A lelkipásztoroknak mentális alkalmassági vizsgálatra van szükségük – püspök úr erről is szólt elnöki beszámolójában a Magyarországi Református Egyház novemberi zsinati ülésén. Miért hozta fel ezt a témát?

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt komoly felvetés hangzott el a zsinaton a lelkipásztorokról szóló törvény módosításánál. Az előterjesztés arról szólt, hogy a lelkészeknek szükségük lenne időről időre mentális szűrésre, de ezt a javaslatot a Zsinat sajnos elvetette. Egyetértek Gáncs Péter evangélikus püspök úr szavaival, aki szerint a lelkészek a legveszélyeztetettebb hivatású emberek közé tartoznak. A lelkipásztorok ugyanis gyakran túlterheltek, számos terhet hordoznak, rendkívül sokrétű feladatot látnak el. Viszont csak „akkor értesítik a tűzoltókat”, ha már ég a ház. Ezért is lenne nagyon fontos egy olyan szűrés, ami időben rávilágíthatna a gondokra. Az egyházban is szembesülünk időről időre súlyos kérdésekkel: önsorsrontással, családok felbomlásával, lesüllyedéssel. A közelmúltban megrendülten értesültünk arról, hogy egy lelkipásztor önkezével vetett véget az életének.

Milyen lehetőségek vannak a lelkipásztorok lelki egészségének védelmére?

Az egyházkerületek és egyházmegyék különböző formákban hosszú ideje lehetőséget biztosítanak a lelkészeknek arra, hogy feltöltődhessenek, és biztatjuk őket arra is, hogy ne egyedül hordozzák terheiket. A dunamelléki egyházkerületben szombatfélévre mehetnek a lelkészek, ami azt jelenti, hogy bizonyos szolgálati idő után fél év szabadságot vehetnek ki, miközben megkapják illetményüket, és gondoskodunk a helyettesítésükről. Gyakran tartunk hivatáserősítő konferenciákat, lehetőséget teremtünk a krízisben lévők lelkigondozására, illetve a megfáradt lelkészek pihenésére. Azonban minden tragikus eset megráz minket, és fel kell tennünk a kérdést: megtettünk-e mindent? Amit tettünk, jól tettük-e? Működik-e a rendszer, amit kidolgoztunk? A mai ülésen a Zsinat felhatalmazta az elnökséget, hogy gyűjtsük össze a lelkipásztorok lelki egészségének megőrzését segítő lehetőségeket, és terjesszük a következő ülésen a testület elé a javaslatokat.

Az embereknek egészen más képük van a lelkészi hivatásról. Bizonyára sokan meglepődnek azon a kijelentésen, hogy a legveszélyeztetettebb emberek közé tartoznak. Mondana néhány szót arról az extra terhelésről, ami ennyire nehézzé teszi a lelkészi hivatást?

Rendkívüli módon megváltozott a lelkészcsaládok szerkezete is az elmúlt ötven évben. A lelkipásztorok házastársai is kenyérkeresőkké váltak, a lelkész pedig minden hétvégén is dolgozik. Gyakorlatilag úgy kell családi életet élni, hogy nincs szabadnap, és sokszor nehéz a szabadságot is megoldani. A lelkészek esténként sem tudnak időt tölteni a családdal, mert akkor tartanak bibliaórát, családot látogatnak, hiszen az emberek is munka után érnek rá. Szolgálnak, prédikálnak, rendelkezésre állnak bármikor bárkinek. Ha este tízkor hívják őket haldoklóhoz, nem mondhatják, hogy négykor már véget ért a hivatali idő. Másrészt a lelkészre könnyen rákiabálják, hogy vizet prédikál és bort iszik. Az emberek sokkal kevésbé elnézőek és nehezebben bocsátanak meg egy lelkipásztornak, ha az boltik, téved vagy mellényúl, mert ő mégiscsak „szent ember”, az isteni igazság szolgája. Német és skandináv mérések azt mutatják, hogy sok lelkészben erős a fölöslegességérzet.  Sokan azt érzik, hogy hiába igyekeznek, beszélnek, törekszenek, az emberek közönyösek, ráadásul könnyen megítélik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a lelkészek nem feltétlenül bírnak biztos egzisztenciával, márpedig egy négy-ötgyermekes családban fontos lenne a tervezhetőség. A kicsiny, megfogyatkozó közösségekben, peremvidéken nem könnyű a helyzet, tehát egészen összetett problémáról van szó.

Kering az interneten egy levél, amelyet három lelkész írt az ön által is említett lelkipásztor öngyilkosságával összefüggésben. A lelkipásztorok ebben éppen egy olyan javaslatot tettek, hogy jó lenne létrehozni egy csendházat, ahol egyénileg vagy csoportosan segítséget kaphatnak. Mit szól ehhez a felvetéshez, ami a Zsinat elnökségének lett címezve?

Remélem, rövidesen hozzánk, az elnökséghez is eljut a levél, ha nekünk szánták, mert eddig nem kaptunk ilyet. Arra kérek mindenkit, hogy osztozzunk a magára maradt család és gyülekezet gyászában, imádkozzunk értük. A lelkészek lelki egészségével az elnökségi tanács következő ülésén foglalkozunk majd, összegyűjtük a lelkészeknek adható segítség összes lehetőségét és formáját.

A Zsinat egyik napirendi pontja volt a református egyház és a kormány megállapodása. Ekkor zárt ülést rendeltek el. Miért volt erre szükség? Vannak-e az ülésnek olyan pontjai, amelyek a nyilvánosságra tartozhatnak?

Elsőként a magunk körében örvendeztünk, hogy másfél éves tárgyalás után megszületett a kormánnyal 1998-ban kötött megállapodás kiegészített, módosított változata. A zárt ülés első részén erről volt szó, míg a második felében a felsőoktatás finanszírozásáról. Ebben a kérdésben már korábban heves, indulatos vita volt az intézmények között. Azért tartottunk zárt ülést, mert az elnökségi tanács úgy látta jónak, hogy először magunk között tisztázzuk az ügyet, és nyújtsunk egymásnak testvéri jobbot. Ha a magunk körében nem vagyunk békességben ebben a kérdésben, akkor ne mutassunk kifelé mosolyt. Úgy érzem, sikerült tisztázni az ügyet.

Azt lehet tudni, hogy miért törtek felszínre az indulatok? Mi volt a konkrét ügy?

A református felsőoktatási intézmények speciális támogatásával összefüggésben a Debreceni Református Hittudományi Egyetem vitatta a felosztási kulcsot. A Zsinat ezért úgy döntött, hogy a négy református felsőoktatási intézmény vezetője, illetve a Zsinat elnökségi tanácsa a jövő héten részletesen megtárgyalja ezt az ügyet. Biztos vagyok abban, hogy konszenzusra jutunk a kérdésben, és akkor mindenki elégedett lesz a megállapodással.

Fekete Zsuzsa, fotó: Millók Tamás