Nehéz csendre találni. Még ha hallgatunk is, még ha televízió és rádió nem is erőlteti ránk a maga hangjait, már-már lármáját, még ha a mellettünk lévő társ szava is elakad. A minket körülölelő környezet ezernyi hangja és nesze megérinti fülünket, tudatosítva bennünk, hogy egy mozgásban lévő, lüktető világban élünk, még ha mi magunk szótlanok, hangtalanok is vagyunk.

Nehéz csendre találni, mert belül szívünk érzelmektől hangos. Már egyetlen nap alatt is annyi mindent átélünk, melyeknek hatása így vagy úgy lecsapódik bennünk. Őrizzük a felszínes csicsergés szavait, az őszinte közeledés hangjait, a bátorítás és együttérzés erejét, a féltő és óvó tanácsot éppúgy, mint az álságos és hazug nyájasságot, a meggondolatlanságból odavetett félmondatot vagy a tudatosan és precízen megfogalmazott ironikus észrevételt.
Nehéz csendre találni, mert a külső környezet és a belső világunk ebben gátolni akar szüntelen. Pedig a csend alapvető életfeltételünk, hogy békességet nyerjünk.

Nehéz csendre találni, s talán sokan félnek is tőle. Mintha a csend megőrjítne és a létezés kikutathatatlanságával szembesítene. A csend valóban félelmetes annak, aki egyedül akar megbirkózni vele. A fájdalmak, a lelki sebek, a szorongások, a bűntudat maga könnyen legyűri az embert, ha egyedül van. Minden teher megmarad ugyanis, s súlyuk még nehezebbnek tűnik. Ezért kerülik el sokan a csendet. Kerülik, mert egyedül élnék meg. A társaság zaja, az alkohol, a tabletták mámora, a folytonos nyüzsgés azonban egy ideig „jótékonyan” feledteti lelkünk gyötrelmeit.

Pedig csendre kell találni, mert különben lelkünk és testünk felemésztődik. Megnyugtató, enyhet adó csend kell. Olyan, ahol a gondfelhők feloszlanak. Olyan, ahol végre felhagyhatunk az örökös versenyfutással, hogy megfeleljünk az emberi elvárásoknak. Olyan csend kell, ahol érezzük, hogy elfogadnak, ahol fontos az, amit mondunk, ahol végre otthonra lelhetünk.

Ilyen igazi csendre Isten közösségében lelhetünk. S Istennel a csend már nem félelmetes, hanem barátságos és felemelő. Ugyanis kiemel a köznapiság szintjéről, s Istennel beszélgetve mintegy kívülről is szemléljük magunkat a problémáinkkal együtt. S egyszerre alábbhagy a bennünk lévő folytonos lüktetés, elcsendesedik lelkünk vihara, a belső hangosság egyre szűnik, s lesz nagy csendesség. Úgy érezzük, hogy haza érkeztünk, és biztonságban vagyunk. Valóban megéljük azt, amit a 62. zsoltár megfogalmaz: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.”

Ilyen Istentől való csendességre a lelkipásztornak is szüksége van. A lelkipásztornak hiténél és hivatásánál fogva állandóan Isten közelségében kellene lennie. Ám életének viharai őt is megtépázhatják, s ezért feltétlenül erőt adó minden lelkipásztornak az, ha lelkipásztor-testvéreivel közösségben egy csendesnap áldott alkalmán hagyja, hogy körülötte elcsendesedjen minden, s csak az Úr üzenete érintse meg fülét és szívét.
Május 29-én az ilki református templomban egy lelkipásztori csendesnap részese lehetett egyházmegyénk közel 30 lelkipásztora. Csegei István esperes úr köszöntését követően dr. Fekete Károly tanszékvezető egyetemi docens az 1Kir 18 alapján hirdette az Igét, a lelkipásztorok elé Illés próféta alakját helyezve. Illését, aki a praktikus, új, de pogány istenek helyett az egy, örök és igaz Isten mellett állt ki. Egyedüli emberként tett hitet Jahve mellett. Vele szemben a pogány istenek oldalán 800 bálványozó pap állt. A nép pedig egyszerre szemlélte a pogány bálványozókat és az igaz Isten igaz követét. Illés nem volt könnyű helyzetben, amint a ma lelkipásztora sincs abban – hiszen sokszor kell szinte egymagában megállnia a világban, Isten hírnökeként istenismeretre juttatva a reá bízottakat. Illés nem számíthatott másra, csak Istenre – ahogyan a lelkipásztor is egyedül felülről várhatja az erőt és támogatást.

A nép szívében félelem volt, nem akarta feladni a kétfelé sántikálás kényelmét, hódolva a bálványoknak és Istennek is. Ezt a helyzetet azonban nem lehetett fenntartani, és Illés felelőssége volt, hogy erre figyelmeztesse őket. A ma lelkipásztorának is fel kell tennie az illési kérdést a maga gyülekezetében: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek!” (1Kir 18,21)

Illés a baáli próféták ellenében egyedül bizonyítja Jahve igaz voltát. A próféta által épített vizes oltáron tűz gyullad Isten Lelke által, míg Baal papjai kurdarcot vallanak. Mindez azt jelenti, hogy Isten megáldja azt, aki Őt segítségül hívja. Ahol igazi Messiás-várás van, oda megérkezik Jézus. Isten szolgálatában állni tehát kitüntetés. Mi több, az ember maga lehet Isten oltára, ami Isten Lelkének tüzétől felgyullad a szolgálatra.

Az Ige üzenetének gazdag jelentéstartalmát mélyítette el dr. Bodó Sára egyetemi docens, aki az Illésben végbemenő lelki folyamatokra, vívódásokra helyezte a hangsúlyt. Illés a Szentírásban mintegy a semmiből bukkan elő, családi háttere homályban marad, ami arra figyelmeztet, hogy nem az a fontos, hogy honnan jövünk, hanem az, hogyan élünk. A prófétának egy ellenséges közegben kellett képviselnie az igazságot, amire nem volt könnyű igent mondani – Istenről kellett bizonyságot tennie egy istentelen világban. Illés elfogadta ezt a küldetést. Nem gondolkodott, nem tétovázott. Odaszentelte magát félelem és bizonytalanság nélkül, feloldódott a feladatban. S látványos eredményt ért el, hiszen a jelenlévők leborultak előtte. A csoda megtörténte után azonban elmenekült – ugyanis Jezábel meg akarta öletni.

Illés a pusztába menekült, és könyörgött az Úrhoz, hogy vegye el az életét. Isten azonban kérésének teljesítése helyett angyali követet küldött hozzá, aki enni és inni adott neki, illetve megjelölte számára a Hóreb hegyig vezető utat. S ez az út Illés számára a csend útja lett, ahol megismerhette önmagát. S ugyanígy egyetlenegy ma élő ember sem kerülheti meg a csend útját. Fontosak a csendjeink. Az együtt hallgatás felfedező csendje – ilyenkor látható, hogy az Isten nevében való küldetésnek van másik oldala is, áldás nyugszik rajta.

Az Ilken tartott lelkipásztori csendesnap megerősítette a jelenlévőket abban, hogy nehéz ugyan csendre találni – s ez alól még Isten követe sem kivétel –, de nem lehetetlen. Csak annyi szükséges, hogy szívünk nyitott legyen az Istentől érkező szavakra – sőt még a halk sugallatokra is –, és annak rendelje alá magát teljes egészében. Úgy ahogyan Illés tette, nemcsak az áldozatbemutatás diadala során, hanem lelki vívódásainak mélységében is.

Románné Tóth Julianna lelkipásztor, Záhony

.