A Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium újraindulásának negyedszázados fordulóját ünnepelte egy háromnapos programsorozattal 2018. szeptember 27. és 29. között. Az ünnepség részeként péntek délelőtt hálaadó istentiszteletet tartottak a Kálvin téri református templomban. Az iskola kórusának előadása és a közös hálaadó imádság után az ünnepi igehirdetést Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök tartotta, akinek nagyapja, néhai Szabó Imre esperes fontos szerepet játszott a Lónyay jelenlegi épületének a létre segítésében.

A szegény özvegyek iskolája

A prédikáció Lukács evangéliumának 21. részének első négy versére épült, a szegény özvegyasszony történetére, aki a két fillérjével mindennél többet adott a perselybe. "Talán illene megmagyarázni, hogy miért ezt a különös történetet hoztam ide" – kezdett bele beszédébe Bogárdi Szabó István. "Nem azért, mert az istentisztelet végén perselyezés lesz, és ott áll majd Jézus, hogy figyelje, hogyan adakozunk. Nem is azért, mert Lukács evangéliumát olvassuk a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Leginkább azért, mert ha megnézzük ennek a résznek a szövegkörnyezetét, meg kell rendülnünk."

Az idézett jelenet előtt és után nagy dolgokról van szó: háborúkról, katasztrófákról, sorskérdésekről, nagy megpróbáltatásokról és a világ végéről. "És itt, Jeruzsálemben, közeledve a nagycsütörtökhöz, ahogy sűrűsödnek az események és egyre nyilvánvalóbban közeledik a világtörténelem legnagyobb harcának megvívása érettünk, itt ez a kis jelenet, ez a pár mondat."

Mit keres ez a nagy kataklizmák, a nagy megrázkódtatások közepette, miért van ez itt? – tette fel a kérdést a püspök. "Az a gondolat, ami erről eszembe jutott, összekapcsolja a jelenetet a mai ünnepnappal. Ez a csendesség, ez az egyszerű kis pillanat a szabadság pillanata. Amikor még szabadon el lehet menni a templomba, szabadon eljönni onnan, és mindezeket nem mások döntik el helyettünk."

Most is egy ilyen pillanat van, a Lónyay újraindulása utáni huszonötödik év – folytatta. Amikor az újraindításért küzdöttek az előttünk járó nemzedékek – Hegedűs Loránt püspök, Dobos Ágoston, a Budapest-Északi Egyházmegye, a Dunamelléki Református Egyházkerület – akkor a világ tele volt zajjal, nyomorúsággal, szenvedéssel, iszonyattal. Tőlünk pár száz kilométerre, az egykori Jugoszláviában háború dúlt. Készültek a második öbölháborúra. Az elmúlt huszonöt év, amit a gimnázium békességben eltölthetett, olyan időszak volt, amikor a világban számos keresztyénnek kellett szenvednie. "Mi békében élünk. Kedves diákok, ne szűnjetek meg soha hálát adni azért, hogy békében élhettek!" – figyelmeztetett a püspök.

De a Lónyay történetében sem csak békés korszakok voltak. A gimnáziumot egy háború idején építették, amikor magyar fiatalokat vittek a frontra értelmetlenül meghalni. Alighogy átadták az iskolát, megkezdődött Budapest ostroma. Azután a diktatúra évei következtek. "Azoknak, akik ezt az iskolát nagy reménnyel és boldog szívvel felépítették, meg kellett élniük, hogy a Lónyayban nem lesz több óra. Soha ne szűnjünk meg ezért Istennek hálát adni a békénkért, és soha ne szűnjünk meg mások békéjéért imádkozni!"

A másik elem, ami Bogárdi Szabó szerint figyelemre méltó az igeszakaszban, az a különös megfogalmazás, ahogyan Jézus a gazdagok és a szegény özvegyasszony adományát összehasonlítja. Nem mindegy ugyanis a pontos szóhasználat. A tehetősek a görög eredeti kifejezés alapján egyrészt a "feleslegükből" vagy a "gazdagságukból" adnak. Másrészt látványos mozdulattal, "nagy ívben" teszik azt bele azt a perselybe. Jézus ezt szembeállítja a szegény özvegyasszonnyal, aki óvatosan "beleejt" pár érmét, szinte nem is lehet látni.

Miért hasonlítja össze Jézus ezt a két, eltérő vagyoni helyzetű embert, hát igazságos ez? – tette fel sokak ki nem mondott kérdését a püspök. "Egy iskolához is mennyi pénz kell, azt nem lehet két fillérből felépíteni, és akkor még ott a fenntartás is." A jézusi gondolat lényege: az egyik csak a fölöslegét adta oda, a másik a mindenét. "Mindenkinél többet" adott. "A több nem a mennyiségről szól. Ez a minőség szava. Az asszony nem fontolgatott, nem fondorlatoskodott, hanem egyszerűen mindenét adta. Nem a gazdagságából, hanem a szegénységéből." Emiatt a több itt egy minőség.

Ebből még két következtetést lehet levonni a Lónyayra. Egyrészt az egyházi iskola ezért több, mint az összes más. "Vannak Budapesten gazdagabb iskolák. De mi a lelki értelemben, isteni értelemben vett többről akarunk beszélni." Aki mindenét odaadja, azt jelzi, hogy teljesen és mindenesen Istennek elkötelezett, mert tudja, hogy mindene Istentől van. "Az életünket, a tehetségünket, az eszünket, a körülményeinket, a békét mind Istentől kapjuk. Nem az a kérdés, hogy mennyi a több és mennyi a kevesebb, hanem hogy én magam a teljes egészemben Istené vagyok-e. Odateszem-e magamat Isten kezébe?"

A másik, hogy ez az iskola a szegények pénzéből készült. "Amikor elkezdődtek a kormányzattal a tárgyalások az újraindításról, egykori lónyays öregdiákok hozták el megmutatni a szüleik és nagyszüleik által vásárolt téglajegyeket. Ezt az iskolát téglajegyenként adakozták össze." Nem volt egy gazdag mecénás, aki megfinanszírozta volna. A világháború idején, amikor sokan már élelmiszerekért álltak sorba, és kilátástalanság töltötte el mindenki életét, akkor túlnyomórészt az ilyen szegény özvegyasszonyok adták össze a két filléreiket, hogy ez az iskola megépüljön. "A Lónyay Utcai Gimnázium a szegény özvegyek iskolája. Az áldozathozatal lényege nem az épület, hanem az a bizonyos több. Isten a több. Mégpedig azért, mert Isten a minden."

Jézus nem csak irányít, de oda is vezet minket az isteni ígérethez, és megtanít minket ennek a többnek a titkára – hogy az iskola falai között is szent lehetőség és élő valóság lehessen. "Béke van. Adjatok hálát! Tegyétek le életeteket Isten kezébe!" – zárta le igehirdetését Bogárdi Szabó István.

Hálaadás és megújulás

Az ünnepi műsor ezután köszöntésekkel folytatódott, többek között külön kiemelve Bognárné Petőváry Zalánka nénit, Bognár József egykori igazgató özvegyét. Átadták vagy felolvasták azoknak az egykori diákoknak és közéleti szereplőknek az üdvözletét, akik személyesen nem tudtak jelen lenni.

"Ezek a pillanatok a hálaadáséi" – kezdett bele ünnepi beszédébe Kocsis Imre Antal főigazgató. "A nagy művekhez mindig személyiségek, egyéniségek kellettek. Olyanok, mint például Török Pál, vagy Szabó Imre esperes, akik nem álltak meg a kudarcoknál, hanem tovább küzdöttek. Ebben áll a Lónyay történetének a lényege." Az öregdiákoknak annak idején elég volt csak kimondani azt, hogy "Lónyay", és ez az egy szó egy egész világot takart. A magyarországi szellemi elit színe-javát jelentette. "A jelenlévőknek és az utánuk következőknek azon kell dolgozniuk, hogy a Lónyay újra ugyanazt jelentse, amit az 1952-es bezárása előtt képviselt."

Hetvenöt éve épült az épület, huszonöt éve indult újra. A létszám már-már eléri az intézmény befogadóképességének a határát. Szükségessé vált, hogy az épület kívül-belül, infrastrukturálisan megújuljon. "Egy anyagot tartok a kezemben, az a címe, hogy Megújulás" – vezette fel az épületrekonstrukció terveit Kocsis Imre Antal. A dokumentációt már pár illetékesnek át is adta. "Induljunk el közösen! Induljon el az épület teljes külső megújulása! Ehhez kérem a segítséget és az összefogást!" Hangsúlyozta azt is, hogy a fenntartóknak nem lesz elegendő pénze minderre, ezért szükséges lesz kormányzati támogatás igénylése is.

A templomi ünnepség zárásaként meghallgathattuk Szegedi Bence zongorajátékát, majd Reményik Sándor: Templom és iskola című verse hangzott el Szegedi Boglárka előadásában. Végül a kórus Máté János kánonjával búcsúzott el az ünneplőktől: "Én és az én házam népe az Úrnak szolgálok."

Szöveg: Barna Bálint / parokia.hu, fotók: Vargosz