„Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.” (Dán 7,13–14)

Egy vasárnapi istentisztelet után, a kézfogáskor bemutatkozott egy számomra addig ismeretlen hölgy. Elmondta, hogy ő nem református, látogatóban van itt és eljött a templomba. De látja, hogy itt is ugyanarról beszélünk, mint náluk: a szeretetről. Megsemmisülve fogadtam a szavait.

Ez a történet karácsonyra készülve újra eszembe jutott. Hiszen lesznek olyanok most is, akik az évnek csak ezen a napján jönnek el istentiszteletre. Miről fognak hallani, mit fognak elvinni magukkal? Azt, hogy a lelkész megint a szeretetről és a békességről beszélt? Nem undorodik-e meg az ember, ha mindig édes tejjel akarják etetni? Vajon helyes dolog-e, ha ezek az emberek Isten kijelentésének csak az egyik szegmensével találkoznak újból és újból, évek óta?

Krisztus Urunk születésének és földi életének történetére gondolva élesen kirajzolódik, hogy a saját népe nem tudta őt elfogadni. Pedig várták. Nagyon várták. Reménykedve, imádkozva, böjtölve várták őt sokan. Amikor pedig megjelent, nem tudták elfogadni, mert ők egy dicsőségben eljövő királyt vártak. És azért várták így, mert így olvastak róla a prófétáknál. Azt gondolták, ítélni és uralkodni jön. Mit is kezdhetett volna egy ilyen nép egy magatehetetlen csecsemővel? Ők nem egy gyenge embert vártak, hanem az Emberfiát, aki hatalommal jön el és uralkodik a népeken. Tévedésük alapja, hogy saját vágyaik szerint válogattak a próféciák között. Tévedtek, és ez a tévedés sokuk kárhozata lett.

Éppen ezért nagyon veszélyesnek tartom, hogy a karácsonyi gyülekezet az Urat csak úgy ismerje, mint aki a „megrepedt nádszálat nem töri ketté”. Mint szelíd szemű Jézust, aki lemondott minden hatalmáról, hogy emberré lehessen. Nem ugyanúgy viselkedünk-e, mint Jézus kortársai? Nem azt állítom, hogy ezekről a „keményebb” helyekről soha sincs szó, hiszen a mostani adventben magam is hallottam ilyen igehirdetést. De ezekről csak a „kemény mag” hall, és mintha a többieknek – jóllehet gyülekezeteinknek konfirmált felnőttek a tagjai – csak szépeket szabadna mondani, és csak tejjel szabadna őket táplálni. Lehet, hogy az ítélet napján lesznek olyanok, akik szúrós szemmel néznek majd ránk. Nemcsak a lelkészekre, de az aktív gyülekezeti tagokra is, és azt kérdezik majd: „Te tudtál erről?” Nem úgy volt, hogy Jézus mindent megbocsát? Nem kellett volna emlékeztetnetek, hogy a kegyelmi idő is véget ér? Mert lehetőségetek lett volna rá! Minden karácsonykor ott voltam veletek a templomban.

A karácsonyi igehirdetésben a legnehezebb minden alkalommal újszerűen, életszerűen és találóan beszélni Isten szeretetéről. Ám igehallgatóként sem könnyű újból és újból átélni és befogadni a karácsonykor megjelenő csodálatos, aláhajló és kegyelmes isteni szeretetet. És vajon szükséges-e ezt tennünk minden alkalommal?

Bódis Tamás (Muravidék)