Pápai? Pápai!

„Református papgyerek vagyok, ami azt jelenti: nem tudom megmondani, honnan jöttem” – kezdi történetét Köntös László. Gyermekkorát a dunántúli Litéren, Fehérvárcsurgón és Magyaralmáson töltötte, ahol édesapja református lelkipásztorként szolgált, de tizennégy évesen a debreceni kollégiumba, majd onnét a fővárosba, végül 1993-ban Amerikán keresztül Pápára, mai szolgálati helyére került. Ahogy mondja, ez a történet anyakönyvi része, de van egy másik része is, ami sokkal erősebben köti a dunántúli reformátusok fellegvárához.
Ez pedig a családi hagyomány: dédapja és nagyapja itt végezte a tanítóképző főiskolát, édesapja pedig a teológiát. Az intézményvezető íróasztala mellett a képük is ott van a falon – az öreg, bajuszos csopaki kántortanítóé és a csillogó szemű, egyensapkás pápai diáké. „Számomra azért izgalmas ez a város, mert keveredik benne a szellemtörténetbe helyezett családtörténet. És hogy mit jelent számomra Pápa? Azt a szellemi-lelki közeget és teret, ahol az lehetek, aki mindig is voltam: egy magyar református ember, aki ebbe a hagyományba született bele, és ebben talált rá önmagára” – vallja a lelkipásztor. Egy kis könyvecskét nyom a kezünkbe, melynek bőrkötését óvatosan bogozgatjuk, mert sejtjük, hogy régi darabról lehet szó. „Nyissák ki bátran! Pápán meg lehet érinteni a dolgokat, ez a folytonosság misztikuma!” – biztat minket jókedvűen, és Huszár Dávidnak a városban kiadott, 1577-es Heidelbergi Kátéja bontakozik ki előttünk.

Állandó veszélyben

A gyűjteményi igazgató úgy látja, hogy Pápa mindig is a dunántúli református identitás, a hagyományok és a folytonosság megtestesítője volt. Az isteni kegyelmen túl az itt kialakult intézményrendszer, a kollégium lehetett a záloga annak, hogy a katolikus tengerben, a folyamatos veszélyeztetettségben és törékeny helyzetében a dunántúli reformátusság évszázadokon át megmaradhatott, sőt a magyar reformátusság életében és a magyar kultúrtörténetben számottevő szerepet játszhatott. Nem véletlenül mondja az egyházkerület jelmondatául választott zakariási ige is: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel.” (Zak 4,6)

A Lélek vezetésére most is nagy szükség van. A 20. századi urbanizáció, az emberek faluról városba vándorlása a dunántúli reformátusságot különösen rosszul érintette, hiszen ebben az országrészben a városok hagyományosan katolikusok voltak. A gyülekezetek ma is veszélyeztetett helyzetben vannak: a falvak kiürülésével elnéptelenedtek, az egyház pedig képtelen volt arra, hogy az emberek után menjen. „Ezért sok gyülekezet a lét és nemlét határán mozog. Nagy kérdés, hogyan tudjuk ezeknek a közösségeknek a jövőjét biztosítani” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb kérdést az egyházkerület lelkészi főjegyzője. Az egyházvezető szerint az államnak nagy figyelmet kell fordítania a vidékfejlesztésre, hogy az embereknek érdemes legyen falun maradni.
„Amikor a magyar reformátusságot el akarták lehetetleníteni, a kollégiumokon kezdték a sort akár az ellenreformáció, akár a kommunizmus idején” – emlékeztet Köntös László, mert meglátása szerint az iskolarendszer adja a magyar reformátusságnak azt a szellemi-lelki súlyát, amivel részt tud venni a magyar kulturális életben, amivel kapcsolódni tud Európához, és amelyen keresztül ki tudja nevelni azt az értelmiséget, ami nélkül elképzelhetetlen a megmaradása. Márpedig Pápa az igazgató-lelkipásztor szerint nagyon jól szerepelt e tekintetben: „Itt nem lehet végigmenni egy utcán sem úgy, hogy ne látná emléktáblák sorát az ember.”

A nagyok lábnyomán

Útikalauzunkkal irodájából a látnivalók után eredünk. „Megborzongat, amikor belegondolok: a régi nagyok lába nyomát tapossuk nap mint nap” – mondja büszkén, és a református gimnázium, a gyülekezeti ház, a fiúkollégium és a teológia épületei által körülfogott téren, az új református templom előtt az egykori diákok, Petőfi Sándor és Jókai Mór szobra mellett elhaladva az Ótemplom felé indulunk.

A Fő utca 6-hoz érve egy régi, boltíves kapun megyünk be a régi parókia udvarára. Az utcáról hiába is kerestük volna tekintetünkkel az istenházát, eleink a türelmi rendelet idején az utcafrontra nem építhettek templomot, toronyról pedig szó sem lehetett. „Sok pápai talán nem is tudja, milyen kincs rejtőzik itt a házak között. Kívülről jelentéktelennek tűnik, úgy néz ki, mint egy magtár, ezért mikor belép, csak ámul-bámul az ember, fölkészületlenül zuhan rá az élmény, hiszen egy gyönyörű és óriási templombelsővel találkozik” – önti szavakba az élményt vezetőnk.

Megtudjuk tőle, hogy az épület, amíg az egyházi gyűjteményeket érintő kormányzati megszorítások lehetetlenné nem tették, időszakos kiállításokkal fogadta az érdeklődőket, most pedig jobb időkre vár: talán egyházkerületi múzeum lehet belőle a nem túl távoli jövőben, és méltó bemutatótere lehet a gazdag dunántúli gyűjteménynek.

Az Ótemplomban istentisztelet már régen volt, pedig az említett nagyok is ide járhattak egykoron. Konferenciákat azonban ma is tartanak a falai között. A karzaton pedig a kiállításokból hátramaradt tárgyak tartogatnak sok érdekességet a nyitott szemmel érkezők számára. Köntös László, amikor ide került, rögtön felismerte a magyaralmási templom karzatának kazettáit, hiszen gyerekkorában öccsével ő is azok mögül hallgatta az istentiszteletet. Aztán édesapja utódja átalakíttatta a templomot, és a népművészet e remekei a gyűjteménybe kerültek. „Kisgyerekként arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is ott ülhetek a szemközti karzaton a legények között. De mire akkora lettem, a legénykarzat és a templom is kiürült” – tör fel kísérőnkből a szomorú emlék.

A förmedvény

Régi házak belső udvarain és csak gyalogosan járható, szűk „közléken” keresztül az Ókollégiumhoz indulunk. Az utcája kiről is kaphatta volna a nevét másról, mint Petőfi Sándorról, aki a kollégiumépület melletti házban lakott annakidején albérletben. A református gimnázium leánytanulóinak lakóhelyet biztosító épület falát is megannyi márványtábla díszíti. A bejárat fölött pedig egy egész névsor olvasható: a sok feledésbe merült név mellett Jókaié, Petőfié, Eötvös Károlyé és Thaly Kálmáné cseng leginkább ismerősen a mai embernek.
Útikalauzunk telefonhívást kap, a REND helyi sajtótájékoztatójával kapcsolatban kell néhány kérdést megválaszolnia, úgyhogy a Petőfi utca és a Kossuth utca sarkára érve a telefon mellől kiszólva megjegyzi: „Na, ez itt a förmedvény” – és a szocialista realizmus építészetének egyik pápai példájára, a sétálóutca képét elcsúfító áruházra mutat.

Helyreállt a rend

Visszaérve az Újtemplomhoz, a Kossuth utcáról jobbra fordulunk, és a nemrégiben felépült püspöki hivatalhoz megyünk. Ennek Veszprémből Pápára költöztetésével befejeződött a régi pápai református intézményrendszer helyreállítása, amit a kommunizmus idején, politikai nyomásra ziláltak szét.
Az épület alagsorában parkolók, a földszintjén irodák és tárgyaló, az emeleten a püspöki szolgálati lakás és a vendégszobák találhatók. Mint Köntös Lászlótól megtudjuk, az impozáns épület emeletét most alig használják, hiszen Steinbach József püspök ragaszkodik balatonalmádi gyülekezetéhez, így nem költözött Pápára. A főjegyző azt is elárulja, hogy a pazar módon kialakított püspöki dolgozószoba cserépkályhája Márkus Mihály korábbi püspök ötlete volt, aki nem mellesleg maga is kiváló kályhaépítő.

Kiss Sándor