Számos rangos elismerés tulajdonosa, húsz éven át az ELTE mű­velődéstörténeti tanszékének vezetője, közel két évtizede a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező, majd rendes tagja. Hol helyezkedik el a sorban, mit jelent önnek a március 15-én átvett Széchenyi-díj?

Természetesen örülök a magas állami kitüntetésnek. Személyes teljesítményem és munkám, tudományos és oktatói tevékenységem elismerése, továbbá megtiszteltetés az egyetememnek, ahol jelenleg is részt veszek a doktori képzésben, valamint az MTA-nak, amely tagjai közé választott. Megtiszteltetés a családomnak és a mindenkori baráti-társadalmi kör­nyezetem tagjainak is, akik támogattak és segítettek életpályámon.

A díj indoklásában megannyi kutatási területet felsoroltak: a 19–20. századi egyetemes és református művelődéstörténet kutatásán belül főként az egyházak és a társadalom kapcsolatával foglalkozó tudományos életművet, valamint a néprajztól az agrár- és tudománytörténeten át a társadalom- és egyháztörténetig terjedő tevékenységet méltatták. Melyik terület áll a legközelebb önhöz, illetve melyiket tartja ezek közül a legfontosabbnak?

Sosem gondolkoztam sorrenden. Most sem tudok ilyet felállítani. A sokféle érdeklődés nem volt megtervezett. Eredendően a történelem érdekelt, azonban kö­rül­mé­nyeim úgy alakultak, hogy néprajzkutató lettem. Amikor később egyetemre kerülve mégis történelem szakon kezdhettem oktatni és kutatni, nem lettem hűtlen a néprajzhoz sem. A váltások, a tudományos intézeti és az oktatási feladatok szükségszerűen bizonyos témakörök vállalásával jártak. A feladatok és megbízások szerencsés esetekben egymáshoz kapcsolódtak vagy éppen újabb feladatok irányába ösztönöztek. Például 1981-ben az egyetemre kerülve a művelődéstörténeti tanszéken ne­kem jutott az életmód történetének oktatása, amelyhez kitűnő alapot jelentett a paraszti kultúra és társadalom néprajzosként szerzett ismerete. Azonban az újkori Magyarország másik két jelentős társadalmi csoportjának, a nemességnek és a polgárságnak a mindennapi életéről és civilizációs viszonyairól is kellett órákat tartani. Ráadásul akkoriban a történetírásban a politikatörténet túlsúlya miatt ezekre a területekre alig jutott figyelem. Nekem kellett a tárgyakat kialakítani, az egyes területeket részletesen kidolgozni. Kritikai fogadtatásukra hivatkozva merem mondani, hogy ebből a munkából sikeres könyvek is születtek. Nem szólva a hallgatók visszajelzéséről, érdeklődéséről.

A kitüntetés indoklása iskolateremtő pedagógiai munkáját is kiemeli. Számos fiatal, neves és így vagy úgy a református egyházhoz is kötődő történész, művelődéstörténész is büszkén a tanítványának vallja magát. Ön látja és magáénak vallja ezt a tanítványi kört? Illetve önnek is volt mentora?

Mindig jólesik hallani vagy olvasni, ha egykori hallgatóim szívesen emlékeznek tanári működésemre, a tőlem tanultakra. A tanítványság azonban kétoldalú, bonyolult dolog. Ki vallja magát tanítványnak és kit vállal a professzor? Manapság elterjedt szokás egyetemi tanárok kerek évfordulóira tisztelgő köteteket készíteni. A hatvanadik és a hetvenedik születésnapomra én is kaptam ilyet. Ezek szerzőiből a kollégák és barátok mellett körvonalazódik egy tanítványi kör is. Az általam szerkesztett kétkötetes Reformátusok Budapesten című tanulmánygyűjtemény szerzőinek is meghatározó csoportja szakdolgozóm és/vagy doktoranduszom volt. Eddig huszonnégyen dok­toráltak témavezetésemmel és százötvennél többen írtak hozzám diplomadolgozatot. Számtanilag őket szintén tanítványi körnek lehet mondani. Valóban számon tartok tanítványokat, de nem egyszer csalódtam is volt diákjaimban, persze ez nem meglepő, a kapcsolat ismert velejárója. Ami a református egyházhoz kötődést illeti: kisebbségben vannak azok között a reformátusok, akik hatásomra vagy rábeszélésemre protestáns, illetőleg éppen református egyháztörténettel foglalkoztak, foglalkoznak. Inkább úgy közelítem a kérdést, ha ez eredménynek számít, hogy katolikusokat, nemegyszer vallásukat rendszeresen gyakorlókat vettem rá a református egyháztörténet vagy kultúrtörténet tanulmányozására. A felsőoktatás tömegessé válásával más értelmet nyert a századokon át eleven professzor-tanítvány viszony. Kér­dé­ses, hogy lehet-e a mai feltételek között klasszikus értelemben iskoláról beszélni. Én nem tudok megnevezni egyetemi tanulmányaim éveiből tradicionális értelemben mentort. Értve ezen olyan tanárt, akitől úgy tanultam, hogy elképzeléseit továbbvittem, megvalósítottam volna.

Min dolgozik most?

Manapság a tudományos publikálás jelentős hányadát a konferencia-előadásokból írt tanulmányok teszik ki. Tavaly fölkértek a Kárpát-medence történeti vallásföldrajzával foglalkozó konferencia egyik plenáris előadójának. Magam választottam A Magyar Református Egyház területi szerveződésének alakulása címet, azaz egyházkormányzatunk szerkezetének történeti földrajzát. Korábban összegzően ezzel senki sem foglalkozott. Nagy kedvvel dolgoztam rajta. Annyira sikerült, hogy idén májusban a szervezők az előző évi konferencia folytatása alkalmára ismét fölkértek előadás tartására. Ezúttal a Magyarországi Evangélikus Egyház területi szerveződésének történetéről készítettem tanulmányt. Néhány napja küldtem el a konferenciakötet szervezőjének, hogy május végére megjelenhessen. Az evangélikus történeti földrajz elsősorban a hívek három nyelvi csoporthoz tartozása – magyarok, szlovákok, németek – miatt bonyolultabban alakult, mint a református. Ugyanakkor a két történeti protestáns egyház múltjának és jelenének számos közös eseményével és elemével találkoztam munkám során. Ezek jó része nyilván ismert, de mostanában kevésbé tartjuk számon, nem emlegetjük őket. Pedig szerintem kölcsönös érdek erről a tradícióról többet beszélni és folyamatosan ápolni. A reformáció félévezredes jubileuma erre is alkalom.

A kétezres évek elején, részben személyes indíttatás okán, az egyházi múltfeltárás kérdésével is foglalkozott. Öt éve a Reformátusok Lapjának adott interjúban azt nyilatkozta, hogy megtört a református egyház e kérdésben tanúsított ellenállása, és nyugtázta, hogy már dolgozik a Zsinat által felállított Tényfeltáró Történész Bizottság. Mi a véleménye, kielégítő munkát végzett a testület?

Öt évvel ezelőtt valóban biztatóbbnak látszott a református egyházi múltfeltárás helyzete, mint most, amikor kevesebbet lehet hallani erről a kérdésről. A folyamat azonban nem zárult le és nem is állt meg. Úgy állítom ezt, hogy nem ismerem a zsinati bizottság munkáját. Azt sem tudom, vajon jelenleg milyen intenzitással dolgozik, vagy szünetel-e a működése. Magam a Történeti Levéltárban kutattam. Ott sosem találkoztam olyan iratokkal, amelyeket kutatói engedélyem birtokában ne láthattam volna. Ez a nyilvánosság a zsinati bizottság számára is adott volt és adott ma is. Ezért nem értem, mi értelme az eredményeiket titkosítani. A magam részéről évekkel ezelőtt befejeztem a kutatást, miközben a feltárt iratanyagból több tanulmányt írtam.

Legutóbb 2016 őszén a Bogárdi Szabó István dunamelléki püspököt, a Zsinat lelkészi elnökét hatvanadik születésnapja alkalmából köszöntő kötetben Szabadulás a hálóból címmel. Mi volt a tanulmány célja?

Tudomásom szerint önállóan előttem senki sem foglalkozott azzal, hogy a titkosrendőri beszervezésnek ellene lehetett-e állni és miként. A tanulmányban ezért négy református lelkészi pályát mutattam be a belügyi kapcsolatok szemszögéből. Egyikük együttműködött a belügyesekkel, de – igaz, nagy áldozatok árán – félrevezette őket. Két másikat 1956-os szerepvállalásukkal zsa­rolva szerveztek be, azonban ke­vés idő múlva, hitbeli meg­győződésükre és lelkiismeretükre hivatkozva, megtagadták az együtt­működést. A negyedik eset egy beszervezési kudarcról szólt, noha a belügyi tisztek igen komoly energiával, durva módszereket is alkalmazva próbálkoztak az eredményességük érdekében.

A díjátadó után többek között kiemelte a Hét szilvafa árnyékában című művét, amelyben a jelentős részben nyilván református hitű magyar kisnemesség mentalitását vizsgálta a rendi társadalom utolsó évtizedeiben. Ez a mentalitás a társadalmi átalakulások után is meghatározó volt az egész 19. és 20. században. Melyek voltak ennek az életmódnak, viselkedésmintának a fő vonásai?

A magyarországi nemesség vallási megoszlásáról sosem készültek statisztikák, az utólagos becslések pedig ingatagok. Vélhetőleg az ország teljes lakossága vallási megoszlásának arányánál a nemesség körében magasabb volt a protestánsok aránya a 18–19. században, konkrétabban a jobbágyfelszabadításkor, 1848-ban. A reformátusok feltehetően többen lehettek, mint az evangélikusok, de százalékértékeket mondani pontos vizsgálatok hiányában nem tudok. A magyar társadalomtörténet és a protestáns egyháztörténet szempontjából egyetlen nagyon fontos és vitán felül álló tényre hívom föl a figyelmet. A kisnemesség kiemelkedő mértékben vett részt a református értelmiség képződésében, mindenekelőtt a lelkészek és tanítók utánpótlásában. A túlnyomóan szegény rétegnek – mai kifejezéssel élve – fontos kitörési pont volt a tanulás. Éltek is vele. Szabad rendi jogállásuk miatt a jobbágyoknál sokkal inkább.

Ez az interjú húsvét előtt egy héttel, virágvasárnapi lapszámunkban jelenik meg. Hogyan ünnepelték a virágvasárnapot és a húsvétot azok a régiek, akikről az imént beszéltünk? Mi az, ami még megvolt, de már hiányzik a mi ünneplésünkből?

A virágvasárnapnak nincs jellemzően református ünnepi hagyománya. Annál inkább van a nagypénteknek, amelyet sokan a legnagyobb református ünnepnek mondanak. Tradicionálisan az egyetlen böjti vagy félböjti nap a református kalendáriumban. A 20. század derekáig a hagyományosabb falvakban délelőtti és délutáni istentisztelettel, tehát vasárnapi rendben, sötét, azaz gyászruhában templomozással, úrvacsorázással, munkatilalommal emlékeztek Krisztus kereszthalálára. A 20. század első feléig a november 2-i halottak napjáról a reformátusok nem emlékeztek meg. Ahol tehették, nagypénteken keresték fel hozzátartozóik sírját. Ne felejtsük el, hogy a kálvini reformáció elutasította a középkori egyház kiterjedt ünnepkultuszát. Csak az üdvtörténethez kapcsolódó napokat tartották meg. A húsvét sem gazdag szakrális, egyházias ünnepi szokásokban, másnapja pedig teljesen világi jellegű, tradicionálisan a rokonlátogatások ide­je, a locsolkodás alkalma, kedvező idő­járás esetén zöldünnep. Sokakhoz csatlakozva mondom, hogy ünneplésünk legáltalánosabb és fő problémája az ünnep- és hétköznap határozott megkülönböztetésének hiánya. Ha pedig nincs megkülönböztetés, előbb-utóbb megfakul az ünnep, és persze ettől nem lesz színesebb a hétköznap sem.

Kiss Sándor, fotó: Dimény András

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2017. április 9-i számában.