A Tajvani Presbiteriánus Egyház nemrég ünnepelte százötvenedik születésnapját. Hogyan és mikor jutott el a keresztyénség a távol-keleti szigetre?

Brit és skót gyökere is van egyházunknak, két alapítóra emlékezünk. Két éve ünnepeltük a százötvenedik évfordulóját annak, hogy a skót presbiteriánus misszionárius, James L. Maxwell 1865-ben – nem sokkal a katolikusok után – megérkezett Tajvanra, és a sziget déli részén kezdett el tevékenykedni. Hét évvel később, 1872-ben kezdett missziót végezni a sziget északi részén George L. Mackay, a Kanadai Presbiteriánus Egyház misszionáriusa. Földrajzi adottságai miatt az 1950-es évekig párhuzamosan fejlődött a két hagyomány – északon és délen is építettek kórházat, alapítottak teológiát –, két presbiteriánus zsinat működött Tajvanon, ezek a második világháború után egyesültek. Egyházunk presbiteri rendszerű, a kormányzásban az egyházmegyéké a főszerep.

Tajvan egy harminchat-ezer négyzetkilométeres sziget a Csendes-óceánon, Kínától százhatvan kilométerre. A 13. században kínaiak kezdtek betelepülni a szigetre, mely a 17. században holland és spanyol gyarmat, majd kínai tartomány lett. 1895 és 1945 között Japán kormányozta, 1949-ben ide menekült a kommunista hatalomátvétel elől a Kínai Köztársaság vezetése. A Csang Kaj-sek vezette Kuomintang soha nem látott gazdasági növekedést hozott az országnak, ugyanakkor négy évtizeden át gyakorlatilag egypártrendszert tartott fenn. A nyolcvanas évek második felében indult demokratizálódásnak az ország. A lakosság két százaléka ausztonéz őslakos, tizennégy százalékuk a kommunista rezsim elől menekülő kínai betelepülő, nyolcvannégy százalék pedig a kínai eredetű tajvani népcsoportok egyikéhez (holo, hakka) tartozik.

Milyen hatással volt a múltban a keresztyénség, a presbiteriánus egyház a tajvaniakra?

Kezdetben nem fogadták őket mindenütt nyitottan, egyesek komoly ellenállásba ütköztek, volt, akit meg is vertek. Harmadik generációs keresztyén vagyok: a nagyapám népcsoportja az ősök vallását tisztelte, de ő beleszeretett egy keresztyén ápolónőbe, udvarolni kezdett neki. Ahhoz, hogy összeházasodhassanak, keresztyénné kellett lennie, ezért a népe kitagadta. Misszionárius lett. Bár nem fogadták könnyen a keresztyéneket, de azok képesek voltak megmutatni, hogy fontosak nekik az emberek, gondoskodtak róluk. George L. Mackay is egy tajvani nőt vett feleségül, megtanulta a nyelvet, szerette a helyieket. Ez a szeretet megváltoztatta az emberek hozzáállását, a keresztyénség egyre inkább vonzó lett.

Mi a helyzet ma? Hogyan van jelen egyházuk a társadalomban?

Tajvan huszonhárom milliós lakosságának többsége buddhista, vagy az ősök szellemét tiszteli. A kereszténység nagyon kicsi. A római katolikusok és a presbiteriánusok után 1949-ben metodisták, baptisták, evangélikusok és anglikánok is megjelentek az országban. Együtt is csak a lakosság négy százalékát alkotják. A presbiteriánusok száma csupán kétszázötven-ezer, de a hatásunk sokkal nagyobb, mint a többi felekezeté. Talán a leginkább elfogadott Tajvanon – az oktatási és az orvosi intézményeink miatt, illetve mert kiállunk az emberi jogokért.

Hogyan?

A hetvenes években nagy nyomás volt egyházunkon, amiért az Egyházak Világtanácsának tagjai voltunk, miközben az Egyesült Nemzetek Szervezete épp a Kínai Népköztársaságot ismerte el, Tajvannal pedig megszakította a kapcsolatát. Mindkét ország vezetése magát tekintette a legitim Kínai Köztársaságnak. A kormány megtiltotta az anyanyelvük használatát – himnuszunk, bibliánk, újságaink is ho-lo nyelven vannak, tagjaink nyolcvan százaléka ezt használta –, mandarint kellett tanulnunk, a hivatalos kínai nyelvet. Egyházunk ellenállt, arra szólította fel a kormányt, hogy nézzen szembe a valósággal, építse az önálló Tajvant. Az ellenállás miatt egyházunk vezetőit bebörtönözték. Sok tüntetőt inspirált kiállásunk, elkezdték tisztelni ezért egyházunkat. Az egyházi sajtó a ’70-80-as években az egyetlen megbízható infóforrás volt az emberek számára, mert nem bíztak a hivatalos médiumokban. Az egypártrendszert követően felszólaltunk az atomenergia használata ellen, a társadalmat mozgósítva sikerült megakadályozni egy újabb atomerőmű építését. Még ha kicsi is, egyházunknak szokatlanul nagy ereje van a társadalomban, meghallják hangját.

„Pici egyház, mégis meghatározó és előre mutató szerepet töltenek be társadalmukban” – erősít rá erre az állításra Dani Eszter, aki február 14. és 17. között vett rész partneregyházunk nemzetközi missziós fórumán. A Zsinati Missziói Irodája vezetője pozitívan értékelte, hogy az Isten országának teológiájából kiindulva holisztikus missziói szemlélettel állnak hozzá a társadalmi kérdésekhez is. Az őslakos törzsekhez való hozzáállásukat példaértékűnek tartja a cigány-magyar kapcsolatokra nézve is. A Tajvani Presbiteriánus Egyház számára fontos a fiatalok, a nők és az őslakosok helyzetének javítása, szigetország lévén nagy hangsúlyt fektetnek a környezetvédelemre, nem mellesleg szeretnének kitörni a nemzetközi elszigeteltségből is. A nemzetközi fórum zárónyilatkozatában együttérzéséről biztosította a vendéglátókat, kifejezve, hogy mindenkinek joga van a saját nemzeti identitásához, ugyanakkor párbeszédre buzdította őket a kínai keresztyénekkel.

Az elmúlt százötven évben több missziós programja is volt egyházának. Jelenleg mik a missziós célkitűzései?

Az első, 1955 és 1965 közötti kampány célja az volt, hogy megkétszerezzék az egyháztagságot. Több hasonló missziós mozgalmat is indítottunk az elmúlt hatvan évben. A százötvenedik évfordulóra készülve eldöntöttük, hogy egy újabb, a tagság megkétszerezését célzó kampányt indítunk. A neve – egy vezet egyet – tajvani nyelven ugyanazt jelenti, mint a híres tajpeji felhőkarcoló – 101 –, az embereknek az jut eszébe róla, hogy az egyház tényleg növekedni akar. 2010-ben ezer gyülekezetünk volt, 2016-ban ezer-kétszázhárom. Arra bátorítjuk a helyi lelkészeket, hogy szervezzenek olyan alkalmakat, melyek bevonzzák a nem keresztyéneket az egyházba. Az őslakosok között igazi sikereket értünk el. Százezren maradtak az országban, tizenhat különböző törzsben élnek, jellemzően a hegyekben. Az egypártrendszerben nem volt bejárásunk hozzájuk, a hegyek elzárt területek voltak, katonai bázisokat építettek oda. Mióta megnyílt az út, ők is jöhetnek a városokba dolgozni, könnyebben csatlakozhatnak a gyülekezethez. 2010 óta több gyülekezetet alakítottunk közöttük, saját pásztorral.

Miért tartják fontosnak a partnerkapcsolatot a Magyarországi Református Egyházzal? Miben nyilvánul ez meg?

A mostani főtitkárunk indította el a fiataloknak szóló „I Love Taiwan Mission” programot, mely során három hetet, egy hónapot töltenek szolgálattal különböző közösségekben. Ennek keretében járt nálunk Szontágh Szabolcs is, a Zsinati Ifjúsági Iroda vezetője. Aki részt vett benne, annak sokat jelentett, tajvaniaknak és külföldieknek egyaránt. Az önök Önkéntes diakóniai év programjához hasonlíthatnám, csak annál sokkal rövidebb. Reméljük, együtt tudunk működni ezen a területen. Hallottam a Magyarországi Református Egyház külföldi missziós munkatársi programjáról is: talán egyszer tajvani is lesz közöttük, illetve várjuk a magyarokat is Tajvanra. Az elmúlt évek számunkra a százötvenedik évforduló jegyében teltek, de elkötelezettek vagyunk, hogy a következő években a kétoldalú partnerkapcsolatainkra koncentráljunk.

Isten hatalmának vetik alá magukat

A reformációi emlékév január 31-i megnyitóján Victor W. C. Hsu is bizonyságot tett arról, mit jelent egyházának a reformáció öröksége.

Feke György, fotó: Szalai Eszter