„...egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz...” (Ézs 9,5)

Mindannyian tudjuk, mennyi járulékos elem tapadt karácsony szent ünnepének fogalmához az elmúlt csaknem két évezredben, azon belül is a legutóbbi évszázad folyamán, hogyan lett az ünnep egyfajta negédes, édeskés alkalommá, hogyan vált ez a világra, sőt nem is csak evilágra szóló esemény a karácsonyi kalács foglyává, az ajándékosztó „szeretet ünnepévé”.

Ajándékot adni és ajándékot kapni egyaránt jó dolog, különösen akkor, ha ezt valóban a szeretet motiválja. A gazdagon terített ünnepi asztal örömei sem megvetendők. Tulajdonképpen nem lenne ezekkel a formaságokkal semmi baj, ha nem éppen az ünnep lényegét szorítanák háttérbe, ugyanis karácsony bibliai értelemben vett, lélekben megélt ünnepe mást, összehasonlíthatatlanul többet, maradandóbbat jelent mindezeknél.

Karácsony szent ünnepére készülődésünk során is ügyelnünk kell arra, hogy az ünnepvárás közben se uralkodjék el rajtunk a fogyasztási javak mértéktelen hajszolása, hogy az ajándékozás öröme – kényszere? – maga alá ne gyűrhesse az ünnep lelki tartalmát, a boldog találkozás lehetőségét az értünk megszületett Úr Jézus Krisztussal. Ne az ajándékok megvásárlásában, a lakás alapos kitakarításában, az ünnepi asztal megtervezésében, illetve a karácsonyi lapok megírásában merüljön ki ünnepi készülődésünk! Lélekbeni felkészülésünk módját és mértékét már évezredekkel ezelőtt megfogalmazta Ézsaiás próféta: „… Készítsetek egyenes utat a kietlenbe Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!” (Ézs 40,3–4)

Kizárólag így érkezik el nekünk az ünnep legnagyobb, legnemesebb lelki ajándéka. Ezáltal válhat karácsonyunk valóban a szeretet ünnepévé, teremtő és megtartó Istenünk irántunk megbizonyított, a Jézus Krisztusban testet öltött, cselekvő szeretetének ünnepévé. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ebben az értelemben kell Megváltónk születésének ünnepét a szeretet ünnepének tekintenünk, semmiképpen sem a mi embervoltunkból adódóan szükségképpen mulandó értékű szeretet-megnyilvánulásaink teszik azzá.

Még tegnap is örömteli karácsony-ünneplésre biztattak bennünket a harsány reklámok, az újabb és újabb fogyasztási javak – gyakran talmi ragyogású, értéktelen csecsebecsék – megszerzésére sarkalló csábítások. Az effajta örömnek bizony kevés köze van a Megváltónk születésének örömüzenete feletti, lélek szerinti örvendezésünk forrásához. „… ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész népnek öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,10–11) Az Isten angyalai által a betlehemi pásztorok és a napkeleti bölcsek, rajtuk keresztül valójában mindannyiunk, az egész teremtett világ számára hirdetett örömhír, megváltásunk evangéliuma nem rövid lejáratú, nem az ünnep negyvennyolc, esetleg hetvenkét órájára korlátozódik. Nem csak addig tart, amíg hibátlanul működik a karácsonyi ajándékba kapott plazmatévé, amíg ronggyá nem foszlik a karácsonyfa alatt talált szuperelegáns – tehát szuperdrága – ruhadarab, amíg megunttá nem válnak a gyermek méregdrága játékai, amíg kitartanak a dúsan terített ünnepi asztal örömeit jelentő finom falatok. Karácsony ünnepének örömüzenete az ünnep elmúltával is érvényes marad, mert az egész életre, sőt az örök életre szól Isten üdvtervének jelentős történéseként.

Az örömteli esemény jelentősége éppen abban rejlik, hogy az Úristen határozottan beleszólt a világ történetébe, és most a Te életedbe, valamennyiünk életébe bele akar szólni. Hatalmas Úrként, mégis az isteni szeretet szelíd szavával szól, miközben elénk jön. Igen, az Úristen nem a mi elindulásunkra vár, ő jön elénk. Úgy közeledik hozzánk, hogy egyszülött Fiában emberré lesz. Ahogyan immár több mint kétezer esztendeje nem riadt vissza a betlehemi barlangistállótól, ahogyan az isteni gyermek számára sem tartotta megalázónak a jászolbölcsőt, ugyanúgy nem riad vissza a mi emberi életünk szennyétől, bűneitől sem. A véghetetlen hatalmú Úr, a teremtő és megtartó Isten kicsivé, védtelen és kiszolgáltatott gyermekké teszi magát, hogy emberi értelmünkkel képesek legyünk felfogni isteni nagyságát és véghetetlen hatalmát. Az első karácsonykor értünk emberré lett isteni gyermek sorsa olyannyira emberi, hogy már születése pillanatában menekülés, hontalanság, üldöztetés az osztályrésze. Csecsemőként menekülnie kell, mentenie kell az életét, hogy majd ifjú felnőttként a golgotai kereszten értünk áldozza azt, hogy miattunk, helyettünk és érettünk vállalja bűneink büntetését, a kínos kereszthalált.

Ennek tudatában tekinthetünk a karácsonykor megszületett gyermekre, akit az Atya a mi megváltásunkra küldött e világba, miattunk adott a legkínosabb halált jelentő keresztfára. Hiszem, hogy nem ünneprontás egységben látnunk Isten üdvtervének legjelentősebb állomásait, hiszen karácsony, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök és pünkösd egységet alkotnak, Istenünk végtelen ember-szeretetét bizonyítják. Karácsony szent ünnepe remek alkalom Istenünk látványosan megbizonyított emberszeretetének elfogadására. Lélekben járuljunk mi is a betlehemi jászolbölcsőhöz, a napkeleti bölcsek példáját követve fejezzük ki hódolatunkat az igazi király, az isteni gyermek előtt! Fogadjuk szívünkbe őt, hogy állandó otthonra találjon ott, így lesz igazi karácsonyunk! Az így kapott – maradandó, örök életre szóló – karácsonyi ajándékunkat a tűz meg nem égetheti, a rozsda el nem marhatja, a tolvaj el nem orozhatja, a múló idő meg nem kevesbítheti. Ezért az ajándékért nem kell a zsúfolt üzleteket járnunk, nem kell aggódva pénztárcánkra figyelnünk, mert ezt ingyen, kegyelemből kaphatjuk az értünk a betlehemi barlangistálló egyszerűségében emberi testet öltött Megváltótól.

Huszár Pál

Megjelent a Reformátusok Lapja karácsonyi számában