlenség". Azt keresték, ami összeköt és nem azt, ami szétválaszt. A II. Helvét Hitvallást ünnepélyesen elfogadta az 1567-es Debreceni Zsinat, de a nagyszerű hitvallási irat megmaradt a tudósok és a lelkészképzés használatára. A Heidelbergi Káté viszont eredetiben vagy átiratban, de mindenképpen népkönyvvé vált, a vallásoktatásnak és a konfirmációs képzésnek legszilárdabb pilléreként. Alapvető probléma, hogy az elmélet és a gyakorlat időnként e kettő egymás tagadásáig menő szélső értékeket mutat, időnként pedig egy egység megteremtésében gondolkodik. Orando et laborando, imádkozva és dolgozva, ma is olvasható a Debreceni Református Kollégium homlokzatán. Ennek ellenére időről időre bizonyos hangsúlyeltérések következtében a két szó közé az és kötőszó helyére megpróbálnak vagy-ot tenni. Ezzel megindulhat egy bizonyos belterjessé váló kegyességi fejlődés, vagy a másik oldalon egy olcsó prakticizmus. A fővonal viszont szeretné koronként az egyensúlyt megteremteni. Tehát a misszió és a diakónia kérdésében, a hitvallásbeli tisztaság kérdésében és a mindennapi kegyesség tekintetében a dialektikus viszony jól kitapintható az egyház történetében.

HITVALLÁSAINK

Hitvallások azért születnek, mert van élő hit. A keresztyénség első bibliai hitvallása akkor született, amikor Jézus Cézárea Filippinél megkérdezi tanítványait: "Kinek mondanak engem az emberek? Ti pedig kinek mondotok engem?" A válasz: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." A Magyarországi Református Egyház vázlatos történetéből látható, hogy a hit és a hitvallások az üldözések tüzében edződtek, nemcsak akadémiai értekezések eredményeiként váltak ismertté, hanem a legtöbbször élet és halál kérdéseként. Azok a hitvallások, amelyek ma is emlékeztetnek Krisztus kérdésére és a tanítványok válaszára, emlékeztetnek egyházunk történetére, amely történet az elnyomatásban holtig hű egyház hitvalló története. Az Apostoli Hitvallás mellett, amely a magyarországi keresztyén egyházak által elfogadott közös magyar szöveggel rendelkezik, ott van a két alapvetően fontos hitvallásos irat: a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás. A Magyarországi Református Egyház, amint a hitvallásai mutatják, alapvető, döntő fontosságot tulajdonít a sákramentumoknak. A sákramentumok egybe vannak kapcsolva az igehirdetéssel. A sákramentum ebben az értelmezésben Isten tette.

ISTENTISZTELETI SZOKÁSAINK

A gyülekezeti élet tartópillére az istentisztelet. Ezek száma összességében 1945 után lényegesen csökkent. Sok helyen elsősorban a korábban gyakorolt hétköznap reggeli istentiszteletek épültek le. Általában egy hétköznapi alkalom maradt, meg egy délutáni bibliaóra. A vasárnapi két istentisztelet délelőtti és délutáni - tartása még átlagosnak tekinthető, bár helyben lakó lelkipásztor híján megnövekedett azoknak a gyülekezeteknek a száma, ahol vasárnap csak egy istentisztelet van. Az iskolai hitoktatás adminisztratív eszközökkel való elnyomása idején viszont megnőtt a templomi gyermek-istentiszteletek száma. A gyülekezetek életkori összetételét szemlélve feltűnő a középkorú generáció hiánya. Az egyházi iskolák szinte teljes hiánya, az előbb aktív majd passzív vallásellenességet hirdető politika, mintegy kitermelte az akaratán kívül az egyházi élettől elidegenedett nemzedékeket. Ezzel szemben az egyház szolgáltatásait igénybe vevők száma lényegesen meghaladta az istentiszteletekre járókét, vagy az egyházfenntartói járulékot fizetőkét. Ezek közül a szolgálatok közül - a még egyházias szülők és nagyszülők hatására - leggyakrabban a temetést, legritkábban a házasságkötés megáldását kérték. A legutóbbi néhány esztendőben azonban már egyre több gyülekezetben növekszik a keresztelések száma. Az Úrvacsorai szokások területenként igen eltértek. Vannak helyek, ahol a templomban lévő gyülekezet jelentős része kivonul, amikor az Úrvacsoraosztásra kerül a sor. Vannak ellenben gyülekezetek, ahol eleve csak az megy el a templomba, aki Úrvacsorával él. Az Úrvacsoraosztást megelőző bűnbánati hét tartása szokásban maradt a legtöbb helyen. Az egyes gyülekezetek létszáma és összetétele igen nagyot változott az elmúlt évtizedekben. Egyrészt sok helyen összezsugorodtak az egykor önálló falusi gyülekezetek. Ebben a folyamatban tetten érhető volt az 1948-cal kezdődő állami szándék, amely az egyházak társadalmi bázisának szétzilálásával, a tsz-be kényszerítéssel, a kuláküldözéssel, az ifjúság ateista nevelésével, az egyházak elleni adminisztratív megtorlások, koncepciós perek sorozatával, az "űzd el a pásztort és szétszéled a nyáj" elvének alkalmazásával még sokáig hatását éreztető kárt okozott az egyházak népe számára. A II. világháború utáni belső népvándorlás felbomlasztotta a hagyományos falusi életközösségeket, közöttük sok virágzó református gyülekezetet is. A faluról városra költözöttek közül igen kevesen találták meg a kapcsolatot új lakóhelyük gyülekezetével. Az életmódváltozás, a szemléletváltozás, az ideológiailag mesterségesen előidézett lemorzsolódás sok egykori nagy létszámú gyülekezetet forgácsolt szét. Az utóbbi időkben, az adminisztratív és politikai akadályok megszűntével nőtt a gyülekezetek közötti kapcsolatokat ápoló rendezvények, presbiteri konferenciák, találkozók száma és intenzitása. Az egyház istentiszteleti élete ismét kiléphet a templomból, ifjúsági táborok, hazai és nemzetközi egyházi rendezvények, a rádió és a televízió vallási adásai és még sok fel nem derített új terület jelentik a jövő lehetőségeit. Ez a jelenség nyilván éreztetni fogja jótékony hatását az istentiszteleti élet további fejlődésében.

ÜNNEPNAPOK

Az egyházi év Magyarországon is a négy ádventi vasárnappal kezdődik, előkészülve a karácsonyra. A magyar református templomok tornyán is karácsonyi jelkép van: a betlehemi csillag, amely a bölcseket Jézushoz vezeti (Mt 2,2). Szenteste vagy valamelyik megelőző napon a gyülekezetekben a gyerekek adják elő versekben, énekben, betlehemes játékban a Megváltó születésének történetét. A betlehemes játék vidéken ma is népszokás. A fiatalok beöltöznek pásztornak, és házról házra viszik a betlehemi istálló mását, benne a jászolban fekvő gyermekkel, és ősi szövegű köszöntőket mondanak. A háziak fáradságukért megvendégelik őket. A vízkereszt ünneplése a XIX. század óta elhalványult, de az epifániai időszak örvendezd jellege megmaradt: ez a lakodalmak és a mulatságok ideje. A húsvéti ünnepkör a hat nagyböjti vasárnappal kezdődik. Magyar református népünk a nagypénteket mondja a legnagyobb református ünnepnek, talán azért is, mert a római egyház nem tartja annak, de mindenképpen azért, mert az Úr e napon áldozta fel magát a világ bűneiért. A Magyarországi Református Egyház címerében is a zászlós bárány vonul jobbról balra, tehát a halál felé. Szokás a húsvéti locsolkodás és tojás ajándékozása. Úgy tartják, hogy a locsolkodás az ősegyház hajnali keresztelési gyakorlatának maradványa. Fiúk, legények öntözik meg ilyenkor a lányokat, faluhelyen még ma is bő kútvízzel. A húsvéti ünnepkör utolsó napja áldozócsütörtök. A pünkösdi ünnepkör lényege, hogy "ami érettünk történt, történjék bennünk" (Ravasz László püspök, 1882-1975). Ilyenkor szokás a konfirmációt tartani, ahol már nem áldozócsütörtök a napja. Az ünnepek - karácsony, húsvét, pünkösd - kétnapos állami ünnepek. A gyülekezetek augusztusban az új kenyérért adnak hálát, október végén pedig az új borért. Ezek az ünnepek egyszersmind Úrvacsorai alkalmak is. Ugyanakkor vannak gyülekezetek, amelyek ennél is gyakrabban erősítik közösségüket Úrvacsorai istentiszteleti alkalmak tartásával. Október 31-én tartják a reformáció emléknapját. Ilyenkor emlékeznek meg az ellenreformáció áldozatairól, köztük a gályarabnak eladott prédikátorokról. November elején a reformátusok is gyakrabban látogatják a temetőket, Magyarországon általánosan bevett szokás a halottak napjának megünneplése. Az egyházi év az Örökkévalóság vasárnapjával zárul. Az állami és nemzeti ünnepek sorában található István király ünnepe, augusztus 20-a. István volt az első magyar király, a magyar államiság megalapítója, népünk keresztyén hitre térítője. II. Szilveszter pápa küldött neki koronát 1000-ben. 1083-ban szentté avatták. István király életműve alkalmas arra, hogy a nép evangelizálásának ünnepévé váljék. Március 15-e az 1848-49-es magyar szabadságharc emléknapja. A Habsburg elnyomás ellen kelt fel a nép. E napon a pesti egyetemi ifjúság lelkes tüntetése indította el a forradalmat, amelyet a bécsi császár csak az orosz cár segítségével tudott leverni. A szabadságharc elbukott, de erkölcsi ereje csaknem 150 éve hat a lelkekben. Október 23-a a legújabb nemzeti ünnep. 1956 őszén a "magyar csodáról" írtak a nagyvilág újságjai: egy kis nép fellázadt a nagy szovjet birodalom ellen. A forradalmat és szabadságharcot leverte a túlerő, de tartalma máig ható erű a nép életében. Hivatalos állami ünneppé az 1989-es változások után válhatott. Az állami és nemzeti ünnepek munkaszüneti nappal teljesek. A gyásznapok a hétköznapok szürkeségében rejtőznek, de népünk számon tartja őket. Ilyenek: június 4-e, mert 1920ban ezen a napon darabolták fel a történelmi Magyarországot a trianoni békediktátumban, s ennek a békének következtében az ország elvesztette területének kétharmadát. Ilyen gyásznap augusztus 29-e, 1526-ban e napon győzte le Mohácsnál a török szultán a magyar hadsereget. A mohácsi vésznek 24 ezer halottja volt, és kezdete lett a százötven éves török megszállásnak. Ilyen gyásznap október 6-a, 1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a szabadságharc tizenhárom tábornokát, az aradi tizenhárom vértanút. A sok történelmi tragédia teszi érthetővé, hogy a magyar Himnusz az Ézsaiás könyve 40,2 versére gondolva kéri Istentől:
"Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt.
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt."

SÁKRAMENTUMAINK

Keresztelés alkalmával kérdés hangzik a szülőkhöz: "Akarjátok-e, hogy e kisded az Atya, Fiú és Szentlélek szövetségébe, a keresztyén anyaszentegyházba befogadtassék?" A keresztség tehát az Isten szövetségébe való befogadtatásnak az eseménye, annak pecsétje, látható felvétel a látható egyházba. Hitvallásaink arról beszélnek, hogy miként ábrázolja, jelzi mindezt a keresztség vize. "Az Ő vére és Lelke az én lelkem tisztátalanságát, azaz minden bűnömet olyan bizonyosan elmossa amint én bizonyosan megmosattam külsőképpen a vízzel, amely a test tisztátalanságát szokta elmosni" (Heidelbergi Káté 69. kérdés-felelet) . A keresztség sákramentumával kapcsolatos a gyermekkeresztség kérdése. Az Újszövetségben nem találunk kifejezett utalást sem a gyermekek megkeresztelésére, sem azoknak a keresztségtől való eltiltására. Ez azt jelenti, hogy mind a felnőtt, mind a gyermekkeresztség lehetséges. Ma különösen is fontos e kettősség hangsúlyozása, hiszen gyülekezeteinkben, ahol hagyományosan szinte csak gyermekkeresztség történt, manapság egyre gyakoribb a nagyobbacska gyermekeknek, vagy éppen a felnőtteknek keresztségre való jelentkezése. Ami a hit és a keresztség kapcsolatának kérdését illeti, e kettőnek együvé tartozása nem vitatható. Viszont azt is tudjuk, hogy nem a hit teremti a sákramentumokat. Isten a keresztséget nem válaszképpen adta az ember hitére. A sákramentum, így a keresztség is Isten cselekménye, Isten munkája, az ő ajándéka. A keresztség által megkeresztelt gyermek vagy felnőtt a gyülekezettel kerül közösségbe, a Krisztus testének tagjaival, akik hitből élnek. Ezért tartozik a keresztséghez szorosan az Apostoli Hitvallásnak a gyülekezet által való hangos elmondása, amelynek gyökerei éppen a keresztség sákramentumához nyúlnak vissza. Az Úrvacsora mindenekelőtt Jézus Krisztus áldozatának tényét jelzi. A tények nyelvén mondja el az evangéliumot. Hitvallásaink nagymértékben hangsúlyozzák az Úrvacsorának ezt a szolgálatát. A Heidelbergi Káté így tanít: "Az Ő teste a keresztfán énérettem olyan bizonyosan megáldozatott és megtöretett, vére pedig kiontatott, amilyen biztosan szememmel látom, hogy az Úrnak szolgája a kenyeret számomra megtöri és a poharat nékem nyüjtja" (Heidelbergi Káté 75. kérdés-felelet). Az Úrvacsorában nem ember cselekszik, hanem Jézus Krisztus. Ő az, aki nekünk szolgál, önmaga teljes odaadásával. Az Úrvacsora a reménység sákramentuma, mert nemcsak emlékeztet az Úr halálára, hanem a jövendő ígéretét is adja, a Bárány menyegzőjének előképeként (Jel 19,7). Ismeretes, hogy az egyház története során nagy viták voltak arról, hogy miként lehet értelmezni Jézus jelenlétét az Úrvacsora jegyeiben? A magyar református értelmezés túllépett a római katolikus transzszubsztancia, a lutheránus konszubsztancia fokozatain, a mi meggyőződésünk, hogy az Úrvacsora jegyei nem változnak át Jézus testévé és vérévé. Ugyanakkor valljuk, hogy az élő, megdicsőült Krisztus az Úrvacsorában valóságosan jelen van, és velünk teljes valójával közösségre lép. Ez a valóságos jelenlét azonban - miként az igehirdetésben is - a Szentlélek által történik. Ezt a református tanítást Kálvin nyomán reális presentia-nak nevezzük. Jézus Krisztusnak a Szentlélek által való valóságos jelenléte teremti meg azt a vele való titokzatos egyesülést (unio mystica cum Christo), amiről a Heidelbergi Káté így beszél: "Mi a Szentlélek munkája által olyan bizonyosan részeseivé válunk az Ő valóságos testének és vérének, amilyen bizonyos az, hogy a szent jegyeket az Ő emlékezetére testi szánkba vesszük" (H. K. 79. kérdés-felelet).

AZ EGYHÁZI ÉNEKLÉS

Miért énekeljünk? Mert jó énekelni. Ezt csak az tudja igazán, aki maga is énekel. A magyar református istentisztelet integráns része a gyülekezeti éneklés. A gyülekezeti éneklésnek mély bibliai hagyományai vannak. A hit igazságai, tanításai szintén megfogalmazódnak az énekekben. A Biblia mellett az énekeskönyv is megbecsült kincse a magyar református gyülekezeteknek. A magyar reformátorok is nagy jelentőséget tulajdonítottak a zenének. Sok magyar prédikátor egyben énekszerző is volt. Sztárai Mihály, Szegedi Gergely, Huszár Gál mindennapos eszközként használták a gyülekezeti éneket a reformátori keresztyén hit terjesztésében. Méliusz Juhász Péternek, Debrecen egykori híres püspökének az éneklésről szóló tanítása így hangzott: "Tanítsátok és intsétek egymást mindenféle éneklés által... Csak az a jó ének, aki lelki és aki lelkire tanít, int és unszol". Az úgynevezett genfi zsoltároknak külön történetük van Magyarországon. A magyarországi kálvini reformáció térnyerésével egy időben Kálvin nyomán fordult az érdeklődés a zsoltárok felé. A XVI. században már kétféle énekeskönyv ill. gyűjtemény volt használatban. A középkori latin énekek egyszerűsített változatait, magyar énekeit az ún. graduálok őrizték meg. Ezeket elsősorban a liturgiát végző lelkészek használatára készítették, többnyire kézzel írták. A kizárólag gyülekezeti énekeket tartalmazó énekeskönyveket kancionálénak nevezték. A XVI. századi magyar református énekköltészet nagy szerepet játszott a reformáció tanításának elterjesztésében. A mohácsi nemzeti katasztrófa után a szinte haldokló országnak nemzeti üzenetet is hozott ez a költészet. A biblikus kifejezések, mint pl. "királyi nemzet vagy, noha kicsiny vagy", vagy "rajtad nem fog a pogány ellenség" nem csak a keresztyén, de a magyar ember imádsága is volt. Zenei szempontból ezeknek az énekeknek a dallamvilága az ún. históriás énekekből fejlődött ki. A református kollégiumok diáksága megtanulta és gyakran használta az új dallamokat és a költői műnek sem utolsó Szenczi-féle zsoltáros szövegeket. A kollégiumok egyébként is középpontjai voltak a magyar református énekkultúrának. Különösen is jelentős alakja volt a XVIII. század közepe magyar egyházi zenéjének Maróthi György, aki 1738ő4 között a Debreceni Kollégiumban a történelem és a matematika professzora volt. Külföldi tanulmányai hatására, svájci minták nyomán bevezette a többszólamú iskolai éneklést, és kísérletet tett a ritmikus zsoltár harmóniás éneklésére a templomi istentiszteleten. Az 1739. évi debreceni pestisjárvány idején négyszólamú temető-quartettet szervezett. Ez a Kántus rövidesen nagyobb létszámú kórussá bővült, és azóta is megszakítás nélkül működik, mint a Kollégium kórusa és Magyarországon a legrégibb megszakítás nélkül működő énekkar. Az évszázadok folyamán fokozatosan bizonyos elsekélyesedés volt tapasztalható, különösen a Kollégiumi Kántus színvonalához képest. Ehhez érdekes módon az is hozzájárult, hogy amint bevezették a templomokban az orgona használatát, a nem túl képzett kántorok inkább visszafogták a gyülekezet éneklését, ezenkívül az egyháztagok nagy része nemigen tudott kottát olvasni, így a kántorok soronként diktálták az énekeket. A XX. század elején a hitbeli ébredés jelentős változást hozott az éneklés stílusában is. Egy képzett lelkész és orgonista, Árokháty Béla indította meg a zsoltáréneklés megújítását. Ő ismertette meg a világhírű zeneszerzővel, Kodály Zoltánnal a genfi zsoltárokat, amelynek eredményeképpen egész zsoltármozgalom alakult ki a magyar zeneköltők között. A jelenleg is használt református énekeskönyv Csomasz Tóth Kálmán szerkesztésében jelent meg 1948-ban. Kicsit jellemző a magyar református énekkultúrára, hogy sok helyen manapság is ezt az 1948-ban megjelent énekeskönyvet "új" énekeskönyvnek hívják. A magyar református énekeskönyv időben évszázados, térben pedig sok ezer kilométeres távolságok dallamkincseit egyesíti. Az énekeskönyv befejező éneke a Magyar Himnusz, amely így kezdődik: "Isten, áldd meg a magyart!" A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata a történelem viharaiban több mint negyven országba szétszóratott református gyülekezetek számára kiadta a Magyar Református Énekeskönyvet, amelyben 504 zsoltár és ének hivatott munkálni a magyar reformátusok lelki egységét. A Református Magyarok III., Erdélyben és a Partiumban megrendezett Világtalálkozójára (1996) közreadott Magyar Református Énekeskönyv imádságokat és liturgiai összeállítást is tartalmaz, első öntudatos próbálkozásként arra, hogy a világ magyar reformátusságának istentiszteleti egységét megteremtse.

EGYHÁZUNK NYELVE

Magyarországon a reformáció teremtette meg az anyanyelvű irodalmat. A Biblia magyar nyelvre fordítása, a magyar nyelvű igehirdetés és imádságok, az 1530-as években meghonosodott könyvnyomtatás által a reformáció maradandó hatást tett a magyar irodalom, a magyar nyelv és a magyar gondolkodás fejlődésére. Ez az irodalom elsősorban biblikus volt, műfajai a bibliafordítás, a zsoltárfeldolgozás, a bibliai históriák voltak, így történt, hogy a Szentírás kifejezései nagy tömegben áramlottak be a beszélt magyar nyelvbe. Akármekkora is volt a változás, az írástudók száma a XVI. századi magyar társadalomban még mindig csekély volt, s az iskolákban a tudomány nyelve még a latin volt. A népre elsősorban a templomi, istentiszteleti nyelv hatott a leginkább. A magyar reformáció egyik legfontosabb bázisa az ország északkeleti része volt, nem véletlen, hogy e régió nyelve lett a kialakulóban lévő magyar irodalmi nyelv alapja. Az 1590-ben elkészült Vizsolyi Biblia nyelve egységes és átütő erejű volt. Ez lett a magyar protestáns Biblia, ennek a szövegét adták ki századokon át újra és újra - természetesen mindig javítva. Kifejezései, fordulatai kitörölhetetlenül benne vannak a magyar népnyelvben és köznyelvben, ugyanakkor meghatározó hatása volt a magyar református egyház mind a mai napig létező régies nyelvhasználatára, az úgynevezett ároni nyelvre. Csaknem ugyanilyen jelentősége van egyházunk nyelve szempontjából a Zsoltárok fordításának. Theodore de Béze és Clement Marot genfi zsoltárait a tudós Szenczi Molnár Albert (1574-1634) ültette át magyar nyelvre 1607-ben. A francia dallamokat eleinte nehezen fogadta be a magyar ízlés, azonban az 1640-es évektől a puritán lelkészek sikeresen terjesztették éneklésüket. A 90. zsoltár csaknem a magyar reformátusok himnuszának tekinthetd. A latin nyelv térvesztése Magyarországon a puritanizmus hatására kezdődött meg az iskolákban. A puritánok fogalmazták meg először az anyanyelvi népoktatás szükségességét. A magyar nyelv ápolása, védelme és a református egyház ekkor végképp összefonódott, ezért az idegen elnyomás valamint az ellenreformáció korszakában a református egyben ellenállót is jelentett, s egyházunkat kezdték magyar egyháznak nevezni. A magyar református egyház mindmáig őrzi nyelvi hagyományait, s bár kétségtelen tény, hogy a ma emberét a ma nyelvén kell megszólítani, az egyház ragaszkodik azokhoz a biblikus, kissé régies kifejezési formákhoz is, amelyek számára egyet jelentenek saját maga és népének történelmével.