„Itt állok, másként nem tehetek, közel-keleti lelkésznőként, Luther szószékén. Ha Luther fejében megfordult volna, hogy ez lehetséges, talán megtoldotta volna kiáltványát egy 96. kérdéssel az egyházhoz” – kezdte Luther elhíresült mondatára utalva, Luther egykori templomában, a wittenbergi városi templomban igehirdetését Najla Kassab libanoni református lelkésznő, akit nemrégiben második közel-keleti nőként szentelt fel a libanoni és szíriai presbiteriánus egyház. Az ünnepi ökumenikus istentiszteleten két történelmi jelentőségű ökumenikus lépésre is sor került négy egyházi világközösség jelenlétében. A REV csatlakozott a katolikus, evangélikus és metodista konszenzushoz a megigazulástan alapvető tanítása kapcsán, és a Lutheránus Világszövetséggel is megerősítette ökumenikus együttműködését.

A reformáció örökségét és átfogó megújító hatását méltatták a nagygyűlés résztvevői, de számos felekezet és ökumenikus szervezet képviselőinek jelenlétében fájdalommal és bűnbánattal emlékeztek meg a reformáció negatív, egyházat megosztó következményéről is.

A Jézus Krisztus evangéliumának hitelét megkérdőjelező megosztottság botrányát nem szemlélhetjük tétlenül – Heinrich Bedford-Strohm EKD elnök szavai az istentiszteleti közösség konszenzusát fejezték ki, ahogy az a közös bűnvalló imádságban is megfogalmazódott: „Ma azt ünnepeljük, hogy Krisztusban egyek vagyunk. De azt is felismerjük, megvalljuk és fájlaljuk, hogy a megosztottság és szakadások még mindig beárnyékolják egységünket és gyengítik tanúságtételünket.”

Najla Kassab Pál szavaival emlékeztetett a keresztyének közös felelősségére és lehetőségére, arra, hogy Krisztus egyházát közösen építsék. „Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá.” (1 Kor 3,9-15) Kassab egy példázattal világított rá arra, hogy bár praktikusan ugyanazt a munkát végzik, mégis más és más látomás vezeti az építőket, attól függően, hogy elválasztó falat, termet vagy egy teljes házat kezdenek építeni. A korintusiak példája is azt mutatja, hogy a hívek közössége letérhet a kirendelt útról és elvétheti célját. Ahelyett, hogy összefogva, „kalákában” Krisztus egyházának építésén fáradoznának, falakat építenek. A reménység ugyanakkor abban van, hogy az egyház tervrajza a fő építész, Isten kezében van. A lelkésznő arra is utalt, hogy élő kövekként lelki házzá épülve azt is felfedezzük, hogy a kövek nem azonosak. „A sokszínűség a református közösség gyönyörűsége”, amit Isten ajándékaként kell fogadnunk, ami sokkal inkább erősíti, semmint gyengítené egységünket. A közösség és összefogás, ahogy az az apostol példázatából is kiviláglik, alapvető vonása a keresztyén hitnek: „Krisztus egyházának építése nem lehet sikeres, ha azt gondoljuk, hogy nincs szükségünk egymásra”, hangsúlyozta, majd hozzátette, hogy a helyes értékítélethez elengedhetetlen, hogy hallgassunk egymásra és tanuljunk egymástól. „A reformáció azt is megtanította, hogy tartozunk egymásnak azzal, hogy értékeinkről elszámoljunk a másiknak”. A két ökumenikus egyezmény aláírása pontosan ezt juttatja kifejezésre: az egyházak elkötelezik magukat arra, hogy erejüket egyesítve, közösen fogjanak neki az építkezésnek. A Princetonban végzett lelkésznő végezetül arra is emlékeztetett, hogy az egyház építése nem emberi vállalkozás, és „meg kell halnia, hogy újjászülethessen”. Az igehirdetés Luther idézetével zárult: „egy vallás, ami semmit sem ad, semmibe se kerül és semmit nem szenved el, nem ér semmit”.

Istentisztelet és ünnepélyes aláírás

 Külügyi Iroda, fotó: twitter