Az egyházi iskolák 1948. évi államosítása a Magyarországi Református Egyház (MRE) számára „döntő esemény volt, mert az egyház és az iskola a reformációtól kezdve összetartozott” – írja az előszóban Horváth Erzsébet, majd hozzáteszi: „A tét a magyar nemzet keresztyén jövendője, az egyházak megmaradása vagy a jövő nemzedék politikai, ateista átnevelése volt. Az MRE-nek, mint ahogy a többi egyháznak, nem volt választási lehetősége.”

Az iskolafenntartó egyházak tehát az 1940-es évek második és az ötvenes évek első felének Magyarországán kényszerpályára kényszerültek a kiépülő, majd egyre inkább berendezkedő kommunista diktatúra áldozataiként. Ezt az időszakot dolgozza fel a szerző, aki egyetemi tanszékvezetőként és a Zsinati Levéltár igazgatójaként folyamatosan azzal szembesült kutatásai során, hogy a levéltárak ebben a témában is „hiányosan őrzik a dokumentumokat”. A kötetből persze az is kiderül, hogy a kutató sok esetben a források bőségével találkozik, és a feldolgozás lehetőségeit körülhatárolják az előre kijelölt keretek.

Ugyan korábban már jelentek meg a negyvenes évek végét elemző egyháztörténeti munkák, Horváth Erzsébet tavaly év végén kiadott kötete hiánypótló: huszonöt évvel a rendszerváltozás után új szemlélettel, új kutatási irányokkal és eddig ki nem mondott következtetésekkel látott napvilágot a téma történészi módszerekkel megalkotott monografikus feldolgozása. Hangsúlyozza például, hogy bár a Magyar Kom­munista Párt a szovjetek elvárását teljesítette, de Rákosi és csapata túlteljesített, nem volt „kötelező ez az elbánási mód az egyházakkal szemben”.

A kötet különösen értékes fejezete a presbitériumi vélemények ismertetése – az eredeti dokumentumok alapján. A Zsinati Tanács az országgyűlési döntés előtt közel két héttel körlevélben kérte a presbitériumokat, hogy véleményezzék az egyházi iskolák államosításának tervezetét. „A több száz válasz közül egyetlen egy sem volt, amely kimondottan örült volna az egyházi iskolák államosításának” – írja Horváth Erzsébet.

A kötet nemcsak az egyháztörténeti vonatkozásokra tér ki, hanem bemutatja a korszak politikai viszonyait, vezető politikusait, valamint a Magyar Kommunista Párt céljait és hatalmi harcait is. A szerző rávilágít arra, hogy több intézkedés is hozzájárult az egyház pozícióvesztéséhez: a földreform, a B-listázás, a tankönyvek felülvizsgálata vagy éppen a fakultatív vallásoktatás kérdése. A legnagyobb veszteséget azonban az iskolák államosítása jelentette. Az egyházak ellen folytatott nyílt támadások – különösen az 1947-es évtől – folyamatosak voltak a politikai beszédekben, a kommunista sajtóban, és az egyházellenesség megmutatkozott az egyházi vezetők eltávolításában is. Fontos hangsúlyozni, hogy az egyházi iskolák államosítását a kommunista párt összekapcsolta az egyházakkal kötendő egyez­mények kérdésével. Hor­váth Erzsébet korábbi kutatásokra utal: egyik szerint a református egyház a „leggyengébb láncszem” volt az államosítások folyamatában, egy másik elmélet szerint – amivel ő is egyet tud érteni – a kommunisták „faltörő kosként” használták a református egyházat.

Noha a kommunista hatalom az 1948-as esztendőben, az iskolaállamosítást követően aláírt egyezménnyel kívánta elsorvasztani az egyházat, ahogyan a szerző is írja, „Istennek más volt a szándéka”. A rendszerváltásig csupán egy gimnáziumot és két teológiai akadémiát működtethetett a református egyház, huszonöt évvel ezelőtt azonban új lehetőségek nyíltak a magyarországi reformátusság számára. „A nyomorúság, a szolgasorba jutás, a szenvedések, a hátratételek után elérkezett az idő, és 1990 után az egyházak újraindíthatták az iskoláikat, bezárt intézményeiket, és visszakapták elvett javaik egy részét. Az egyházi iskolák államosításának következményeit napjainkban is érezzük, tapasztaljuk” – zárja kötetét Horváth Erzsébet.

T. Németh László

Horváth Erzsébet: A református iskolák államosítása Magyarországon (1945–1948).
A Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, Budapest, 2014.
A könyvajánló megjelent a Reformátusok Lapja 2015. február 22-i számában.