Nagyhét előtt érkezünk a faluba. Régebben autóval külön megpróbáltatás volt Kolozsvárról kijutni ide, néhány éve viszont jól aszfaltozott műút vezet a tájegység egyik legrégibb, mintegy hétszázötven lelkes színtiszta magyar községébe. A házak ápoltak, egyiket-másikat szinte a kastély kategóriájába lehet sorolni. Nem véletlenül. Az 1870-es évek körül a Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal építési munkálatainál olasz kőfaragók dolgoztak a környéken, akiktől a helyiek megtanulták a mesterséget, később pedig sajátos módon termelték, majd faragták ki a követ házak, paloták díszítésére. Többek között a budapesti Országház egy része is a vistai mesterek keze mun­kája. A környék településein már messziről felismerhetők az általuk épített, fehér mészkőből faragott díszes épületek. A kőfaragást a mai napig űzik, és nemcsak Romániában, hanem Magyarországon és Németországban is sokan dolgoznak közülük.

Virágvasárnapi konfirmáció

A falu szombat délután kihaltnak tűnik, csak itt-ott tűnik fel egy-egy asszony, aki a porta előtt takarít. Annál nagyobb a sürgés-forgás a parókián. Az udvaron lányok ülnek a padon, diót pucolnak, a kert végében serdülő fiúk a fát hordják, majd aprítják. – Régebben az volt a szokás, hogy a falu fiataljai felásták a pap kertjét virágvasárnap előtt. Ez most könnyebb munka számukra – fogad a helyi szokásokat magyarázva Felházi Zoltán lelkipásztor, és bemutatja a háztájit: a mangalicákat, a szárnyasokat, a bozontos komondort, és megmutatja, hogy a kert végébe a közeli hegyekből több őz is lemerészkedik. – Édesanyám min­dig csodálkozott azon, hogy hogyan keltek ki éppen húsvétra dédanyám csibéi. Most nálunk is így lesz – mondja büszkén, és megmutatja, hogy a hollandiai „műkot­lóban" harmincöt-negyven tojás melegszik sűrű pára közepette.

A fiatalok közben szorgalmasan dolgoznak a kertben, virágvasárnap környékén nem lesz már idejük, mert a konfirmációi előkészüle­tekkel lesznek elfoglalva. Erdély-szerte sok helyen szokás ugyanis, hogy a konfirmációt virágvasárnap tartják, így az ifjú egyháztagok húsvétkor már szüleikkel együtt vehetnek úrvacsorát. – A kikérdezés már megtörtént a gyülekezet előtt. Az első- és a másodéves konfirmandusok is felmondták a kátékérdéseket – mondja Felházi Klára tiszteletes asszony, aki a mezőségi Ördögkeresztúr kicsiny gyülekezetének lelkipásztora is egyben. – A férjem nem mondja meg előre, hányas számú kérdésekre várja majd a választ. Itt az a szokás, hogy – tehetségéhez mérten – mindenki a lehető legtöbb kátékérdést megtanulja – tudjuk meg tőle.

Magyarvista korán áttért a református hitre, hiszen a nem messze fekvő Kolozsváron 1563-ban nyomtatásban megjelent az akkor még latin nyelvű Heidelbergi Káté, később a magyar változat is, és mindez hamar rányomta bélyegét a környék felekezeti hovatartozására. A faluban különben nagyhéten mindennap két istentisztelet tartanak: reggel és délután. Igaz, első két nap kevesen vannak, de nagypéntekre megtelik a templom. Az emberek fekete gyászruhában vonulnak fel a dombon épült hajlékba, amelynek egyik harangját még Mátyás király adományozta a falunak. Ekkor úrvacsorát is osztanak.

– Húsvét első napján azok jönnek templomba, akik felkészültek arra, hogy úrvacsorát vegyenek – magyarázza Felházi Zoltán, majd hozzáteszi: – Másodnapján, a városi szokástól eltérően, többen vannak az Úr hajlékában. Ilyenkor inkább azok jelennek meg, akik valamilyen okból, például vadházasságban élnek, nem akarnak vagy nem tudnak részesülni a sákramentumban.

A böjt a bocsánat időszaka is

„Krisztus virágunk, szép termő águnk, feltámadt Krisztus, vigadjunk, bűnünkből már feltámadjunk!" – ezt már a falu központjában álló iskola egyik termében énekeljük az asszonyokkal, akik a tiszteletes asszony által szervezett gyülekezeti alkalmon jelentek meg. A húsvéti énekek tanulását követően Buzogány Emese kolozsvári kórházlelkész tart előadást a vidám szívről, az egészséges táplálkozásról és arról, hogy mindazok, akik az Úrban hisznek, egészségesebbekké válnak. – Kórházi látogatásaim során számtalanszor tapasztaltam, hogy azok, akik humorosak, életvidámak és hívő emberek, a nehézségeket is sokkal jobban le tudják győzni. A halál kapujában is méltóságteljesen állnak meg, és környezetükre is pozitív hatással vannak – hangsúlyozza a kórházlelkész.

Közben azon gondolkodom, Krisz­tus ugyan nem vidáman ment fel a Golgotára, de önként vállalta a kereszthalált, hogy a világ bűnét magára vegye és az embert megváltsa. Mennyivel könnyebb dolgunk van nekünk, megváltottaknak, akik mégis hálátlanok vagyunk: sokszor csak akkor imádkozunk hozzá, amikor bajban vagyunk. Az asszonyok imaközösségében is erről esik szó: sokat kell imádkozni, és fontos a böjt is, amit egyre kevesebben tartanak be. – A böjti időszakban látogassuk meg az árvákat, egyedül élőket, betegeket, engedjük el má­sok tartozását, bocsássunk meg egymásnak. Így készüljünk a feltámadás ünnepére – hangzik ajkukról a felszólítás.

Tánc és muzsika három nap

Áhítat után arról érdeklődöm, a szokásos nagytakarítás és sütés-főzés mellett hogyan készülnek az ünnepre. Mátyás Jánosné szerint gyermekkorukban sokkal színesebb volt minden: nagy gonddal készítették elő a népviseletet, csizmát tisztítottak, vasaltak. – A templomból egyszer sem hiányoztunk, pedig három napon keresztül táncoltunk késő éjjelig – kapcsolódik be a beszélgetésbe Kocsis Erzsébet. Furcsa arckifejezésemre aztán magyarázni kezdi, hogy húsvét első-, másod- és harmadnapján is táncház volt a faluban. – Ahogy kijöttünk a templomból, mentünk táncolni. Nemcsak a kultúrotthonban, hanem a csűrökben is táncoltunk – toldja meg Takács Kató néni.

A zenészeket a környékbeli falvakból verbuválták. A lányok étellel kínálták a muzsikusokat, akik egész nap húzták a talpalávalót. Nagy ünnepség volt, jókedv, vidámság. Mindez azonban már a múlté. – Ma már kevesen vannak, a népviselet is el-elmarad, és a fiatalok csak a „műzenére" táncolnak – legyint sokatmondóan Kató néni. – Pedig lássa, tiszteletes úr – mutat magára –, én nemsokára nyolcvanéves leszek, de még úri ruha nem volt rajtam, ezt a nehéz népviseletet hordtam egész életemben – mondja.

Gyöngyös tojás

Régen a locsolás nem volt olyan divat, mint most. Az udvarolni járó legények közül elmentek néhányan a lányos házakhoz, és a gyerekek járták a falut. Ma már más a helyzet: húsvét másodnapján csoportosan járnak öntözni a faluban. A locsolás szokása különben egész Kalotaszegen viszonylag új. A tojásfestéssel együtt az ötven-hatvanas években honosodott meg. Ekkor kezdtek a fiatalok a nagyobb városokban munkahelyet kapni, ott látták azt, hogy ünnep másodnapján a férfiak eljárnak az ismerősökhöz öntözni, akik a locsolásért és húsvéti versért hímes tojást adnak. A gyöngyös tojások készítése még újabb szokás, igaz, ez a vistaiak különlegessége. Ahogy a pártájuk és színes ruhájuk gyöngyvarrásos, úgy a fából készült tojásra is rendkívül gondosan fűzik fel a gyöngyöket. Ezeket azonban inkább dísznek szánják, semmint a locsolásért járó jutalomnak.

A húsvéti ünnepkörhöz kötődő szokások sokat változtak az idők során. Az elvilágiasodás és a modern élet egyre inkább egybemossa a hétköznapokat az ünnepekkel, némelyek ilyenkor is dolgozni kénytelenek. Ahol megmaradtak a régi szokások, néhol ott is kikopott belőlük a tartalom. Helyenként azonban még felismerik a közösségi szokások fontosságát, és ahogy Magyarvistában is, igyekeznek hagyományos ünnepet tartani.

Somogyi Botond
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában. A címlapon Nagy Tamás Gergely fotója.