1956. október 22-én este Herczeg Lajos és Magócsi István vitték a hírt a teológiára, hogy másnap felvonulás lesz. „A meghívást két helyről kaptuk. Arról tájékoztattak minket, hogy a Műegyetemtől és az Írószövetségtől indul egy-egy csoport. Magócsi javasolta, hogy az Írószövetséghez menjünk" – emlékszik vissza Bán Béla. A teológusok ebéd után gyülekeztek a teológia bejáratánál. Magócsi István nemzeti színű szalagot darabolt és osztott szét, hogy mindenki kitűzhesse a kabátjára.

Bán Béla

Indulás előtt elénekelték a 90. zsoltárt, és közben a lépcsőn megjelent Pap László dékán. „Mindannyian egymásra néztünk, hogy most mi lesz. Amikor elénekeltük a zsoltárt, ránéztünk, és a következőt mondta: „Tudjátok az igét: »minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít«. Református teológusok vagytok, úgy menjetek, hogy használjatok és építsetek, az Úristen vigyázzon rátok!” A titkárnője a szabadságharc leverése után mondta el, hogy ezután bement az irodájába, leborult az íróasztalára, és könnyes szemmel imádkozott" – idézi fel a forradalom kezdetének történéseit Varga László.

Nemzeti színű szalag a rendőrnek

Az Írószövetségtől indulva a tömeg a Városligeti fasoron keresztül a Nagykörút felé vonult. „Magócsi István ekkor odarohant a forgalmat irányító rendőrhöz, és kitűzte a ruhájára a nemzeti színű szalagot" – gondol vissza az indulás utáni történésekre Bán Béla. Varga László a Ráday utcai épületben ma már bekeretezve látható nagy zászló történetét is elmeséli: „Amikor a Rákóczi útra értünk, többször elénekeltük a Kossuth-nótát, majd kiabáltunk, hogy kérünk egy zászlót, ami ezután röpült is felénk." Október 23. után Horváth Emil vitte haza a rúd nélkül, és a fehérneműk között őrizte.

Varga László

A felvonulók a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkánál találkoztak azokkal a műegyetemistákkal, akik a Petőfi-szobornál gyülekeztek. A tömeg egyre nagyobb lett. A Margit hídon keresztül vonultak a Bem térre, hogy a lengyelek melletti szolidaritási tüntetésen vegyenek részt. „A Bem térre már alig lehetett beférni. A beszédből nem hallottunk semmit. Innen a Kossuth kishídon – amely, attól féltünk, összeomlik – mentünk a Parlament elé – emlékezik Varga László, aki ott döbbent rá, mi is történik. – Álltunk a Rákóczi-szobor közelében, és érdeklődtem a többiektől, hányadika van ma. – Miért? – kérdezték. – Mert ez történelmi nap lesz – feleltem."

Varga Lászlónak október 23-án este különös találkozása volt a városban. „Boros Gyulával, Somogyi Lászlóval és Komlósi Péterrel a Parlamenttől mentünk vissza a teológiára, amikor megláttuk Horváth Jánost, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökét. Mellettünk a tömeg kiabálta, hogy vesszen az ÁVÓ, mi körbevettük Horváth Jánost, és azt kiabáltuk, hogy vesszen az ÁEH. Ezután Horváth sarkon fordult és elment. Hónapokkal később fogadást tartottak a teológia könyvtárában, mi voltunk a felszolgálók. Boros Gyulával gondolkoztunk, hogy va­jon fölismer-e majd bennünket Horváth János. A sarokban álltam, és láttam Horváth Jánoson, hogy engem néz, de nem sokáig engedtem gondolkodni: gyorsan kimentem onnan. Ha mi október 23-án leleplezzük a tömeg előtt, hogy ő volt az, aki az egyházat nyomorította, biztosan meglincselték volna."

„Szerettünk volna valamit csinálni”

Az egyik délután a teológusok a Péterfy-kórházba indultak vért adni. „Szerettünk volna valamit csinálni, Pap László elintézte, hogy mehessünk" – mondja Varga László, Bán Béla pedig hozzáteszi: „Én ebben nem tudtam részt venni, mert nekem kellett fűteni a teológia épületét."

Már szürkületben érkezett meg értük a zárt Csepel teherautó, amellyel a Ráday utcán át mentek a Kálvin tér felé. „A tér előtt megállítottak minket az orosz katonák, és mindannyiunkat a falhoz állítottak az utcán. Arányi Miklós, egyik teológustársunk testvére tudott beszélni velük oroszul. Ő nem volt teológus, de állandóan körülöttünk mozgott. Mondta a katonáknak, hogy papnövendékek vagyunk, és vért adni megyünk. Mindannnyiunkat végigtapogattak, Miklós pe­dig csak mondta, mondta… Állandóan beszélt hozzájuk. Nem találtak senkinél semmit. Később Miklós elővett egy fegyvert. Ha azt megtalálják nála, akkor lehet, hogy mindannyiunkat agyonlőnek. Őt nem motozták meg, mert állandóan beszélt. Kérdezte is: „Nem vettétek észre, hogy mindig kitaláltam valamit, hogy lekössem a katona figyelmét?” Pap László is nagyon leszidta őt" – emlékszik vissza Varga László.

Pap László a forradalom napjaiban mindig tudni akarta, ha valaki kiment az épületből – ami elkerülhetetlen volt, hiszen tanárok és családtagjaik is laktak az épületben, így szükség volt például kenyérre is. „Egyik nap Csekei professzor felesége, akit mi Anyának hívtunk – ő vitte a konyhát – azt mondta ne­kem: »Tiszteletes úr, most visznek egy csomó féldisznót az utcán.« Az élelmet a teológiához közeli épületbe, az angolkisasszonyok volt kollégiumába szállították. Ott egy idősebb hölgy kérdezte tőlünk, mit akarunk. Mondtuk, hogy kispapok vagyunk a Ráday 28-ból, és azt szeretnénk kérdezni, hogy kaphatnánk-e mi is féldisznót. Ő akkor azt mondta, hogy gyorsan szaladjunk haza, tegyünk a vállunkra lepedőt, és menjünk vissza. Két féldisznót kaptunk. Sokáig elég volt. De olyan is előfordult, hogy a Ráday utcán ment végig a teherautó, és dobálták le róla a krumpliszsákokat, a tisztított kacsákat" – mondja Bán Béla, aki a forradalom idején sok időt töltött az épületben, hiszen Pap László őt bízta meg a fűtés feladataival.

„Nem magamat féltettem”

Pap László Zuglóban élt, de október végéig bent lakott a teológián: a forradalom és a szabadságharc alatt végig féltő atyai szeretettel figyelt a teológushallgatókra. Erre példa az is, hogy október 25-én nem engedte ki a teológusokat a városba. Azt mond­ta nekik, hogy „aki innen kimegy, ide többet nem jön vissza”. Varga László évekkel később megkérdezte tőle, hogy 23-án miért mehettek, 25-én pedig miért nem. Azt felelte: „Azért, mert tudtam, hogy bármit mondok nektek, akkor is kimentek. 25-én viszont nagyon komolyan gondoltam, amit mondtam. Nemcsak azért, mert én nem engedem vissza azt, aki kimegy, hanem azért, mert lehet, hogy ő maga nem tud majd visszajönni.”

Pap László aggódó gondoskodására példa a véradás utáni hazatérés is. A Péterfy-kórházból már nem mentek haza éjszakára a késői időpont miatt, hanem a kórházban aludtak a folyosón. Másnap reggel érkezett értük egy autó. Pap László először nem akarta elfogadni a nyitott autót, hiszen a fegyveres fiatal forradalmárok is hasonló járművekkel közlekedtek – és ezekre folyamatosan lőttek. Végül fölszálltak rá, mert nem tudtaknekik másikat adni. „Lehajolva ültünk az autóban. Egy teológuslány vöröskeresztes zászlóval állt az autón, ő a zászlót fogta, mi a derekát és a lábát, hogy el ne essen. Így mentünk végig a városon. Amikor a Nagykörúton mentünk keresztül a Tűzoltó utca felől, az autó nagyon felgyorsított, de kétoldalt így is láttuk a kiégett tankokat, a halottakat, felénk viszont egy lövés sem érkezett. Amikor kiszálltunk az autóból, láttam, hogy Pap Lászlóról úgy szakadt az izzadság, mintha egy vödör vízzel öntötték volna le. Ak­kor ezt mondta: »Gyerekek, én az életemben így még nem féltem, de tudjátok, hogy nem magamat féltettem«” – idézi fel Varga László.

Herczeg Lajos és Magócsi István

Szűcs Zoltánt a rádiónál lőtték meg, majd kórházba került. Herczeg Lajos és Magócsi István október 28-án meglátogatták őt. „Amikor visszaértek, Boros Gyula volt a portás, neki jelezték, hogy megérkeztek, de még elkísérnek két asszonyt a Lónyay utcába, mert nem mernek hazamenni. Ők ketten többé nem jöttek vissza, az utcán lövések találták el őket. Este az ebédlőben voltunk, amikor megjelent Pap László" – idézi fel a vasárnap estét Varga László, majd Bán Béla folytatja: „Nagy Gábor dömsödi lelkész nem tudott hazamenni, ő tartotta az áhítatot. Az ének közben kivágódott az ajtó, és bejött Pap László. Én az utolsó széken ültem piszkos ruhában, mert akkor is fűtöttem. A dékán leállította az áhítatot, és elmondta, hogy telefont kapott a Rókusban dolgozó fiától. Ő Magócsi Istvántól megtudta, hogy Herczeg Lajos meghalt."

Pap László még arról is tájékoztatta a teológusokat, hogy úgy néz ki, Magócsinak amputálni kell a lábát. „Másnap Boros Gyulával voltunk a portán, és felhívtuk a kórházat, hogy mi van Magócsival. A Rókusban azt mondták, hogy hajnalban meghalt. A betegtársai felidézték, hogy egész éjszaka lázálmában vergődött. Hol azt mondta, hogy nem tud majd fölmenni a szószékre, hol azt, hogy ő a hibás Herczeg Lajos halálért, és nem tudta elképzelni, hogyan álljon a dékán elé. Az orvosa azt mondta Pap Lászlónak, hogy nem kellett volna meghalnia, ha élni akart volna. De ő nem akart" – fogalmaz Varga László. Herczeg Lajost a teológia udvarán temették el, Magócsi Istvánt Monoron.

Puska a kazánban

November 4. után ismét megváltozott az élet a teológián. „Pap László fölhívta a figyelmünket, hogy ha a bőrkabátosok jönnek ellenőrizni minket, ne engedjük be őket, ha­nem szóljunk neki. Ő ilyenkor lejött a második emeletről, és beszélt velük" – gondol vissza azokra a napokra Bán Béla, majd elmesél még egy történetet: „Valahogyan bejött egy puska a teológiára. Gondolkoztunk, mit csináljunk vele, majd beletettük a hosszú kazánba. A fa része elégett, a fémcsövet összenyomtuk, majd a raktár tetejéről kidobtam a térre. Két hét múlva jött két karszalagos ember, hozták a puskacsövet, és érdeklődtek, hogy tudunk-e róla valamit. Miután elmentek, Pap László kérdezte tőlem: »Béla, a kazánban égették el?« Neki elmondtam, hogy igen."

Az áldozatokra évtizedekig csak egymás közt tudtak emlékezni. A forradalom első évfordulóján például Varga Lászlóék szobájában gyűltek össze a teológia internátusában. A későbbiekről azt mondja Varga László: „Kértem az Úristent: érjem meg, hogy emléktáblát állíthassunk a teológián. Amikor 1989-ben úgy éreztem, elérkezett az idő, odamentem Tóth Károly püspökhöz. Ezután emléktáblát készítettünk, és a Ráday utcai díszteremben ünnepséget is tartottunk. Horváth Emillel minden évben találkoztunk október 23-án, ha vasárnapra esett, akkor másnap, végigjártuk az október 23-i utat a teológiától a Parlamentig. A nyolcvan évem alatt sok mindent átéltem, a világháborút, a Rákosi-korszakot is, de számomra a legmegrendítőbb, legmélyebb em­lék az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó időszak. Ez valószínűleg meghatározta azt is, hogy az elmúlt években közéleti szerepet is vállaltam."

Hogy foglalkoztatta-e a teológushallgatókat a forradalom első napján, mi történhet velük a későbbiekben? Bán Béla és Varga László egyaránt úgy emlékeznek, hogy az események sodrásában erről nem gondolkoztak, de mindketten érezték: a történelmi emlékezet részévé válnak.

T. Németh László, fotó: Dimény András

Bán Béla 1937-ben született Budapesten. 1955-ben került be a Budapesti Református Teológiai Akadémiára. Ötödévesként Tápiószele és környéke lelkészi szolgálatát végezte. Miután végzett a teológián, Bölcskére és Mányra került helyettesítő lelkésznek. Tíz évig szolgált beosztott lelkészként a rákospalota-újvárosi gyülekezetben. 1971-ben Ordason, 1982-ben Dunapatajon lett lelkipásztor. 1980-ban visszaválasztották rákospalotai lelkésznek, de nem foglalhatta el a lelkészi tisztséget. 2001 nyarán kérte nyugdíjazását. Jelenleg Baja környékén és a Cédrus-intézményben lát el helyettesítő szolgálatot.

Varga László 1936-ban született Kecskeméten. 1954-ben iratkozott be a budapesti teológiára. 1956-tól Fóton volt exmisszus segédlelkész, 1959-től Monoron, Seregélyesen, Izsákon, Kunszentmiklóson szolgált segédlelkészként. 1962-től 1965-ig Kecskeméten volt esperesi káplán. 1965-től 1976-ig Tiszakécskén, 1976-tól 2006-ig Kecskeméten gyülekezeti lelkész, majd 2006-tól 2008-ig a Kecskeméti Református Kollégium főigazgató lelkésze volt. 2003-tól 2008-ig a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzőjeként szolgált, 2010-től 2014-ig országgyűlési képviselő volt. 2014-től a Pallas Athéné Domus Mentis Alapítvány kuratóriumi elnöke. Két állami kitüntetést és Kecskemét városától Pro Urbe díjat vehetett át.

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2016. október 23-i számában.