A közvélekedéssel ellentétben a cigányság eredetileg messze nem volt egységes népcsoport, sőt, megkockáztatható, hogy nem is egy nép – állítja Póczik Szilveszter, az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) tudományos főmunkatársa. A történész-kriminológussal készített interjúból kiderül, mi a hasonlóság és különbség az Európa nyugati és keleti felében élő cigányok között és szó lesz arról is, hogyan alakult a cigányság sorsa a kontinensen az elmúlt évszázadokban. Póczik Szilveszter úgy véli, a cigánykérdés megoldása nem olyan feladat, amelyet bármilyen hatékony eszközökkel egy kormányzati ciklus alatt teljesíteni lehetne, sokkal inkább ötven-, százéves programról van szó. A Confessio decemberben megjelent, Európai unalom? – az Unióról alcímet viselő számában megjelent cikket közöljük.

A cigányokkal kapcsolatban a közvélemény általában tényként kezeli északnyugat-indiai származásukat. Mit lehet tudni a cigányság eredetéről, honnan érkezett Európába ez a népcsoport?

A cigányok Európába vándorlása előtti történelméről szinte semmit sem tudunk, de elméletek természetesen léteznek. A cigányok indiai származására vonatkozó állítást inkább nevezném közhelynek, mint ténynek. Ezt egyedül a nyelvük látszik alátámasztani. A cigány dialektusok, mint például a lovári, az északnyugat-indiai hindi nyelvjárásvilághoz állnak közel; ezt Váli István dunaalmási református lelkész fedezte fel a 18. században. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a cigányok pontosan ugyanerről a területről vándoroltak volna el. Egyrészt a szoros nyelvi rokonság sem igazolja a biológiai rokonságot, másrészt attól, hogy az ottani nyelvjáráshoz áll legközelebb a nyelvük, még egyáltalán nem biztos, hogy Északnyugat-India az a földrajzi hely, ahonnan elszármaztak. Ráadásul a cigány dialektusok és az északnyugat-indiai nyelvek esetében nem is azonosságról, hanem csupán hasonlóságokról van szó.

Sokáig úgy hitték, hogy a cigányok Egyiptomból érkeztek a földrészre és maguk is hivatkoztak egyiptomi származásukra. Ennek mi lehetett az alapja?

Ez a megjelölés valójában nem az általunk ma ismert Egyiptomra vonatkozik, hanem Kis-Egyiptomot, vagyis Szíria egy részét takarja. Erre utal az is, hogy az egyik első bevándorló csoportjukat egy Kisegyiptomi Miklós Gáspár nevű ember vezette, legalábbis ő így mutatkozott be Genovában.

A cigányok másik közkeletű, a politikailag korrektebbnek tartott elnevezése a roma. Ennek mi az eredete?

Miután a cigányok a 15. században a bizánci birodalomból, a mai Törökország és Szíria területéről indultak el Európába, a roma elnevezés nagy valószínűséggel Bizáncra utal. A Római Birodalom keleti örökösének Perzsiától egészen Kelet-Európáig Rúm volt a közkeletű neve. Miután a cigányok ennek a birodalomnak a területéről jöttek el, részben okkal hívták magukat rómainak. De lehetséges más etimológiai magyarázat is. Egyébként nem minden cigány roma, vannak más csoportok is.

Az indiai származás mellett a cigánysággal kapcsolatos másik masszív közvélekedés szerint egységes népcsoporttal van dolgunk, miközben az őket ismerők világossá teszik, nincs szó ilyen egységről.

Valójában egy elég bonyolult népcsoportról van szó: megkockáztatnám, hogy a cigányság nem is egy nép, etnikailag egyáltalán nem egynemű. Ellenkezőleg, meglehetősen fragmentált és valójában számos aletnikumra oszlik. Megtaláljuk köztük a szintiket, a kálikat, a romákat és a romungrókat (a magyar-, vagy kárpáti cigányokat). Nyelvi azonosságról sem lehet beszélni, legalább három nagy csoportról van szó: a magyar cigányok anyanyelve magyar, az oláhcigányok eredeti nyelve a lovári, és annak dialektusai, a beás cigányok egy óromán nyelvjárást beszélnek. A kívülállók számára természetesen nagyon sok a közös vonás a különböző csoportokban, de sem nyelvileg, sem kultúrájában, szellemi kultúrájában nem egységes a cigányság. Ezeket a nagyon különböző csoportokat az ősi peripatetikus, kóborló életmód kötötte össze, legfőképpen a külvilág szemében. Antropológiailag sem homogén a cigányság, találunk köztük vörös és szőke hajúakat, kékszeműeket, persze azért domináns a dél-ázsiai jelleg.

Valóban, legalább filmélményeinkből tudhatunk az angliai cigányokról, akik a legtöbb ábrázolás szerint kicsit sem hasonlítanak az általunk ismert cigányokra. Felületességről lenne szó vagy tényleg ennyire tagolt népcsoporttal van dolgunk?

Bizonyos embertani jegyek náluk is felfedezhetőek, de a brit hivatalosság nem nevezi őket cigányoknak, ők a travellerek, vagyis a jogi megfogalmazás szerint utazó emberek; a kifejezés nem etnikai hovatartozásra utal, mivel etnikailag nehéz őket besorolni. Itt fontos megjegyezni a cigányokkal kapcsolatban, hogy az asszimiláció az ő esetükben is kétirányú: egy részük felszívódik a többségi társadalomba, de a többségi társadalom egy része cigánnyá válik. A többségi társadalomba asszimilálódni persze általában vonzóbb alternatíva, de vannak olyan helyzetek, amikor a többségi társadalom egyes tagjai szociális, kulturális vagy bármilyen más egyéb okból valamely kisebbséghez asszimilálódnak. Ha például valaki korábban el akart tűnni a közhatalom elől, a cigányok között ezt könnyebben megtehette.

A cigányok tehát az 1400-as évek közepén jelentek meg először Európában. Mi lehetett az elvándorlásuk oka?

Gyaníthatóan Bizánc 1453-as eleste mozdította ki őket kisázsiai, illetve szíriai lakóhelyükről.  A cigányok részben délről, a Balkánon keresztül, részben a Kárpátokon túli területekről, a mostani Ukrajna felől érkeztek meg Európába. Előbb a földrész keleti felén bukkantak fel, de gyorsan eljutottak Nyugat-Európába is.

Hogyan alakult a következő évszázadokban a cigányok sorsa Nyugat-Európában?

A megjelenésük után legkésőbb száz-kétszáz évvel, a 16-17. századra, mindenhol üldözötté váltak. Az 1551-es augsburgi birodalmi gyűlés elrendelte, hogy a törököknek nyújtott kémszolgálataik miatt a cigányok a Német-Római Birodalom területét hagyják el, számukra menlevél ki nem adható. A német tartományok megtiltották számukra a kereskedelmet, a községek és a városok területén való táborozást. A harmincéves háború (1618–1648) alatt és az azt követő időszakban – amely egyébként is tele volt társadalmi kataklizmákkal – újra évtizedekig tartó cigányüldözési hullám indul el. Egyes tartományurak I. Ferdinánd császár 1556-os rendeletére hivatkozva a cigány férfiak agyonlövésére adtak parancsot, az asszonyokat megalázták, homlokukra bélyeget sütöttek, a gyerekeket, sokszor az anyjukkal együtt eladták házi rabszolgának, vagy keresztyéni nevelésre parasztokhoz. Volt, ahol a parasztok kaptak kaszára, máshol a földesúri bandériumok kutatták fel a cigánykaravánokat, és kegyetlenül végeztek velük. Németországról tudunk a legtöbbet, mert ott volt a legsűrűbb az oklevelesség, de nagyjából egész Nyugat-Európára ez volt a jellemző. Még a 18. században is előfordult, hogy katonaságot küldtek a felkutatásukra és az üldözésükre. 1724-ben VI. Károly császár, Mária Terézia apja, birodalmi rendeletben parancsolta meg a csavargók és gonosztevők – köztük cigányok – elfogását és kiirtását. Felnégyelés, kerékbetörés, megcsonkítás várt rájuk, a szerencsésebbeknek kényszerbesorozás vagy gályarabság jutott.

Mi váltotta ki ezt a hosszú, évszázadokig kitartó üldözéshullámot?

Félelem és féltékenység keveredése jellemezte ezt a helyzetet. Az üldözéshullám egyik alapja a cigányoktól való, nem teljesen alaptalan bűnözési félelem volt. A német krónikák leírják, hogy a földeken dolgozó parasztok javait napközben kifosztották a karavánokkal érkezett cigányok: az értékeket elvitték és adott esetben még a falut is felgyújtották. Csupa olyan tevékenység képviselőjeként bukkantak fel, amelyek megvetettek vagy kifejezetten illegálisak, félelemkeltőek voltak. Ahol pedig ideiglenesen megtelepedtek, integrálódni kezdtek, ott kiegészítő, mások által elutasított mesterségekbe kezdtek. Ezek a tevékenységek nem integrálták őket mélyen a társadalomba, inkább nyitva tartották a lehetőséget, hogy adott esetben továbbállhassanak. A sűrű szövetű feudális társadalmakban is szükség volt munkaerőre, de csak olyanra, amelyik betagozódik a társadalmi struktúrába. A cigányok azonban nem kértek az alávetettségből. Nem az alkalmazkodásra való eleve képtelenségről, sokkal inkább az integrációs akarat hiányáról, a periferikus és szabados létmódhoz való ragaszkodásról volt szó. Azonban számos esetben előfordult, hogy letelepítették őket valahol, aztán fokozatosan el is veszítették cigány jellegüket, kívülállásukat: asszimilálódtak.

Lehet-e arról valamit tudni, hogyan változott az évszázadok során a nyugat-európai cigányság lélekszáma?

Nem ismerünk a cigányság nyugat-európai jelenlétére vonatkozó statisztikákat. Az azonban biztos, hogy mindvégig jóval a kelet-európai alatt maradt a lélekszámuk. Nem utolsósorban azért, mert a korábban taglalt üldöztetés hatására újabb vándorlási hullám indult el a nyugat-európai cigányok körében: egy részük Olaszországon keresztül Észak-Afrikába menekült, mások Észak-Amerikába távoztak. A legnagyobb tömeg azonban elkezdett visszaáramlani Kelet-Európába. Itt nem volt olyan sűrű a társadalom szövete, a török háborúk között és után új lakosságra és munkaerőre is szükség volt.

Ez a folyamat minden bizonnyal Magyarországot is érintette. Más volt a cigányok helyzete nálunk, mint Nyugat-Európában?

Magyarország a 18. századtól kezdődően kétirányú cigány bevándorlás célpontja lett: egyrészt Nyugatról Kelet felé áramoltak a cigányok (innen jönnek a német családnevekkel rendelkező cigányaink), másrészt sokan érkeztek Erdélyen keresztül az óromán területekről; utóbbi csoportok részben az ottani rabszolgaviszonyok elől menekülve, részben a jobb megélhetés reményében érkeztek ide. Magyarországon már ekkor is nagyszámú és integrálatlan cigány népesség élt. Aztán a 18. század közepén Mária Terézia, majd fia, II. József uralkodása idején (1761–83 között) a felvilágosult abszolutizmus korában a közigazgatási reform, a társadalom újjászervezése volt a fő feladat. Ezek jegyében született meg az a rendeletgyűjtemény, amelyet Regulatio Zingarorumként ismerünk. Ez a felülről induló és szigorú rendészeti eszközökkel felügyelt folyamat volt a cigányok integrációjára tett első kísérlet. Jelentős hiányossága volt azonban, hogy a rendeletek végrehajtását a megyékre rótták, de pénzt nem rendeltek a feladatokhoz. A megyék dolga volt megoldani a gyerekek iskoláztatását, adott esetben nevelőszülőkhöz adását, a cigánycsoportok ellenőrzését, nekik kellett betartatniuk a lótartás tilalmát és földet osztani a cigányoknak.

Sikeres volt ez az integrációs kísérlet? Volt ennek a felülről jött integrációnak utóélete?

Kimondható, hogy Mária Terézia korától kezdve igenis történt egy nagy integrációs előrelépés. A 19. század végére, vagyis százötven év alatt, az egész magyarországi cigányság letelepült: a századfordulón már alig találunk vándorló cigányokat.  Visszatekintve úgy tűnik, elindult egyfajta munkaerő-piaci integráció, a kismesterségek, az idénymunkák eltartották a cigányokat úgy-ahogy. Ha a falu szélén és putriban is, de letelepültek, sőt a keresett cigány mesteremberek elvétve beköltöztek a faluba is. Többségük azonban a vándorló periférikus helyzetből letelepedett periférikus helyzetbe került. Az 1893-as összeírás során Magyarország területén mintegy háromszázezer cigányt számoltak össze. Döntő többségük írástudatlan és szakképzetlen volt. Puszta munkaerejüket tudták csak felkínálni, gazdálkodási tapasztalataik nem voltak. Az idénymunka nem jelentett állandó foglalkoztatást, szó szerint a mindennapi lét volt a tét, és az, sikerül-e túlélni a telet. A felülről irányított integrációs törekvések azonban folytatódtak a két világháború közötti Magyarországon is. A „cs” lakás (csökkentett értékű lakás) fogalma, amit mi már csak a Kádár-korszakból ismerünk, ekkor intézményesült. Debrecen például Józsán épített ilyen lakásokat az ottani cigányságnak; élhető kis házacskák, az akkori zsellérlakásokra emlékeztető ingatlanok voltak ezek. A második világháború után pedig, amikor a zsellérség felszívódott az ipari társadalomban, a cigányság elfoglalta az egykori uradalmi zsellértelepeket. A Kádár-rendszer – ha nem is önzetlenül – szintén jelentős erőfeszítéseket tett a cigányok integrálására, ezek eredményeit azonban semmivé tette a gazdasági rendszerváltás.

A magyarországi történéseket tekintve eljutottunk a közelmúltig, de mi történt az üldözötté válásuk után a cigányokkal Európa nyugati felében?

A 18. század utolsó harmada ott is enyhülést hozott a számukra, de ahogy korábban utaltam rá, a nyugati cigányok száma jóval elmaradt kelet-európai jelenlétükhöz képest. A nyugat-európai országok a kis létszámra és a kapcsolódó szociális problémákra való tekintettel hoztak jogszabályokat: előírták, hogy hol lehetnek a cigányoknak táborhelyei; a gyerekeket beiskolázásra kötelezték; orvosi, hatósági és rendőrségi ellenőrző mechanizmusokat építettek ki – vagyis elszigetelték a problémát, és ha meg nem is oldották, ellenőrzés alatt tartották. Németországban és Ausztriában azonban a cigányokat sem kímélte a nácik módszeres népirtása, jelentős részük haláltáborokban pusztult el.

Jellemzőek-e még a cigányok társadalmi beilleszkedési zavarai Nyugaton? Ha vannak ilyenek, akkor azok különböznek minőségükben, intenzitásukban a földrész más részein tapasztaltaktól?

Fontos különbség, hogy a cigányok ugyan jelen vannak Nyugat-Európában is, de arrafelé kevésbé foglalkoznak az etnikai hovatartozásukkal, vándorló népességként tartják számon őket ma is, és sokkal kevesebben is vannak. Sokan közülük folyton utaznak, szerző-mozgó kereskedelmet folytatnak, vagy a már emlegetett kismesterségeket űzik, és igazából nem mindig tudni, honnan szerzik anyagi javaikat. A problémák minősége azonban alapjában véve azonos, viszont a kisebb népességnek köszönhetően az intenzitásuk kisebb. Ellenben Spanyolországban, ahol nagyobb létszámú cigány lakosság él, a nehézségek is tömegesebbek. Például a gyerekeikkel ugyanaz a baj, mint Magyarországon: nem járnak iskolába, ha járnak, akkor csak rendszertelenül, teljesítményük – a 70-es, 80-as évekből származó németországi adatok szerint – a hajléktalanok gyermekeinek a szintjét sem éri el. Egy spanyol szerző négyszáz oldalon taglalja a cigány gyerekek iskolai problémáit, mégsem tudja egzakt módon kimutatni ezek okát. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a szülők nem tulajdonítanak jelentőséget a többségi társadalom intézményrendszerével való kooperációnak, az oktatásnak. Mindezekkel együtt is kijelenthető, hogy Nyugat-Európában a cigányság jelenléte a 20. század végéig nem jelentett nagyobb problémát, annál is kevésbé, mivel ők is modernizálódtak.

Történt valami változás a földrész nyugati felében az Európai Unió nagyarányú keleti bővítése óta?

A cigányokkal kapcsolatos problémák az európai egyesüléssel újra megjelentek Nyugat-Európában, olyan intenzitással, durvasággal, ahogyan azt láttuk Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, illetve Svájcban. A cigányok a csatlakozással az EU polgárai lettek, és éltek az európai alapjogok egyikével, a személyek szabad mozgásának jogával. Ez azonban kizárólag a bevándorlási szabályok betartásával történhet, a szabad mozgás nem jelentheti az előírások figyelmen kívül hagyását, idegen országok szociális szolgáltatásainak kihasználását. A baj nem abból eredt, hogy nagyszámú cigány jelent meg ezekben az országokban, hanem abból, hogy érkezésükkel exportálták hazájuk szociális, egészségügyi és közbiztonsági problémáinak teljes vertikumát. A célországok pedig erre nem voltak felkészülve. A Bulgáriából és Romániából Olaszországba és Franciaországba vándorolt cigányokkal való bánásmód igen sok emberi jogi aggályt vetett fel. Kifogásolható, hogy több esetben nem bevándorlókként, hanem etnikumként azonosították őket; hiszen a francia belügyi államtitkár nem az illegális bevándorlók kiutasításáról beszélt, hanem a cigányok eltávolításáról. Az ilyen módon felvetődött és végül megoldatlanul maradt problémák azonban valósak és tovább élnek. A franciaországi események hatására kimondhatóvá vált, hogy a nyugatiak és a keletiek egyaránt abban érdekeltek, hogy a cigányok ott maradjanak és integrálódjanak, ahol eddig éltek: tehát ezt a több száz éve húzódó integrációs problémát jórészt a kelet-európai országokban kell megoldani. Hogy ez mennyire nem sikerült mindeddig, az jól demonstrálta a 2004-es kelet-szlovákiai cigány éhséglázadás. Meg kell mondani, Magyarországon is nagyon rosszul gazdálkodtunk a cigányok integrációjával kapcsolatos nagy tapasztalattömeggel.

A történelmi áttekintésből kiderült, a cigányok részben azért élnek tömegesen a kelet-európai államokban, mert a nyugati társadalmak évszázadokon át elüldözték őket. Ezek után nem szemforgató az a nyugati hozzáállás, amely úgy gondolkodik, hogy oldják meg azokban az országokban a problémát, ahol ezek a cigányok állampolgárok?

Erkölcsi értelemben van ebben igazság, de több száz évre visszamutogatva azt mondani, hogy ebben és ebben hibáztatok, ezért most tegyétek jóvá, nem működőképes elgondolás. Annyiban azért adhat kiinduló alapot ez a történelmi háttér, hogy kimondható: az EU keleti felének problémája a nyugati tagokra is hatással lesz, ezért közös megoldásra és hozzájárulásra van szükség. A roma integráció évtizedének arról is kellene szólnia, hogy jelentős európai pénzeket csatornáznak le a kelet-európai tagállamok romaintegrációs feladatainak a megoldására.

Arra tehát van esély, hogy a nyugati politikusok is megértsék azt, hogy ha nem is náluk, de valahol (a keleti tagoknál) meg kell oldani ezt a problémát? Ha ugyanis ez nem történik meg, akkor időről időre ugyanúgy hozzájuk fognak áramlani a cigányok, mint az elmúlt években. Vagy megmaradnak annál, hogy visszaszorítják őket oda, ahonnan érkeznek?

Úgy tűnik, hogy a nyugati országok ébredeznek a multikulturalizmus ideológiai álmából. Nemrég robbant társadalomtudományi bombaként Thilo Sarrazin „Németország leépíti önmagát” című könyve. A mű nem a cigányokkal foglalkozik, hanem a multikulturális társadalom fenntarthatatlanságát bizonyítja, a bevándorlók kulturális hátrányait taglalja, amelyek a szerző szerint hovatovább az egész német társadalmi és gazdasági jövőt veszélyeztetik. A könyv először botrányt keltett, de a kezdeti fanyalgás után most már többen, például Angela Merkel is, ki merték mondani, hogy a multikulturális társadalomnak, legalábbis abban a formájában, ahogyan eddig ismertük, lejárt az ideje. Persze voltak ennek a társadalomszervezési modellnek sikerei, de már látjuk a kudarcait és a kockázatait is. Reméljük, folytatódik a realitásorientált gondolkodás, de az még nem látható, hogy ez mit jelent majd a cigányokkal kapcsolatos problémák megértésében és megoldásában, valamint az utóbbi téren szükséges tehervállalás során.

Látszik már, hogy a problémák megoldása érdekében merre, milyen utakon kell elindulni?

Nagyon pozitív az az elképzelés, amely a Roma Integráció Évtizede Programban (2005–2015) érvényesül, miszerint integrációs felületeket kell biztosítani a romáknak. Ez az elv azonban eddig megmaradt az elképzelések szintjén, hiányoznak az operatív programok, amelyek biztosítanák az elképzelések megvalósulását. Magyarország, az Unió soros elnöke, gazdag integrációs tapasztalattal rendelkezik, ezért 2011 első félévében elvileg megszülethet egy átfogó, európai szintű roma stratégia. Ez fontos és üdvözlendő lenne, mégis sok kérdőjel vetődik fel a megvalósulás kapcsán. Az új magyar kormány is felismerte, hogy nemzetstratégiai feladat a cigánykérdés megoldása, ennek megfelelően főhivatali szintre került a cigányok felzárkóztatása. Azonban a magyar és az európai felismerés is egy pénzügyileg szűkös kényszerhelyzetben született, a kényszerhelyzetek pedig tűzoltómunkára hajlamosítanak. Ebben az esetben azonban a tűzoltás nem elég, nagyon pontos, hosszú távú tervezésre és szervezésre van szükség. Ez nem egy szimpla politikai kérdés, amit egy adott kormány a saját négyéves ciklusa során, mégoly hatékony politikai megoldás keretében el tudna intézni. Itt nem négy évről van szó, hanem negyvenről, ötvenről vagy százról. Épp ezért nem lehet a hagyományos politikai gondolkodás és a létező intézményrendszer meglévő struktúráival operálni. Minden részterületre kiterjedő, központilag szervezett kutató és szervező munka, centralizált és elkülönült, de egészen a végpontokig, a kistelepülésig, a telepekig, a halmozottan hátrányos helyzetű cigánycsaládig lemenő intézményi hálózat szükséges.

Csepregi Botond

Megjelent a Confessio 2010/4. (Európai unalom? – az Unióról) számában.