Vajdasági testvéreink zsinatra és egyházi választásokra készülnek. Mostani írásunkból a színes délvidéki egyházrészt ismerhetik meg az olvasók.

A régi Magyarország Délvidékének legnagyobb része ma Szerbia Vajdaság nevű tartományához tartozik. A magyarság lélekszáma a régióban manapság 300 ezer fő körül lehet, a szerbiai Református Keresztyén Egyház pedig körülbelül 17 ezer hívőt tart nyilván, akik két egyházmegye tizenöt gyülekezetében élnek.

A reformáció elterjedése a 16. századi magyarság körében szerte a Kárpát-medencében viharos gyorsasággal folyt le, ám az Alföld legdélebbi részén alig kerülhetett rá sor, minthogy Mohács után, a török előretörésével a magyar népesség majdnem kétszáz évre szinte teljesen eltűnt erről a vidékről. Bácskában és a Bánságban (Temesközben) a többi itt élő néphez hasonlóan a református magyarság sem őshonos: felmenőik a török utáni újratelepítésekkel érkeztek. A reformáció óta folyamatosan fennálló gyülekezeteket tehát a Vajdaság területén – szemben például a szintén a régióba tartozó baranyai (horvátországi) Drávaszöggel vagy Szlavóniával – hiába keresnénk.

Jászok, kunok, magyarok

Miután a Délvidéket visszafoglalták a töröktől, megindult a szervezett betelepítés, és a spontán bevándorlás is elkezdődött. Ám az újonnan érkezők között egészen a 18. század végéig, II. József türelmi rendeletéig nem lehettek reformátusok, minthogy a bécsi udvar egészen addig tiltotta a „rebellis” magyar kálvinistáknak a letelepülést a törökkel határos vidéken.

A legtöbb, az 1700-as években újonnan létrejött dél-alföldi település lakossága Magyarország és Európa különböző tájairól érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Ezzel szemben a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, és együtt, közösségként, illetve gyülekezetként telepedtek le valamely déli területen. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek például nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal hozták Kunhegyesről. Ennek köszönhető, hogy míg a népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon, addig a református magyarok nemcsak kibocsátó településeik nevét tudják, hanem sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a régi szülőföldön maradtakkal.

Az óhaza eleven emlékére vall, hogy mikor a magyarittabéiak a 20. század elején templomuk előtt Kossuth-szobrot állítottak, akkor azt úgy terveztették meg, hogy arccal az őshaza, azaz Békés vármegye felé nézzen. Az is megkapó, hogy számos helységben a mai napig megemlékeznek a több mint kétszáz évvel ezelőtti idevándorlás évfordulójáról, amit falunapként ünnepelnek meg. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulója alkalmából a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A nagykunságiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot is magukkal hoztak, ami azóta a falu egyik látványossága.

Székelyek és áttért katolikusok a végeken

A jász, kun és békési származású magyarokon kívül bukovinai székely reformátusokat is találunk a délvidékiek között: ők a dél-bánsági Pancsova város mellett élnek. Hertelendyfalva magyarságát a 19. század végén a bukovinai Andrásfalváról telepítették az akkori Magyarország legdélebbi vidékére. Nemesen egyszerű templomocskájuk ma már Szerbia legnagyobb kőolajfinomítójának árnyékában bújik meg, mint a magyar reformátusság déli végvára. Azazhogy csak majdnem végvára, hiszen a fővárosban, Belgrádban is van magyar református gyülekezet.

A reformáció óta protestáns közösségeken kívül egy-két áttért közösség is színesíti a délvidéki reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg katolikus magyarságából a 19–20. század fordulóján azt követően tértek át sokan a református vallásra, hogy egyházi elöljáróiktól – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer püspöktől – sorozatosan durva elutasításban részesültek, amikor magyar nyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a lelkészt, rögtön elkezdték építeni templomukat, ahol a gyerekek magyar nyelvű oktatása is megindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy a Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel azután, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy magyar iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt: a református egyház épületében újjáalakult a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, ahol néptánc- és népdalkör, illetve anyanyelvápoló foglalkozások fogják össze a legfélreesőbb magyar szórványt.

A falusi gyülekezeteken kívül – mint amilyen az eddig említettek mellett a torontálvásárhelyi, a bácskossuthfalvi és a pirosi – tipikus városi gyülekezetek is létrejöttek például Pancsován, Újvidéken és Zomborban. E gyülekezetek tagjai szórványosan költöztek oda az ország különböző tájairól. A pancsovai templom nevezetessége, hogy építéséhez állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást; az óbecsei építésére pedig – egy márványtábla tanúsága szerint – maga Ferenc József is adakozott. A nagykikindai a legkülönlegesebb szecessziós, míg a nagybecskereki talán a legkecsesebb neogótikus templomépület az egész Délvidéken. Szabadka városa két Kálvin-szoborral is büszkélkedik: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtt áll. A délvidéki evangélikusokat és reformátusokat egyébként különösen erős kötelékek fűzik össze, amelyre jó példa, hogy a kúlaiak az egyházközség alapítása óta máig közös templomot használnak, sőt közös istentiszteleteken vesznek részt, de Óbecsén is együtt épített templomot a két felekezet az 1800-as évek végén.

Eltűnt németek, elfogyó csehek

A magyarokon kívül német reformátusok is számosan éltek a Délvidéken. A helyi egyházi életben betöltött szerepük jelentőségét mutatja, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1920 után újonnan megalakult református egyházmegye első főesperese egy német falu, Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig a szintén német származású Kurcz Henrik lett. Ám a svábokat 1944-től kezdődően innen is kitessékelték, azóta magukra hagyott templomaik szomorúan szemléltetik az elüldözött közösségek épületeinek sorsát. Elég Ó- és Újszivác templomaira utalni. Az egyik romosan áll, a másik pedig funkcióját vesztette, és a felismerhetetlenségig átépítették. A fent említett Torzsa templomának sok más lerombolt német templommal szemben szerencsésebb sors jutott: hatvan év elhagyatottság után a közelmúltban átadták a helyi görögkeletieknek, akik újra rendeltetésének megfelelő célra használják.

A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül kuriózumként még egy cseh ajkú gyülekezetet is találunk Szerbiában. A Versec melletti Nagyszereden már csak pár tucat cseh él, s bár lelkészük régóta nincs, vasárnaponként kétszer is összejönnek imádkozni, énekelni, a prédikációkat pedig könyvből olvassák föl.

A Dél-Alföld területén a reformátusság számára a világégések, a határváltozások, majd a délszláv háborúk, illetve az ezeket követő kivándorlási hullámok mindig nagy vérveszteséget jelentettek. A kommunizmusban az intézményrendszer teljes hiánya okozott gondot, utóbb a nacionalizmus előretörése nehezítette meg a helyi egyház életét. Jugoszlávia szétesésével az ott szerveződött református egyház több részre vált szét. Ezek közül a legjelentősebb ma a szerbiai Református Keresztyén Egyház, amely napjaink szabadabb politikai légkörében nagy lehetőségek, de új kihívások előtt is áll.

Kurcz Ádám