Amikor péntek délután beszélgetünk, még lehet istentiszteleteket tartani, bár száz embernél többen már nem tartózkodhatnak egy helyen, zárt térben, a budapesti Pozsonyi úti református gyülekezetben azonban több százan látogatják vasárnaponként az alkalmakat. Milyen megoldásokat alkalmaznak most?

A helyzetünk speciális, mert van egy nagyterű templomunk, ami alatt van egy altemplom, ahova hangszórókkal és kivetítőkkel tudjuk közvetíteni a fenti alkalmat – így ezt a két helyet egyszerre is tudjuk használni. A helyzetre való tekintettel azonban most bevezetünk egy reggeli istentiszteletet is fél 9-től a korán kelőknek, majd utána 10 órakor megtartjuk a főalkalmat, így meg tudjuk akadályozni, hogy feltorlódjon a tömeg.

Ellentmondásos helyzet, hogy épp a közösség megóvása érdekében kell elkerülni a közösségi alkalmakat. Állandó téma a közbeszédben, hogy be kellene-e zárni a templomokat, amíg el nem csendesedik a járvány.

A történelem során már többször meg akarták szüntetni, el akarták hallgattatni az egyházat. Ez eddig nem sikerült, és én most sem tartok tőle. Mi is közzé tettük az interneten a változásokat, amelyeket most szükséges bevezetnünk, de azt kértük a testvérektől, hogy jöjjenek nyugodtan istentiszteletre – mindent megteszünk, amit kell, ne itt, az Isten házában féljenek.

Itt a Pozsonyi úton egyáltalán nem érezhető a pánikhangulat?

Nem. Mivel egy ismeretlen dolog számunkra ez a vírus, oda kell figyelnünk, amíg nem lokalizálódik, de pánikról nincs szó.

A Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksége is arra hívja a gyülekezeteket, hogy vezessenek be óvintézkedéseket, például a nagykelyhes úrvacsora helyett kis kelyhekbe porciózzák a bort, illetve a kézfogásokat is mellőzzék. Mit gondol erről?

Világéletemben inkább nagy kehely párti voltam. Nem vagyok ellene a kis kehelynek sem, de olvassuk a nagycsütörtöki történetet, ahol Jézus a nagy kelyhet adta körbe a tanítványok között, aztán az első keresztyének szintén így vették magukhoz az úrvacsorát és nem kaptak herpeszt, nem lettek influenzások. Az úrvacsora az nem más, mint emlékvacsora. Másrészt bűnbánat és bűnbocsánat, ha azt komolyan vesszük. Olyan furcsán hat, hogy ha úrvacsorát veszek, akkor Istentől kapok bűnbánatot és influenzát. Én ettől nem féltem eddig. De nyilván most más a helyzet. Azért is kell ezt komolyan venni, mert a mi felelősségünk az is, ha valaki emiatt nem jön el a templomba. Ez missziós feladatunk is, ezért mi is beszerezzük most a kis kelyheket.

Sokan mégis azon az állásponton vannak, hogy a fertőzésveszély miatt nem kellene módosítani a liturgián. Nem istenkísértés ez?

Van józan ész a világban, ami az Isten ajándéka. Vannak szakembereink és kitűnő orvosaink, ha ők ezt kérik, akkor azt vegyük komolyan! Ezzel elismerjük munkájuk hitelességét. Lehet „vagánykodni” is, mindenkinek saját döntése, de ha emiatt maradnak el hívek a templomból, az már súlyos teológiai kérdés.

A lelkésznek saját döntése, de egyben saját magával szemben is felelőssége, hogy adja-e a kezét akár több száz embernek vasárnaponként. Ön például múlt héten még mindenkivel kezet fogott az istentisztelet után.

Nem félek a kézfogástól, megszoktuk, jól esik – a szó után ez a tett egy gyógyító gesztus: sokan mondják, hogy a kézfogásnak, az ölelésnek gyógyító ereje van. Legyen mindenkinek saját döntése, de én mindenkinek odaadom a kezem. Igyekszem persze többször kezet mosni egy nap, nem játsszunk a tűzzel, de nyugodt a lelkem ebben a kérdésben.

Mit gondol, a vírus elleni védekezésben hol a határ az Istentől kapott józan ész és a saját alkalmazkodó képességünk hiánya között?

Nos, ez egy fogas kérdés. Nem nagyon tudom, hogy Istennek hol vannak a határai, annyit tudok, hogy semmi nem történik az ő szándéka nélkül. Ő adta nekünk ezt a csapást vagy ő engedte meg valamiért –  ezt nem tudhatjuk, de őt ne hagyjuk ki ebből semmiképpen. Inkább gondolkozzunk el azon, hogy miért kaptuk, mit tettünk rosszul, mit vétettünk, mit kellene sokkal jobban átélni. Lehet, hogy ez azért történt, hogy őt jobban, mélyebben keressük, több őszinteséggel. Kérjük, hogy legyen úrrá a bajokon, nehézségeken.

Tragédiák sorozatánál mindig felmerül a kérdés: hol van Isten a nagy csapások idején?

Teljesen megértem az emberi felkiáltásokat. Istent azonban nem kell megvédenem, nem vagyok az ő prókátora. Ilyenkor csendesen vissza szoktam kérdezni, hogy amikor nincsen baj, akkor hol van az Isten? Mert ha balhézni kell, akkor van Isten, ha megköszönni valamit, akkor „Sors” van. Áldom a jó sorsomat, szoktuk mondani. Isten miért engedi a tragédiát, kérdezzük. De azt a kérdést miért nem tesszük fel például egy hosszú autóút után, hogy miért nem lett semmi bajom? Ez egy sportszerűtlen megközelítés.

A Bibliában is megjelenik számos csapás, betegség. Amíg az Ószövetségben Isten büntetéseként értelmezték a bajt, az Újszövetségben már megjelenik a Megváltó, aki mentette és gyógyította a betegeket. Mit üzen nekünk ma, ebben a helyzetben a Biblia?

Ugyanazt. Nézzük meg, ha jön ránk egy baj, az ember mennyiben felelős érte? Háborút az Úristen robbant ki? Nem gondolnám, de a rengeteg halottat kin kérem számon? Az Úristenen. Pedig ő nem mondta, hogy fegyverkezzünk – szálljunk tehát kicsit magunkba, vizsgáljuk meg, mi miért történt.

Lehet ez egy jó alkalom arra, hogy újra, újult erővel kezdjük el Istent keresni?

Feletétlenül. Dogmatikai tételünk, hogy Isten mindenből jót tud kihozni. Ez lehet egy száraz közhely vagy átélt valóság is. Ha hiszem, hogy neki mindenből van hatalma jót előhozni, akkor ebből is. Csak most duplán kell erre odafigyelni.

Szüksége volt az emberiségnek arra, hogy rádöbbenjen saját tehetetlenségére, kiszolgáltatottságára?

Furcsa módon minden ébredés háborúkkal, csapásokkal indult el. Például a mi templomunkban a második világháború idején még a sorok között is álltak az emberek, akiket a baj, a feszültség hozott el ide. Mindig kell valami „fejbe koppintás” felülről, hogy az ember rádöbbenjen: az Úristent semmiből nem lehet kihagyni, egyedül neki van hatalma lecsendesíteni a vihart. Gondoljunk arra a történetre, amikor a tengeren Jézus feláll a hajóban és karját felemelve azt mondja, „hallgass, némulj el”! Hitem szerint ezt ma is megteheti. Jönnek majd még más vírusok, lesznek háborúk, de ne felejtsük el, eddig minden háború véget ért, mindig járvány lokalizálódott, de nem az ember jósága miatt, hanem azért, mert az Úr azt mondta, hogy elég és ne tovább.

Bencze Zsófia, fotó: Somorjai Balázs