1. A történelmi események értékelése.A közösségek kulturális emlékezetében megtapadó történeti események mindig kettős természetűek. Valóságos események ugyan, de ezen túlmenően egy-egy közösség identitását formáló, és erősítő emlékezések is. Éppen ez az utóbbi minőségük teszi ezen eseményeket a későbbi korok értékelése számára oly nehézzé.

A címben olvasható két évszám egy világméretű következményekkel járó történelmi eseményre, a reformációra, és annak hamarosan bekövetkező, 500. évfordulójára utal. Miközben az évforduló méltó megünneplésének előkészületei egész Európában, de nálunk is gőzerővel folynak, Németországban az ünnepléssel kapcsolatos szóhasználat is vitatott. A német katolikus püspökkari konferencia ökumené-bizottságának elnöke már 2011-ben arra intett, hogy katolikus oldalról nagyon nehéz 2017 összefüggésében „jubileumról", vagy „ünneplésről" beszélni, megfelelőbb volna a „megemlékezés" kifejezés használata. E vita mögött azonban az a pozitív szándék áll, hogy az évfordulót a németek ökumenikus eseménnyé kívánják tenni, mert szerintük csak ez a közös értékelés méltó a történelmi léptékű eseményhez.

2. A 16. századi egyházszakadás és következményei. Római katolikus részről nyílván azt fogják felmérni, mi lett volna a katolikus egyházból a reformáció nélkül. Vannak hangok, amelyek azt mondják, hogy a II. Vatikáni Zsinat 450 évvel később ugyan, de a reformáció sok gondolatát rehabilitálta. Ez azt jelenti, hogy a reformáció jelentőségének értékelése szorosan összefügg a római egyház modernkor önértelmezésével, amelynek kiindulópontja éppen a II. Vatikáni Zsinat.

A reformáció értékelése azonban protestáns részről sem egyszerű. Nyílván nem fogadható meg az a tanács, hogy az 500. évforduló puszta történeti megemlékezés legyen csak, hiszen 1517. október 31-e a reformáció egyházainak jelképes születésnapjává lett. Mégis elgondolkodtató, hogy a nyugati-latin egyház addigi egysége ettől kezdődően megszakad, és felekezeti alakot ölt a római egyház is. A kérdés persze nem az, hogy keseregjünk-e a 16. századi egyházszakadás miatt, vagy kérdezzük-e meg, helyes volt-e a reformáció, vagy sem. A legfontosabb a reformáció jelenkori értelmének megtalálása és kidolgozása. Fájdalmas tény például, hogy református/evangélikus-katolikus házasfelek esetében a katolikus joggyakorlat még ma sem engedi meg a különböző felekezetű házastársak közös úrvacsorázását. Ez esetben tehát az úrvacsoratani kérdések valóságos lelkigondozói kérdésként jelentkeznek ma is a gyakorló lelkipásztor számára. Ugyanígy egyértelmű katolikus részről, hogy az egyházszakadást a mai napig konzerválja a lelkipásztori tisztség eltérő értékelése a két felekezet között, amelyből fakadóan a katolikus egyház a protestáns egyházakat csak „egyházi közösségeknek" (communitates ecclesiales) ismeri el, de egyháznak nem (vö. Dominus Iesus nyilatkozat 2000. aug. 6.). Ez katolikus részről nagyon egyértelmű beszédmód.

Természetesen van más irányú mozgás is. A megigazulás tan körüli 16. századi protestáns-katolikus vita, amely lényegében a cselekedetekből való megigazulás római katolikus tanítás reformátori kritikája, a 20. századi ökumenikus mozgalom lutheránus-katolikus dialógusainak eredményeképpen mára lecsendesedett. A két felekezet egymástól homlokegyenest eltérő megigazulás tanait - sok közös tanulmányi munka után - a megigazulás bibliai üzenetének különböző, de egymást nem kizáró értelmezésének tekintik. Vagyis: e két értelmezés közötti ellentét csupán látszat, mert a Luther által hangoztatott „megigazító hit" (Gal 2, 16) azonos a katolikus fél által hangsúlyozott „szeretet által munkálkodó hittel" (Gal 5,6) - amint ezt az 1999-ben kiadott „Közös Nyilatkozat" mondja.

3. Lehetőségeink. A reformáció 500. évfordulójának megünneplése 2017-ben minden bizonnyal az önnön hitünkben való megerősödés kiváló alkalma lesz. Egyúttal azonban saját gyengeségeinknek és határainknak felkutatását is célul kell kitűznünk, hogy jobban tudjunk nyitni más felekezetek felé. A jubileum nem lehet csupán a dicső múltra való emlékezés, mivel közös kincsünk, az evangélium, minden felekezetet arra kényszerít, hogy közös bizonyságtétellel szolgáljunk Európában. Tudomásul kell vennünk, hogy minden felekezeti sokszínűségnek az evangéliumi bizonyságtétel egységessége és a sákramentumi közösség szab határt. Mivel pedig a sákramentumi közösségtől meglehetősen messze vagyunk, annál nagyobb erővel kell keresnünk a közös bizonyságtétel lehetőségeit az egyes felekezetek között. Egyház ugyanis nem lehet anélkül, hogy az evangéliumot ne hirdesse az egész világ számára (Mt 28,18).

Ne feledjük azt sem, hogy a 2017-es jubileumi ünnepségeket olyan európai országokban tartják majd (és ez különösen érvényes Magyarországra), amelyek nagymértékben egyháziatlanná váltak, és szemrebbenés nélkül megtagadják még keresztyén gyökereiket is. Ezekben az országokban - véleményem szerint - nem a felekezeti vitákat kell kiélezni, hanem az evangéliumot kell friss erővel, közös bizonyságtétel formájában újra megszólaltatni. Ma egyre több ember tud egyre kevesebbet arról, mit jelent a keresztyénség, az evangélium. Egyre kevesebb ember tudja hitét megvallani, szavakba foglalni. A nem-keresztyén jelen és a reformáció alapvető szándékának, az evangélium-hirdetésnek az egybekapcsolása ezért alapvető feladata lesz a mostani ünnepségeknek. Egyetlen reménységünk az lehet, hogy az egyház Isten ügye, és nem emberi vállalkozás.

Vladár Gábor

A szerző a Pápai Református Teológiai Akadémia rektora

Forrás: refdunantul.hu