Az eltelt idő fényében bizton állítható, hogy a kétezres évek elején megjelenő első napló egyaránt üdítően hatott hívő és Istent még kereső olvasóira. Amint pedig egy másik – a Kegyes kétbalkezes naplójánál sokkal gyakrabban idézett – Írás is állítja, „aki mást felüdít, maga is felüdül” (Példabeszédek 11,25). Nem volt ez másként Adrian Plass életében sem.

Elsőként ebbe nyerhetünk betekintést a Kegyes kétbalkezes-sorozat harmadik kötetének bevezetőjében, amelyben Adrian őszintén vall azokról az éveiről, melyekben írni kezdett – akkor még terápiás célzattal. Egészségügyi és gyülekezeti problémák sötét fellegei sereglettek feje fölé a nyolcvanas évek derekán, és a teljes elhagyatottság állapotában a naplóírás formája volt az egyetlen, ami – ahogy fogalmaz – „lehetőséget kínált arra, hogy az életet elsorvasztó sötétséget átfordítsa életet tápláló humorrá.” Hála annak, Aki miatt mi mind „kegyes kétbalkezesek” lehetünk az Ő nyájában, ez a lehetetlennek tűnő feladat nem csak a saját életében, de azóta megannyi megfáradt keresztény életében is sikerült. Nem valami pompás, dicsőséges győzelmi menet-szerűen, hanem úgy, ahogyan Adrian könyvbeli alteregója életében is történik az alakulás: apránként, az emberi, testvéri kapcsolatok esendőségének fénytörésében.

Mi volna hát nagyobb próbaköve ezeknek a tökéletességtől oly távol álló testvéri kapcsolatoknak, mint egy gyülekezeti csendeshétvége? Kevés jobban várt és ezzel egyidőben aggodalmaskodásra okot adó esemény van gyülekezeteink életében. Mert, ami el tud romlani, az mind el is romlik. Ami pedig megbotránkozásra adhat okot, az rendre megbotránkoztat: legyen az egy kétértelműen megfogalmazott szójáték, hangoskodó lelkészgyerekek, vagy egy rossz helyen kiteregetett nedves törölköző. Ismerős helyzetek ezek mindünknek – a felszabadító pedig ebben az, hogy végre önfeledten nevethetünk rajta. Ez a fajta mindent átformáló humor szövi át Adrian Plass legújabb könyvét.

A naplók állandó szereplőit régi ismerősként üdvözölhetjük újra: így az évekkel mit sem változó, immár lelkészként szolgáló Geraldot, Leonard Thynnt, aki feleségében hű társat kapott a világban ufóként való létezéshez, és a feleségek gyöngyét, Anne-t, aki mindig őszinte tükröt tart az aggodalmaival küszködő Adriannek. Az új karakterek pedig nemcsak belesimulnak a plassi világba, de mintha egyenesen a mienkből léptek volna ki. Akadnak depresszív gyermekmunkások, keményszívű táborvezetők, és túlbuzgó lelkigondozók is, azonban amivel ez a kötet túlmutat a két korábbi naplón, az valami olyasmi, amivel eddig Adrian Plass „komolyabb” köteteiben (Növekedésem kínjai, Irány a gumivár!, Miért követem Jézust?) találkozhattunk nagyobb dózisban.

A sírva nevetés mellett a nevetve sírásban is komoly jártasságra tehet szert, aki mit sem sejtve kezébe veszi ezt a türkizkék kis könyvet, melyet Lente István az olvasók által már jól ismert és szeretett grafikái tesznek – ha lehet – még szerethetőbbé. Az „okos” rutinválaszok helyetti bölcs (meg)hallgatás, a fájdalmak elhordozása, a krisztusi szeretetnek a farizeusságtól mentes gyakorlása tárul fel cseppet sem didaktikus, vagy elérhetetlennek tűnő módon. Adrian a való életből merít, abból a valós tapasztalatból, melyben láthatóvá válik, hogy önmagunkban bűnösebbek és törékenyebbek vagyunk, mint azt gondolnánk, Krisztusban azonban még annál is jobban szeretettek és elfogadottak vagyunk, mint azt valaha is remélhetnénk.

Forgassuk akár nyári olvasmányként, akár a gyülekezeti csendeshetünk mosolyfakasztó színfoltjaként, az „örök gyülekezeti hétvége” soha véget nem érő vasárnapjának előíze ott van soraiban.

Bálint Eszter